Irodalomtörténet-írásunkban mindeddig viszonylag kevés szó
esett a testi szerelem és a szexualitás nyílt és profán költői
megnyilatkozásairól. Hiba lenne azonban ebből azt a következtetést levonni,
hogy a magyar líra a 20. század előtt ilyen attribútumokkal nem rendelkezett.
Annál is inkább, mivel a 16. század elején még elevenen éltek a virágénekek,
melyekről – kimondva-kimondatlanul – mindenki tudta, hogy tartalmukat tekintve
nem kizárólagosan a szerelem spirituális aspektusát hangsúlyozzák. Jelen
írásunkban mi sem kívánunk foglalkozni a testiség metafizikai vonatkozásaival,
illetve hagyomány- és kultúrtörténeti
hátterével, sokkal inkább arra kívánunk rámutatni, hogy a testkultusz lelki-szellemi
vetülete mellett a tradicionális és naturális testi szerelem kifejeződése
milyen jelentős szerephez jutott költészetünk fejlődéstörténetében – noha
kétségtelen, hogy a tiltás, a szexualitást övező tabu működése (nem ritkán
egyházi segédlettel) művelődéstörténetünk számára nem mindig volt éppen kedvező
hatással. Ennek következtében sokáig nehezen elérhetők voltak azok a szövegek,
melyek évszázadokkal ezelőtt születtek e tárgyban. (A legkorábbi fennmaradt
töredékek is a 15. század második felére datálhatók.) Ettől eltekintve azonban
vitathatatlan, hogy a legelső írásos emlékek lejegyzése előtt is létezett
erotikus költészet hazánkban, melynek nyomait – nem meglepő módon – a
néphagyományban találták meg a kutatók. Éppen ezért vezeti be Réz Pál a Magyar
Erato című 1986-ban megjelent gyűjteményes kötet Utószavában a testi
szerelemről szóló költemények vázlatos áttekintését a következő szavakkal: „A
balladák sötét, nemegyszer akár morbidnak, sőt perverznek nevezhető elemei, a
dalok buja szín-, virág-, gyümölcs- és egyéb szimbolikája, de vaskos
fordulataik is, a lakodalmas énekek, lány- és legénycsúfolók nyers, obszcén
kifejeződései beszédesen bizonyítják, hogy a magyar paraszt szerelemérzése
éppúgy beszivárog vagy inkább betör lírájába, mint a francia vagy angol népé a
maga folklórjába, ha olykor, természetesen más képzettársításokkal,
fioriturákkal is; ezt támasztják alá a néprajzi kutatások is – újabban például
Vargyas Lajos és Bernáth Béla tanulmányai –, mind több erotikus vonatkozást
feltételezve, mutatva ki népköltészetünkben.” (In. Magyar Erato. /Magyar
Hírmondó/. Magvető. Bp. 1986. 429-430.)
Bár Székely András A szerelem krónikája avagy az erotika
kultúrtörténete című könyvében arra vállalkozik, hogy vázlatos ismertetést
adjon az olvasó kezébe az európai kultúrtörténet számos erotikus vonatkozásáról,
viszonylag kevés szó esik a testi szerelem irodalmi vetületeiről. Mindez
természetes is, hiszen áttekintő munka ekkora feladatra ritkán vállalkozhat. Kétségtelen
azonban, hogy az írásbeliség kezdetétől fogva maradtak ránk olyan történetek,
mondák, legendák és más epikus írások, melyek a testiség, a szerelmi gyönyör
profán jellegét helyezik előtérbe. Az antik hagyomány lírikusai közül elég
csupán Szappho, Catullus vagy éppen Vergilius némely írására vagy műveik
egy-egy részletére gondolni. Nem is beszélve Ovidiusról, aki két teljes művet
is szentelt a testi szerelem tárgyalásának A szerelem művészete, illetve
A szerelem orvossága címmel. Mindamellett a középkori lovagi költészet
részét képező alba-dalok – mint tudjuk – szintén közel álltak a nemiséghez:
eredetileg a titokban eltöltött pásztorórák végét voltak hivatottak jelezni. E
korszak kapcsán fontos kiemelni, hogy a francia vágáns költészet
legnagyobbikának, Francois Villon nevének hallatán sem éppen prűd balladák
jutnak a műkedvelő olvasó eszébe. Hiábavaló volt tehát minden interdikció: a
test és az érzékiség iránti érdeklődést semmilyen korban nem lehetett az
európai kultúrából érdemben száműzni. Vajon lehet-e egyáltalán csodálkozni
azon, hogy a kalodába zárt ösztönök kanonizációját preferáló korabeli szellemi
autarkia mellett a reneszánsz ember humanista és természetközpontú gondolkodása
újfent elemi erővel hozta felszínre a testiség buja képzeteit?
Ha eltekintünk a felvilágosodás és a romantika
szerelemfelfogásától (és persze Rabelais és de Sade munkásságától), akkor
tartalmát tekintve az érzékiségről szóló legkevésbé leplezett irodalmi beszéd
kétségkívül a parnasszista lírával vett új fordulatot: Baudelaire, Gautier,
majd Verlaine és Rimbaud némely műve – már amennyiben megjelentek – nem véletlenül
forgatták fel a kor legitim közerkölcsét. (Akárcsak Apollinaire Tizenegyezer
vessző című írása, mely a legutóbbi időkig nem is volt olvasható magyarul –
megjegyezzük: nem véletlenül.) A 20. század első harmadától kezdve azonban a
szexualitás természetének alaposabb megismerése, az ember ösztönvilágának
feltárása már bekerült tudományos vizsgálódás homlokterébe is: Sigmund Freud és
a pszichoanalízis tana egyértelműen rámutatott az elfojtott, szublimálatlan
szexualitás káros következményeire és a nemiség természetes és meghatározó
mivoltára. (Freud nézeteinek követői közül hazánkban elsősorban Ferenczi György
és Hermann Imre nevét kell kiemelni.) Ennek köszönhető, hogy megindulhatott az
érzékiségről való produktív diskurzus és létrejöhettek többek között olyan
művek, mint Georges Bataille Az erotika című munkája vagy Michel
Foucault A szexualitás története. (Utóbbi nem kevesebb, mint három
köteten át tárgyalja a szexualitást érintő tabuk és tiltások marginális
jellegzetességeit.) Ami azonban témánk szempontjából fontosabb, hogy
költészetünkben Ady Endre Léda-zsoltárainak megjelenése jelentette az igazi
„kopernikuszi fordulatot”, s jelölte ki az erotikus líra számára azt a hosszú
és változatos utat, ami napjaink posztmodern költészetének e jellegzetes attitűdjéhez
is elvezetett.
Meglepőnek
tűnhet, de első nagy erotikus költőnk Janus Pannonius. Már Saját magáról
című epigrammájában is kendőzetlenül vall kielégíthetetlen nemi vágyáról: „Ó,
Te parázna! Akárhány nő öle tárul eléd te / egyre csak újra hevülsz, nem hagy
aludni a vágy” (Berczeli Anzelm Károly fordítása). E mellett azonban a pécsi
püspök nyíltan és alapos gonddal verseli meg saját (és mások) nemi életét,
gyönyöreit, fájdalmait, baleseteit, figurációit és nem idegenkedik a marginális
– és a korban deviánsnak számító – nemi szokások leírásától sem. Természetesen
e versei nem kerültek nyilvánosságra, s a különböző magyar nyelvű válogatások
is csak ízelítőt adnak „súlyosabb” epigrammáiból, ám pajzán, sőt trágár verseit
megőrizte az utókornak az 1784-es Teleki Sámuel-Kovásznay Sándor-féle Janus
Pannonius-kiadás. Ezen írásokból is világosan látszik, hogy a naturális
vágyakat nem rejthette el a kíváncsi szemek elől a reverenda sem. A kiadványban
szereplő művei közül e helyen csupán a Lúciáról, a Lúciára, a Laeliához,
a Még mindig Lúciára, továbbá az Orsolya likáról, az Ugyanarról,
az Egy buja kéjnőre és a Milyen barátnőt szeretne című
költeményekre szeretnénk felhívni a téma iránt érdeklődő olvasó figyelmét. (A
versek többsége ma már a világhálón is elérhető.) A 15. században a Lévai
Névtelen nevű szerző burkoltan, történeti anyagba öltözteti érzéki képeit, míg
Bogáti Fazekas Miklós az Énekek énekét parafrazálva ötvözi egységbe az
égi és nagyon is e világi szerelem képzetét. Magyar nyelven azonban legelőször
Balassi Bálint lírájában kap központi szerepet a testi szerelem. Igazi
humanista lévén, meglehetősen közvetlenül (de egyáltalán nem közönségesen) szól
szenvedélyről, szexuális kalandokról vagy éppen a bécsi és lengyel
kurtizánokról. (Gondoljunk csak például Bécsi Zsuzsannáról és Anna-Máriáról
című versére.) Ugyanez elmondható Rimay János és más reneszánsz alkotók
szerelmi költészetére is. A 17. században viszont az erotikus motívumok
elsősorban ismeretlen paraszti és diák költők verseire korlátozódnak; szerzőjük
kiléte csak kivételes esetben állapítható meg. A kanonizált irodalomban ekkor –
már amennyiben beszélhetünk ilyenről ebben az időszakban – a testiség általában
mitologikus utalásokban, többszörösen rétegzett jelképekben érhető csak tetten.
A felvilágosodás korának irodalma viszont már újfent nem mentes a buja
témaválasztástól. (Egyik forrása a protestáns irodalom, kiváltképp a
sárospataki és a debreceni kollégium.) Csokonai Vitéz Mihály mint nevelő bohém
életviteléről többnyire szokott említést tenni a hazai középiskolai
irodalomoktatás, azonban arról már kevesebb szó esik, hogy akadnak bizony olyan
költeményei is a költőnek, melyek nem ritkán az alpáriság, a társadalmi tabuk
elleni lázadás (mint irónia és gúny) és az érzékiség területére vezetik a
gyanútlan olvasót. Nem is beszélve Verseghy Ferencről, aki Az első egyesülés
című versében értekezik nem éppen rejtett formában legelső szexuális
élményéről, de találunk utalásokat a nemiségre például Kazinczy Ferenc műveiben
is. Nem kivétel ez alól Vitkovics Mihály és Kisfaludy Sándor sem, s Pálóczi
Horváth Ádám és Beretzky Márton költészetében sem feltétlenül a cölibátus
szellemében hangzik fel Érosz dicsérete. A reformkorban azonban az erotika
kissé ismét visszaszorul irodalmunkban, így a 19. század írói – mint Réz Pál
mondja – „nem számolnak be oly kendőzetlenül tavaszébredésükről, magányos
gyönyöreikről, érzéki kalandjaikról, mint ahogyan Bethlen Miklós vagy II.
Rákóczi Ferenc tette.” (In. i.m. 436.) A romantika nagy íróinak műveiben is
általában csak implicit módon van jelen a testiség – bár el kell mondanunk,
hogy Jókai Mór regényei ebből a szempontból tartogatnak még meglepetéseket a
kutatás számára. Lírikusaink közül Petőfi Sándor költeményei már némileg
határesetnek mondhatók, de a kor szemérmes követelményeit és szabályait nem
sértik meg – noha verseit vizsgálva nehéz nem észrevenni az egyértelmű
kapcsolatot a virágénekekkel és a népköltészeti hagyománnyal. Ebben a számos
tekintetben prűd kulturális környezetben nem ok nélkül kérdi Arany János még
1860-ban is Shakespeare-fordítása kapcsán, hogy „vajon Shakespeare úgy, amint
van, sikamlós, nem ritkán obsencus részeivel adassék-e a magyar közönség
kezébe?” Mindazonáltal a Toldi szerzőjének balladáiban vagy
Arisztophanész-fordításában, valamint Vörösmarty Csongor és Tündéjében
akad elvétve utalás a testi szerelemre, továbbá a szájhagyomány, a
magángyűjtemények és könyvtárak is megőriztek néhány (állítólagos) Vörösmarty-,
Petőfi-, Tompa Mihály- és Jókai-verset, melyek enyhén szólva nem éppen az
erényöv viselésére buzdítanak, s olykor már-már a pornográfia határát súrolják.
Összességében elmondható, hogy a német, a francia vagy angol romantikus
költészet mellett a magyar romantikus irodalomban is a hangsúly az erotika
helyett a történetiség felé tolódott, pontosabban a szerelmi szenvedély
rendszerint a historicizmus kontextusában bontakozott ki. A századforduló táján
azonban elemi erővel tör fel újra költészetünkben az érzékiség: Reviczky Gyula Égess
el! című költeménye szinte Adyt előlegezi, s a parnasszista szerelmi líra
„agresszív érzékiségének” jelképhasználatára emlékeztet, amint az a költemény
első és harmadik versszakából is kitűnik: „Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom. /
Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem. / Hadd égjen a pogány, ki a halálon / Túl
sem hisz másban, csak a szerelemben./ […] Hozzád simulva, tűzhányó öledbe /
Kábuljak el a mámorok hevétül. / S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe / A
gyönyöröknek végső gyönyöréül.” Noha
Vajda János sem éppen erotikus verseiről ismert, a Pásztorórák és az Idyll
című költeményeinek tartalma aligha félreérthető. A Nyugat három nemzedékének
lírikusaitól sem állt feltétlen távol a testiség finomabb és kevésbé finom
kifejezése. Gondoljunk csak Kaffka Margit Nász című versére, Lesznai
Anna Mohó kérés és Ajándék című költeményeire, Szép Ernő Harapására
Kosztolányi Dezső Kis bordélyházára, mely csak évekkel a költő halála
után került elő a hagyatékból; esetleg Babits Mihály, Somlyó Zoltán, Karinthy
Frigyes, Gellért Oszkár némely művére, továbbá a francia kortárs Jean Richepin Szilaj
szerelmek című szonettje is aligha véletlenül látott napvilágot éppen
Kosztolányi Dezső fordításában: „Szerelmesek, csak csókolódzatok! / Bús
gombolyag te, mellet mellel össze! / Mint hogyha kígyók gyűrűje kötözne,
harapjátok parázsló szájatok! // Egyétek egymást, míg csak vér pirul! /
Hörgésetek halálotok jelentse! / Az ágyatok, ez a tüzes szelence / izzék a kéj
gyilkos csodáitul! // Pusztuljatok egymásba! Szív a szívnek, / és folyjon össze
dúlt haj, vad tekintet, / könny és verejték, nyál! Szegény szivek. // Eggyé
akartok olvadni, ti ketten? / Elvesztitek egymást az őrületben / és
összeestek... És: minek, minek?” Ezzel együtt azonban nehezen cáfolható, hogy a
magyar szerelmi líra valódi szubverzív fordulata – mint fentebb már utaltunk rá
– Ady Endre Léda-zsoltárainak megjelenésével következett be.
Király István így ír Ady Endre szerelmi lírájának szexuális
vonatkozásairól: „Felizzó, nagy mérvű szexualitás, melyet azonban vallásos
burok, áhítat vett körül: ez jellemezte […] költészetében a nemiség motívumát:
ez adta meg ennek a témának az egyéni arcát. Mintha csak egy serdülő látta
volna: misztériumnak tűnt a testi vágy. S ez a sajátos jelleg már egymaga
mutatta, hogy nem a cinizmus megjelenési formája volt itt a szexuál-motívum:
mélyebb rétegekből tört fel; nemcsak az érzékeknek volt köze hozzá, de a
léleknek is. Hiszen, mint mindig, a felengedés, az önátadás érzése volt itt is
az áhítat; ennek jelenléte már egymaga tükrözte a témakör lényegét: a magányos
lélek feloldódásvágyát. A befalazottságból, a köré rakódó idegenségből
szeretett volna futni, elszökni az elcsigázott ember; kereste azt az erőt, mely
megszüntethetné a különállását, mely lehetővé tenné, hogy ne önmagába zártan –
hanem az egészben, az élet áradó végtelenében, a mindenségben éljen: kereste a
magány ellenszerét. S megteremtette a szexus mítoszát.” (In. Király István: Ady Endre. II.
kötet. /Elvek és utak./ Szépirodalmi. Bp. 1972. 197.) Megállapításait alapul
véve közelebb juthatunk József Attila szerelmi költészetének sajátos
dekonstruktív alkotói koncepciójának megértéséhez is, ami szintén a testi
szerelem metafizikai aspektusa felől ítélhető meg helyesen. Nem beszélve arról,
hogy a költő olyan korai szerelmes verseiben, mint a Csókolj, csókolj, a
Hozzá!, a Leánykérő ének, a Keresek Valakit, a Szerelem
ez? a Szeretők és a Szerelmes vers, továbbá a Férfiszóval
(Erdő vagy, ifjú, lombos...), a Szeretők lázadása, az Asszonyvárás
asszonyszobor mellett és a Mintha szerelmes béka ugyanis már ott
találjuk azoknak a motívumoknak és jelképeknek a forrását, melyek majd szerelmi
lírájának három nagy szintézisversében – Eggyéölelődés vágya, Óda,
Jaj, majdnem... – összegződnek és válnak a transz(re)gresszív szerelmi
szenvedély kulcsverseivé. E sorok írója is foglalkozik több tanulmányában az
evés és a szexualitás közötti szoros kapcsolattal a költő szerelmi lírájában,
melyekből világosan kiderül, hogy az agresszív erotika archaikus-atavisztikus
jelképei olyan transz(re)gresszív motívumokként is értelmezhetők, melyek mögött
a(z) (istenalakú) hiány teremtő ereje a fő motiváció. (Erről bővebben lásd a
szerző Transz(re)gresszív motívumok József Attila szerelmi lírájában című
tanulmányát. = Comitatus, 2013/5. – Rövidített változata megjelent
ugyanezen a címen: Tiszatáj Online, 2013/7. = www.tiszatajonline.hu/?p=33723)
A 20. század első harmadában tehát szerelmi líránk
történetében fordulat állt be, s nyilvánvaló lett, hogy a testmetaforika és az
anatómia közötti diskurzus a modern költészetben nem függetleníthető az egyén
egzisztenciális helyzetének bizonytalanság-érzésétől, s a testi szerelem
naturális képzetei többé már nem csupán a nemiség elemi erejű verbális
kifejezőeszközeiként olvashatók, hanem az ontológia és az episztemológia
szolgálatában állnak, valamint hagyománytörténeti, transznacionális és
kultúraközi kontextusban is kibontakoznak. Primer formában azonban az
érzékiség, a nemiség, a testiség és a szexuális aktus nyílt, tárgyilagos
leírása (a kimondás által) irodalmi műben a legtöbbször már önmagában is
metaforikus. Épp ez utóbbi tényező különbözteti meg az erotikus beszédmódot a
közönségestől, pontosabban: az erotikus vers reflexivitása ténylegesen stiláris
értékkel bír(hat) a művészi nyelvhasználatban. Ennek tükrében Ady Endre
Léda-zsoltárainak azon darabjai, melyekben a testi szerelem buja és/vagy
agresszív vetülete kap hangot (A fehér csönd, Elfogyni az ölelésben,
Héja-nász az avaron, Örök harc és nász, Csak látni akarlak, Meg akarlak
tartani, Ifjú karok kikötőjében), eszkatológiai vonatkozásaik mellett a
magány elleni küzdelem, az Én szociális és univerzális helyének tisztázási
kísérleteként is fölfoghatók.
E hagyományokra visszatekintve érkezünk el Szabó Lőrinchez,
aki Csak az öledben című versének utolsó két versszakában a
következőképpen fogalmaz: „Két combod megnyílt, vágyakozva / nyílt elém remegő
öled. / És befogadta, behatoltam / a sötét, puha és meleg / húsba, az eleven
gyönyörbe, / mely körülfogott édesen / és egymásra talált ajkunk és ringatott a
szerelem.” A Mint még sohasem
című költeménye azonban már jól mutatja a testi szerelem és a transzcendencia
kapcsolatát is: „Szeretnélek kibontani / a hús ruhájából egészen / s meglesni
új gyönyörűségben / milyenek tested csontjai. // Mert egész tested szeretem /
és mind, ami építi kint s bent, / szeretnék megismerni mindent, / ami benned
oly jó nekem.” Végül a verset az alábbi beszédes sorokkal zárja: „Szeretnélek
kibontani / s vigyázva összerakni újra, / aztán, ha van, lelkedbe bújva /
álmodni, mint még sohasem.” Idézhetnénk továbbá a Csók, az Ujjaink,
a Szegények kincse, a Pillanat, a Latrok illetve a Gyönyör
című költeményeit is, melyekben szintén ismeretelméleti és lételméleti
kontextusban tűnik elő az erotika. Nem is beszélve a költő Szeretők című
verséről, ami akár összefoglalója is lehet a mondottaknak, s melynek
összehasonlító elemzését talán nem lenne teljesen indokolatlan elvégezni József
Attila azonos című, 1924-ben írt költeményével sem.
Akárhogyan is, a szeretkezés és a teremtés analógiáját a
20. század második harmadának költői közül sokan felismerték. Így születhetett
meg például Hajnal Anna Nyár című verse, Dudás Kálmán Lepkék tánca,
Weöres Sándor Pastorale című szonettje, illetve a középkori balladát
feldolgozó és pajkos hangvételű Grancorn lovag szintén a 100 éve
született költő tollából. Jékely Zoltán Omnia vincit... című költeménye,
Végh György A szerelem himnusza, Rákos György Szeretők, valamint
Ölelkezők című verse szintúgy ehhez a tradícióhoz csatlakozik. Utóbbi
organikus, tárgyilagos-tudományos képek sorozatán át fejti ki a testiség és a
teremtés közötti megfelelést mint a világösztön egyik megnyilatkozását: „ez
teremtés / molekulák és atomok robbanása / torpanva ágaskodó csődörök vad
párzási kürtszava / pulykakasok lila vérrel duzzadó nyaka / busmanok
tánc-őrülete az éjszakában / nász, amit megéltem egyszer.” Az ősi ösztönök
rituális átszellemülésével és az önfeledtség attitűdjével találkozunk például
Berda József Önkívület című versében, vagy – némileg finomabb formában –
Kormos István Kannibál szerenádjában; kozmikus képekkel fejeződik ki a
testi szerelem segítségével elérendő divinatio Lator László Szomjúság és
A teremtés című verseiben, s a beteljesülés és a halál archaikus
összetartozására reflektál Viola József Temetkezése. Említhetnénk még
Székely János Gyönyör című költeményét, esetleg Ladányi Mihály Tüzes
ollóját (aki szintén írt verset Szeretők címmel), valamint a
szubjektum szempontjából sajátos vershelyzetet mutató Te mire gondolsz
közben? és a Levél című verseket Csukás István műhelyéből. Nem
kevésbé figyelemre méltó a posztmodern kánon felől nézve Tandori Dezső 7
falfirka az Édenkertre című kalligramma-sorozata és Petri György erős
blaszfémiát sugalló Apokrif című
költeménye, illetve az újabb irodalomból Rakovszky Zsuzsa pátoszmentes Dél
és Házasságtörések című műve.
Természetesen a számos tekintetben a fentebb említett Magyar
Erato kötetre támaszkodó felsorolást még hosszasan lehetne folytatni, de
talán ennyi is elegendő ahhoz, hogy meggyőzze az olvasót: komoly és
letagadhatatlan hagyománnyal rendelkezik irodalmunk a testi szerelemről szóló
költemények terén is – noha sokáig e tradíció elhallgatásával épp az
ellenkezőjéről igyekezett bennünket meggyőzni az irodalomtörténet-írás.
Reményeink szerint azonban akadnak majd a téma iránt érdeklődő és vállalkozó
kedvű kutatók, akik felvállalják a tárgykör alapos feldolgozását és megírását
egy kisebb monográfia formájában, pótolván ezzel azt a kultúrtörténeti
hiányosságot, mely e tekintetben mutatkozik szerelmi líránk történetében. E
vállalkozást előmozdítandó, kíséreltük meg felhívni a figyelmet az érzékiség
hagyománytörténetileg sem mellékes és korántsem jelentéktelen szerepére
irodalomtörténetünkben.
Muhel Gábor
Megjegyzés küldése