„Légy az,
aminek kívántalak: kétes létben a bizonyosság” – írja a költő 1937. június
16-án keltezett levelében Kozmutza Flórának, amit a későbbi Illyés Gyuláné visszaemlékezése
szerint József Attila nem adott postára, hanem személyesen nyújtott át neki
egyik találkozásuk alkalmával. E kései versek egyik közös sajátossága, hogy
hiányzik belőlük az a szenvedélyes hangnem, mely József Attila szerelmi
lírájának egyik fő jellegzetessége, s e hangnemváltás okaként a költő
betegségét, a kozmikus szeretethiány elhatalmasodását, illetve az
egzisztenciális és szociális ellehetetlenülést szokás megjelölni. A
Flóra-versek címzettje ily módon a költő számára az utolsó menedéket jelentette,
olyan kapaszkodót és egyben anyapótló nőt, aki megóvja a Semmibe hullás
iszonyatától, s lényével az élethez köti. József Attila utolsó hónapjait
meghatározza az életét végigkísérő, a földi szféra csaknem minden aspektusában
tetten érhető hiány univerzális mértekre tágulása, mely léthelyzet azonban arra
a civilizációs kórtünetre is rámutat, ami a 20. század első harmadára a
keresztény kultúrkör egészének alaphangulatává vált. Irodalomtörténeti közhely,
hogy József Attila lírája nem egyszerűen személyes érzelmek és gondolatok
zseniális esztétikai kifejeződése, hanem létköltészet, s mint ilyen – s témánk
szempontjából kiváltképp fontos – az Evangélium egyik alapszavának, a
metafizikai értelemben vett Szeretet hiányának megnyilvánulása is. Mint Beney
Zsuzsa megállapítja: „ezért terheli mint sokszorosan felfokozott gravitációs erő
érzelmi viszonyulását, helyzetét, tragikus kapcsolatait a végzetesség
metafizikai súlya, ezért érezzük minden kései léthelyzetében és kapcsolatában a
halál potenciális jelenlétét.” (In. Beney
Zsuzsa: A gondolat metaforái.
Argumentum. Bp. 1999. 269-270.) Valóban: József Attila utolsó évében mintegy
„két létsík határán” élt, s a világhiánytól való félelem, pontosabban annak
kínzó és egyre elviselhetetlenebb érzete és képzete egyfelől olyan vonzó- és
húzóerővé lett számára, ami – az egykori példakép, Ady szavaival szólva – a
Halál rokonává léptette elő. Ez az attitűd azonban – mint látni fogjuk –
végigkíséri a teljes József Attila-életművet. Másrészről, a biográfia felől jól
magyarázható hiány olyan teremtő erőként is működött költészetében, ami a
létbizonytalanságtól, a magánytól, a szorongástól való félelem
tárgyiasításaként is felfogható. Erről a költő maga vall egyik Vágó Mártának
írt levelében, amelyben úgy fogalmaz, hogy „én azt az egyet tudom, hogy amikor
verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni
attól, ami szorongat. Engem csak ez érdekel. Az életem.” (Idézi: Szigeti Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény. Motívumértelmezések.
Bp. 1988. 40.) Ugyancsak ír erről Verstan
és versírás című 1936-os önvallomásában, melyben gyermekkori emlékeket
felidézvén jut arra a megállapításra, hogy végtére is azért ír verset, hogy a
félelmeit legyőzze. (In. József Attila
Összes Művei IV. Novellák,
önvallomások, műfordítások. Pótlások az I-III. kötetekhez. /Sajtó alá
rendezte: Fehér Erzsébet és Szabolcsi Miklós./ Akadémiai. Bp. 1967. 27.)
Különös azonban, hogy a magánélet szenvedései, a testi-lelki nélkülözések, a
beteljesülés hiánya, vagyis a zseni és a művész egyetemes boldogtalansága és
teljességigénye az alkotómunka mögött rejlő motivációs erőként működik és olyan
művek létrehozására sarkallja szerzőjét, melyekről a Költészet Napja kapcsán
csak szuperlatívuszokban illendő szólni. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy
József Attila – ha módjába állt volna, hogy sorsától megszabaduljon – a
boldogságért és a társadalomban való elismertségért feláldozta volna a költői
létet – amint arról számos visszaemlékezés is tanúskodik. Nem véletlenül írja a
költő sem 1937-ben, hogy „csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret,
/ mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, // mert álmaiban
megjelent / emberi formában a csend / szivében néha elidőz / a tigris meg a
szelid őz.” Hogyan válik tehát az egyén tragédiája és megpróbáltatásai a nyel
segítségével teremtő erővé, ezáltal pedig a művészi koncepció eszközévé?
Tverdota György írja, hogy
„a szenvedésről mint másoknak okozott fájdalomról szerzett tapasztalatokból
váratlan nyereségek származtak. Az önismeret felnövesztette az énben a felelősségtudatot,
az önbírálat készségét és a képességet az elkövetett hibák vagy bűnök
megbánására, a belátást és a megértést. A szenvedésről adott magyarázat ezen a
ponton áttörte a társadalmat alkotó antagonisztikus osztályokról kialakított, a
költő gondolkodását mélyen átható előföltevést, s gondolkodása eljutott a
szenvedés egyetemes uralmáról kifejtett schopenhaueri elmélethez.” (In. Tverdota György: „A fájdalom zsenije.” József Attiláról. = Vigilia, 2012/1. sz. 36.)
Mivel az alkotás a világteremtés analógiája, mása – s tudjuk, hogy erről a költő
sem vélekedett másképp –, a szemlélhetetlen világegésszel szemben a szemlélhető
műegész megfoghatóvá, emberközelivé teszi a nyelv általi mágikus teremtő erőt,
ami energiáját, potenciáját végső soron az életrajzból eredő tartós hiányérzetből
nyeri. Balogh László szerint ugyanis „a vers jelképrendszere s annak bonyolult
mechanizmusú törvényei és szabályai révén […] a költő valamilyen módon vezérli
az olvasó készségeit, munkáját, mintegy »társszerzővé« avatva a befogadót
újrateremtő tevékenysége által.” (In. Balogh
László: Mag hó alatt. Bevezetés
Ady költészetének jelképrendszerébe. Tankönyvkiadó. Bp. 10.) Megállapítható
tehát, hogy József Attila számára a költészet életmegoldási kísérlet és
univerzális világteremtő eszköz volt a műegészen belül. Ezt bizonyítják az Eszmélet sorai is („Im itt a szenvedés
belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet
érzed a lázat.”), de idézhetjük az Elégia
következő részletét is, melyben a költő maga teszi fel a kérdést: „Tudod-e /
milyen öntudat kopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag
szenvedés / taszít ide?” Még beszédesebb azonban József Attila A mai költő feladatai című, 1937.
október 15-én, az Új Szellem című
folyóiratban megjelent írása, melyben a következőket állapította meg: „A költő
alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot, az emberiséget
azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén
elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel
veszik magukhoz. Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él,
akik szeretik a művészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget.” (In. József Attila Művei II. Tanulmányok, cikkek, levelek. /Magyar
Remekírók./ Szépirodalmi. Bp. 1977. 263.)
Már Bori Imre felfigyelt rá,
hogy „mennyi rokon vonás van József Attila szemlélete és a háborús, valamint a
háború utáni, ún. egzisztencialista áramlatok között, elsősorban életérzésben,
az egyénnek a világba – melyben élni adatott neki – való viszonyában. Amikor a
maga léte foglalkoztatja, a szó szoros értelmében is egzisztencialista – Kafka
és Camus testvére, szellemi rokona.” (In.Bori
Imre: A semmi ágán. In. Bori Imre huszonöt tanulmánya. /A XX.
századi magyar irodalomról./ Forum. Újvidék. 1984. 115.) Camus szerint pedig „a
metafizikai lázadó a széttöredezett világ fölé magasodik, hogy egységét
követelje. A benne meglévő igazság elvét állítja szembe az igazságtalanság
elvével, melyet a világban lát.” (Idézi: Tornai
József: József Attila, a
metafizikai lázadó. = http: // konyvek_12 / jozsef_attila /
jozsef_attila_tanulmanyok / uj_anyagok / 69_tornai_jozsef.htm) Ez az egyik
magyarázata annak a dekonstruktív magatartásnak is, mely a költői életmű egyes
szakaszait jellemzi. Szabolcsi Miklós álláspontja szintén az, hogy József
Attila „beleillik kortárasai sorába avval, hogy a világ és benne a saját helye
is kérdésessé lesz számára. Közös velük abban is, hogy mélyen megszenvedi a
szerelem kínját, hogy viaskodik a nővel. És abban is közös, hogy mindezt […] a
késő avantgárd poétikai eszközeivel mondja el. De különbözik is a többiektől.
Játékosabb, szertelenebb, groteszkebb, ugyanakkor talán magányosabb és
tragikusabb is. […] De legfőképpen: az ő költészete másfelé tart. Ő is átment,
majd túllépett az avantgárdon, de nem hurcol magával posztexpresszionista,
szimbolista vagy klasszicista csigahéjat; a kevesek egyike, aki a
szürrealizmusból őriz meg szemléletet és képtechnikát, világlátást. […] A
tiszta költészet, a bájoló, bűvölő vers eszményét fel nem adva egyre
céltudatosabban tör költészetének intellektuális, filozófiai-ismeretelméleti
megalapozása és evvel párhuzamosan költészetének racionális gondolati
átformálása s mindennek esztétikai-teoretikus megformulázása felé.” (In. Szabolcsi Miklós: „Kemény a menny.” Akadémiai. Bp. 1992. 514.) Hegedűs Géza is úgy
vélekedik, hogy „költészetében klasszicizmustól szürrealizmusig, ősmítosztól
marxizmusig évezredek eredménye ötvöződik óriási egységgé. Minden, ami
költészetünkben addig volt, beleolvadt József Attilába, minden, ami azóta van,
vele kezdődik.” (In. Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. II.
kötet. Trezor. Bp. 1992. 769.) Schöpflin Aladár szerint pedig fokozatosan lesz
a szintézis költője, s hitelességének mértéke többek között abban mérhető le,
hogy ezzel párhuzamosan az élethez, az élő természethez válik hasonlatossá.
Pontosabban: „ez az életközelség adja lírájának legjobb ízét.” (In. Schöpflin Aladár: A magyar irodalom a XX. században. Szépirodalmi. Bp. 401.) Példa a
mondottakra a jól ismert Tiszta szívvel
című költemény, mely első alkotói korszakának összegző verse, amiben úgy
hiányolja a költő a világban fennálló értékek tisztaságát, hogy a talmi és
tótágast állt szociális morál ellen lázad és azokat megtagadja. Ez az attitűd
az érett József Attila költészetében bukkan fel újra, s többek között ez a
dekonstruktív alkotói magatartásforma munkál az 1936 májusában papírra vetett Szabad-ötletek jegyzékében, illetve e
szöveg lejegyzése előtt és után néhány hónappal született Gyömrői-versekben is,
melyekben a költő kíméletlenül kéri számon az analitikusnőtől saját
szeretetlenségét. Mint írja közismert Nagyon
fáj című versében: „Hallja, míg él. / Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta
puszta kénye végett // kivül-belől menekülő élő elől / a legutolsó menedéket”.
A Szabad-ötletek konklúziójaként
tekinthető Foglalatban a költő nyíltan ki is fejezi, hogy minden bajának
forrását végső soron a szeretet hiányában véli felfedezni: „Az a szerencsétlen,
aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik a szeretetre, hogy a szeretet
visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” Nem
megalapozatlanul írja a fentebb már idézett Bori Imre sem, hogy „a szeretet
Sziszüphosza József Attila: életét tette ennek megvalósítására, megtalálására,
s amikor már úgy érezte anyja ölén vagy egy-egy szeretett nő mosolyában, hogy
megragadta, semmivé vált a kezében, eltűnt szeme elől, és kezdődött minden
elölről, anyját elragadta tőle a halál, a szeretett nőket pedig az élet
szeszélye. Nem lesz hát véletlen, hogy a világmindenség, a csillagos ég képe és
ezzel kapcsolatos képzetek oly sok formában élnek költészetében az emberi
állapotok egyetemes érvényűvé vált képeiként.” (In. Bori Imre: i.m. 126-127.) A kolosszális magány tudat azonban
nem kizárólag József Attila műveiben kap hangot a huszadik század első
harmadának magyar irodalmában – elég, ha csak Tóth Árpád Lélektől lélekig című versére gondolnunk, amiben szintén a
csillagos égbolt képével (a csillagok közötti roppant távolság metaforájával)
fejeződik ki az emberek közti elidegenedés-érzés. A magány központi helyet
foglal el a mester és mentor Juhász Gyula életművében, de felfedezhetjük az
Adyt megelőző líra, például Vajda János költészetében is. Nem előzmény nélküli
tehát a társtalanság (a társ hiányának) motívuma József Attilánál, s nem marad
visszhang nélkül az őt követő nemzedékek lírájában sem. Ám a túlérzékeny költő
életében hatványozottabb szerephez jut kortársainál és elődjeinél, s nem csupán
személyes életproblémaként definiálható, hanem egyben rámutat a keresztény
kultúrkör istenalakú hiányérzetének ontológiai pozíciójára. Érdemes tehát
komolyan megfontolni Jókai Anna szavait, aki szerint „József Attila születése
percétől a halál beálltáig krónikus Isten-hiányban szenvedett, de tudott róla,
hogy valamiképpen, valahol és valamiért igenis van, ezért szenvedett jobban,
mint az átlagember, tudott róla, mégsem volt képes a szívére szorítani,
testközelbe húzni; valójában ez a gigászi küzdelem emésztette fel – s emelte
nagy költővé.” (In. Jókai Anna: Por és Istenpor. Az istenalakú hiány
József Attila költészetében. = Tiszatáj, 2005/4. sz. 42.) Ennek tükrében érthetővé
válik, hogy miképpen válhatott költészetében a Nő transzcendens, metafizikai
ideállá, akiben megtestesülhetett a Mindenséggel (Istennel) való teljesség és
egység (unio mystica) lehetősége. Ez
a teljességigény 1933 nyarán éri el egyik csúcspontját a himnikus emelkedettségű
Óda megírásával, mely költemény a műegészen
belül olyan spirituális aktusként is értelmezhető, melyhez hasonlót a középkori
Mária-kultuszokban találhatunk, s számos motívumának előzményét a József
Attila-életművön belül – amint arra Transz(re)gresszív
motívumok József Attila szerelmi lírájában című tanulmányunkban is
rámutattunk – a költő korai szerelmes verseiben kell keresnünk. Nem az Óda az utolsó vers azonban, melyben a
költő vallásos emelkedettséggel szólítja meg a kívánt asszonyt. A dolgozatunk
címében rejlő idézet ugyanis József Attila 1937 márciusában írt Flóra című versciklusának 5. részében
szintén bibliai reminiszcenciákkal juttatja kifejezésre a teljesség utáni
vágyát: „Ő a mezőn a harmatosság, / kétes létben a bizonyosság, / lábai kígyóim
tapossák, / gondjaim mosolyai mossák.” Ily módon Kozmutza Flóra (mint utolsó
menedék) egyszerre válik a költő létezésének feltételévé, s kínálja a megváltás
ígéretét. A motívum Mózes első könyve harmadik fejezetének 14-15. verséből
ered, ahol az Úr a bűnbeesés után ígéretet tesz erre a megváltásra: „És monda
az Úr Isten a kígyónak: mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom
és minden mezei vad között; hasadon járj és port egyél életed minden napjaiban.
És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, és az ő magva
között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” Tekintettel arra, hogy a 2013-as
esztendő (a Weöres Sándor-centenárium és Dsida Jenő halálának 50 évfordulója
mellett) egyben a Hit Éve is, talán nem érdektelen hangsúlyoznunk, hogy József
Attila „mintegy előélte és lírává szentelte a figurális, szakállas Istenkép
trónfosztását, s azt a lassú, de reményt egyedül hordozó folyamatot, amikor
megtanuljuk a Teremtő Erőt, a szellem-testű istenséget, meglehet, régi néven,
de átvilágított tartalommal szólongatni, terveiben tetten érni és a jóban
társául szegődni.” (Uo. 42.) Múlt év december 3-án volt éppen 50 esztendeje
annak, hogy József Attila távozott közülünk. Nem múlhat el azonban úgy esztendő,
hogy születése napján ne tisztelegjünk a költészet és a művészet individuális
világmegváltó ereje előtt, amiben József Attila is oly erősen hitt. Kiváltképp
azért sem, mert – írja Beney Zsuzsa – „a
fájdalom szenvedélye ugyanolyan jellegű bennünk is, mint amilyen a költőben
volt. Valószínűleg ez az egyik forrása az úgynevezett József Attila-kultusznak.
A szenvedés kultusza ez, a mitikus alászállás igénye.” (In. Beney Zsuzsa: Miért fáj ma is? = Kortárs, 1992/10. sz. 103.) Ez a mitikus
alászállás azonban egyben mágikus önteremtés és intellektuális önmegismerés is
– nem véletlenül tette meg a költő 1934-es Medvetánc
című gyűjteményes kötetének mottójául az ismert népdal szövegrészletét:
„Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni. / Ott kell annak megtanulni,
/ hogyan kell a dudát fújni.” Majd épp a költő mondja ki három évvel később
méltán híressé vált Ars poetica című
versében: „Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szerelem. / Kísérje két
szülője szemmel: / A szellem s a szerelem.”
Keveseknek adatik meg, hogy életükben
bérelt helyük legyen a Parnasszuson. Nem volt ez alól kivétel József Attila
sem: halála után hirtelen megszaporodtak a – hitelességét tekintve nem ritkán
kétes értékű – memoárok; a sajtó, mai szóval élve, „sztárt” csinált belőle,
miközben ő maga életében nem kapta meg a kellő törődést, elismertséget, s a
szeretettel teljes otthont. Utolsó versében megdöbbentő éleslátással írja, hogy
„Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak
ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél.” (Íme, hát megleltem hazámat...) Barátok, támogatók, pártfogók
segítségére szorult szinte minden életszakaszában, s ez mindvégig kisebbrendűség-érzést,
az önazonosság-tudat sérülését okozta. Halála után a József Attila-recepció sem
kerülte el a mítoszképzést – ezért is figyelmeztet rá Tverdota György, hogy
„hasznos-e, ha a költő kutatója elkötelezettséget, mély érzelmi kapcsolatot
érez a vizsgált tárgy iránt, vagy elég, ha a mű virtuozitásul
megcsillogtatásának ürügyéül, esetleg az általunk csalhatatlannak vélt elméleti
elgondolás illusztrációjául szolgál?” (In. Tverdota
György: A József Attila-kutatás
dilemmái. = Forrás, 2003/12. sz. 10.) A rendszerváltás utáni
irodalomtudomány és irodalomtörténet-írás számára megnyílt a lehetőség a költő
életművének újraolvasására, szélsőséges és torz József Attila-kép tisztulni
látszott, s átadta helyét az ideológiamentes, szakmailag korrekt és tárgyilagos
kutatási eredményeknek. Korábbiaknál nagyobb teret (és legfőképpen:
nyilvánosságot) kaphatott végre a költő munkásságának új szempontok szerinti
újragondolása, hozzáférhetővé váltak és sajtó alá kerülhettek addig tiltott
vagy lappangó kéziratok, melyek eredményeképpen műkedvelő olvasó és szakember
egyaránt egy olyan József Attila-torzóval találkozhat, mely méltó a költő művészi
nagyságához. Fontos azonban, hogy a középiskolai irodalomoktatás is figyelemmel
kísérje e kutatási eredményeket, s eloszlassa azokat a tévképzeteket, amelyek a
mai napig megkövesedtek a hazai didaktikai tradícióban. Nem lehet elégszer
hangsúlyozni, hogy József Attila sem önálló sziget volt a modern költészet
óceánjában, hanem szerves részét képezte az európai kultúrtörténeti
hagyománynak, amiből egyenesen következik, hogy munkásságának reális
vizsgálatához multidiszciplináris és komparatív szemléletmód szükséges. Még a
költő nélkülözésektől mentes élete sem példa nélküli: ami József Attilát
kiemeli, az istenadta tehetségének, lelki alkatának, átlagon felüli, zseniális
intellektuális és mentális képességeinek köszönhető. Ezért válhatott
lehetségessé, hogy a biográfiában gyökerező hiány teremtő erővé válhatott életművében.
A kisgyermek József Attila elszenvedett traumái, a ferencvárosi mélyszegénység,
az öcsödi lelencsors sajnos nem volt egyedi a múlt század elejének
Magyarországán. A költő már a makói internátusi évek alatt rádöbbent
képességeire és tehetségére – noha éveket kell még várnunk arra, hogy ez a
zsenialitás nyíltan is megmutatkozzon. Ami művészetében óriási előny volt, az
személyes életében hátránynak bizonyult: túlzott érzékenysége és öntudatossága
révén a kisgyermekkori negatív élmények és megaláztatások sorozata felnőtt életében
– más formában ugyan, de – folytatódtak; a traumák ily módon felerősödtek az
alapvetően neurasztenia graviszra
hajlamos költőben, s voltaképpen e tényezők összessége vezetett el az
öngyilkossági kísérletekig, a többszöri idegösszeomláshoz, a borderline
személyiségzavarig, majd két ízben is a Siesta Szanatóriumig, s végül a
balatonszárszói vasútállomásig. Az a bizonyosság ugyanis, amit e kétes létben
József Attila keresett végső soron csupán a halálban realizálódhatott – a lélek
erős volt ugyan, de a test, az idegrendszer egyre kevésbé bírta a terhelést. A
sors tragikus fintora, hogy az Öcsödön nevétől megfosztott költő – aki
teoretikus írásaiban 1929-től tudatosan fejti ki a névvarázs mint a teremtés és
az alkotás analógiájának koncepcióját, s nyelvesztétikáját azután a szókészlet
és a mű egész világára alkalmazta – még a halálban sem nyerhette el, hogy nevét
„hibátlanul írják fölibe”, hiszen első sírfeliratán az Attilát egy t-vel írták.
Mindent egybevetve: a Nő
számára nem csupán menedék volt, hanem – mint az Ódában írja – „eleven ágy, erős sír”, az Anyaföld, mely magába
fogadja; a Mamával való egyesülés is halálban volt lehetséges. Ez a
magyarázata, hogy már az említett Szabad-ötletek
jegyzékében is megemlíti édesanyja nevét (özv József Áronné”), majd rögtön
ezután már önmagával azonosítja („özv József Attila”), mégpedig úgy, hogy ehhez
a művelethez épp a névátvitelt használja fel. Ennek hátterében pedig éppen az
állhat, hogy „a névre találás lehetősége végül a halált követő lehetőségként
tetszik föl, a hibátlanul fölírt név valójában sírfelirat.” (In. Fried István: Az ám, Hazám! József Attila meglelte-e hazáját? = Tiszatáj, 2005/4.
sz. 101.) Valójában azonban a Nő profán divinatioja és az általa elérendő
teljesség és halhatatlanság (mint az élet határait feszegető transzgresszív
törekvés) a gyakorlati életben elérhetetlennek bizonyult számára, s az Űr – a
hiány kozmikus méretűre tágult kozmológiája révén – képzeletében állandósult és
a Semmi képzetévé manifesztálódott. Aligha véletlen ugyanis – s ez épp az
Anyával való egyesülés vágyát támasztja alá –, hogy a költő élete 1937.
december 3-án, egy nappal édesanyja, Pőcze Borbála névnapja előtt ért véget.
Azok a feltevések, melyek szerint József Attila halála baleset volt,
összeegyeztethetők az öngyilkossági szándékkal: nem lehetetlen, hogy a költő
eredetileg december 4-ére tervezte az életből a Létbe történő kilépést, azonban
a sors másképp rendelkezett. A holttest helyzetéből ugyanis arra következtettek
a szakemberek, hogy aligha valószínű, hogy amennyiben József Attila aznap este
akart végezni magával, akkor a test darabjait ennyire szabálytalan helyzetben
találják meg. (Latinovits Zoltán szintén vonat alá vetette magát, s zsebében
épp a költő Nagyon fáj című utolsó
kötetét találták meg.) Akadnak, akik a költő elvesztett realitásérzékével
hozzák összefüggésbe tettét, s így a betegség következményének tudják be a
történteket, azonban – ha viselkedése nem is – József Attila gondolkodása saját
mikrokozmoszán belül az utolsó percekig többnyire tiszta és következetes volt.
Feltevésünk szerint a költő öngyilkossága mindenképpen bekövetkezett volna,
csak nem 3-án este, hanem talán egy nappal később. Így a baleset és az
öngyilkosság teóriája egyaránt érvényben marad, s voltaképpen e kettő
együttesen okozta a költő halálát. Visszatérve gondolatmenetünkhöz: József
Attila társadalmi helyzete, gyermekkori traumái sajnos nem voltak egyediek a
korban. Érdemes ezzel kapcsolatban Darva József szavait idézni, aki ezt a
következőképpen fogalmazza meg: „a külvárosi kisgyermek, félig árván itt
maradva, elkerült egy nyomorúsággal teli tiszántúli faluba, szegény mezei
napszámos családhoz, lelencnek, nevelt fiúnak – talán ott és akkor kezdődött
igazán az az út, amely harminc esztendővel később, egy december eleji, nyirkos
estén a balatonszárszói vasútállomáson végződött, egy cammogó tehervonat
kerekei alatt. Az anyjától, a családtól elszakadt gyerek nyiladozó értelme a
falusi szegénység rideg törvényei előtt tárulkozott meg először. Fiatal lelkébe
örökre, kitörölhetetlenül beleivódtak az otthoni évek élményei: az évszázados
magyar szegénység magába zárt világa, mely testiek tekintetében csak a mától a
holnapig elegendő kenyér vágyáig engedte elnyújtózni az embereket, lelkiek
dolgában pedig olyan szűk határt szabott nekik, hogy például őt soha nem
szólították Attilának, hanem egyszerűen csak Pistának, mert már ebben a
szokatlan névben is valami számukra tilalmas előkelősködés ízét érezték meg.
[…] ennek a sorsnak elkötelező élményei elkísérték őt egész életén keresztül.
[…] Így történt, hogy amikor erről az »új népről, másfajta rajról« kezdett
komor zengésű, kemény énekeket mondani a munkásságról – nemcsak ennek a
társadalmi osztálynak vágyait s akaratát fogalmazta meg, hanem az egész
évszázados, ősi magyar szegénységet.” (In. Darvas
József: Emlékbeszéd József
Attiláról. = Kelet Népe, 1939. dec. 15. 10.)
Szerb Antal szerint „az
irodalomtörténet legmagasabb feladata talán az, hogy előkészítse a nagy
egyéniségek megértésére való intuíciót.” (In. Szerb
Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető.
Bp. 1934. 14.) Ehhez azonban – a tárgyilagos és hiteles ismeretszerzésen túl –
szükség van másra is: az empátia képességére. Gondoljuk csak meg, hogy miféle
megoldási kísérletekre sarkallja például a rendszeresen éhező vagy végzetesen
szerelmes embert a hiány kitöltésének elementáris vágya. Ha mindehhez
hozzávesszük e hiány metafizikai természetét, láthatóvá válik, hogy a teljes és
harmonikus élet utáni vágy olykor az életösztönnél is erősebb lehet. Különösen
igaz ez a szerelemre, mivel – írja a költő Amit
szivedbe rejtesz című versében – „a szerelembe – mondják – / belehal, aki
él. / De úgy kell a boldogság, / mint egy falat kenyér. / S aki él, mind-mind
gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek – / a harctér ászi ágy.” A
Freud nyolcvanadik születésnapjára írt költemény is jól mutatja ezt az elemi
teljességigényt, melyet a pszichoanalízis a szimbiotikus deficit fogalmával
magyaráz. Ám a halál, a szerelem és a táplálkozás kapcsolata az archaikus
kozmológiákban is jelen van, s jelzi, hogy a primordiális lét utáni vágy olykor
a vallásos érzülettel rokon magatartásformákban is megnyilvánulhat. József
Attila életében a szeretethiány és az éhség többszörösen is összekombinálódott,
hiszen – mint tudjuk – mindkettő központi szerepet játszott az életében.
Nyilvánvaló és természetes ezért, hogy költészetére is óriási hatással volt
mindkét elemi szükséglet, s sokszorosan rétegzett jelképrendszerben, komplex
motívum- és szimbólumkészletben jutott kifejezésre, melyhez hozzájárult a költő
műveltsége és szerteágazó érdeklődési köre. Kutatásaink során arra jutottunk,
hogy a hiány teremtő ereje József Attila életművében létrehozott egy olyan
koherens és összefüggő költő magatartást, ami igazolhatóan az emberiség
archaikus-atavisztikus tudáskészletéből eredő jelképek, motívumok és
szimbólumok formájában nyilatkozik meg a műegészen belül. Ez az alapvetően
dekonstruktív alkotói attitűd az irodalmi műben (mint önálló világban) a nyelv
segítségével valósul meg, s kicsiben megismétli a nyelvteremtő ember
világteremtő aktusát és formateremtő képességét. (Ez utóbbi elképzelését a költő
az 1920-as évek végén több cikkében teoretikusan is megfogalmazta.) A hiány
mint a teremtés disszonanciája tehát – amint arra fentebb már utaltunk – József Attila költészetében eredetileg a
biográfiából nyeri energiáját, majd az alkotás folyamán mágikus erővé válik a
költői nyelvhasználatban. „Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül,
önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul” – írja Vágó Mártának
1928. szeptember 30-ra keltezett levelében. (In. József Attila válogatott levelezése. /Sajtó alá rendezte és
jegyzetelte: Fehér Erzsébet./ Akadémiai. Bp. 1976. 197.) Öt évvel korábban, az
1923-ban keletkezett A Kozmosz éneke
című szonettkoszorúját szintén e gondolattal kezdi: „Külön világot alkotok
magam. / Mert mint baktériumnak csepp is tenger, / Idegen, messzi bolygó minden
ember, / Kinek csak álma, vágya, gondja van.” Bár jórészt irodalmi mintákat
követ, a magány-tudat az alig egy-két éve verselő fiúban már igen erős: „Egyedül
fogok én állni a világon, / Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom. / […] S nem
fog borulni rám senkise sírva, / Ha majd távozom az örök-néma sírba” (Magány – 1921). Kozmikus képpel fejeződik
ki az elhagyatottság és társtalanság az 1933-as Reménytelenülben is: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan
vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” Három évvel később,
1936-ban veti papírra Ki-be ugrál...
című versét, mely szintén sokatmondó: „Gondoljátok meg: ezen a világon / nincs
senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen.” Aligha tekinthető
kizárólagosan költő túlzásnak a Nem emel
föl kijelentése sem: „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba.
/ Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.” Az 1937
novemberében írt Íme, hát megleltem
hazámat című versében is egyértelműen fogalmaz: „Egyedül voltam én sokáig.
/ Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondották; bár velük / voltam volna
én boldogan.” Még 1936-ban írja a Szép Szóban megjelent Kész a leltárban: „Magamban bíztam eleitől
fogva”, s Petőfi Egy gondolat bánt
engemet című versét sem ok nélkül parafrazálja ugyanezen költemény záró
soraiban: „Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, / de ágyban végzem, néha ezt
remélem.” E kijelentés véleményünk szerint egyszerre fejezi ki a harmonikus
otthon utáni vágyat, s a szerelembe történő belehalás szenvedélyes kívánságát.
Erre utal a szintén ebből az évből való egyik sokatmondó töredékében: „s ha nem
volt még halálos szerelem, / azt akarom, ez halálos legyen, / értelmes kín:
mert nincs értelme annak, / ha az embernek üres kínjai vannak.” A Gyömrői-szerelem
és a Flóra-versek közti időszakból való a költő utolsó szenvedélyes hangú
szerelmes verse, az 1936 októberében, szintén a Szép Szóban megjelent Jaj,
majdnem... is. E versben egy elmúlt és egy vágyott szerelem kozmikus képe
bontakozik ki: a szerelmi szenvedély immáron a Mindenségen is túlnő, s „a
végtelenbe történő átsemmisülést” előlegezi meg. Tekintettel arra, hogy egy
másik munkánkban a verset a felvázolt összefüggésben, illetve más szempontokat
is figyelembe véve részletesebben elemezzük, e helyen megelégszünk a költemény
három versszakának idézésével: „Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem! / Jaj,
majdnem összenyom a félelem! / Egy ölelésben, asszonyok, / ki halna meg velem?
// Oly gyors a nyaram s lassu a telem – / az ősz kockája kit mutat nekem? / A
lesi-csősz idő elől ki szállna el velem? // Csillagok rácsa csillog az egen:
ilyen pincében tart az értelem! / A mindenséget, asszonyok, / kivetné szét velem?”
Ez a – korai szerelmes versek zömében szintén jelen lévő – transz(re)gresszív
motívumkészlet tulajdonképpen abban a metafizikai erotikában értelmezendő,
melynek csúcspontja a három évvel korábbi Óda
volt, ám a Jaj, majdnem...
vershelyzete (és bizonyos tekintetben ontológiai pozíciója) túllép az 1933-as
költeményen, hiszen utóbbiban már a halálon túl, a szétfeszített Mindenség
aktusában válhat csupán egyedül megvalósíthatónak a be- és kiteljesedés. Azt,
hogy a teljesség kizárólag a Nő által, a szerelem segítségével jöhet létre, a
vers sorai mellett egyértelműen bizonyítják a néhány hónappal korábban
lejegyzett Szabad-ötletek is, amiben
a költő nyíltan leírja, hogy „egy kedves nő meggyógyítana.” Meglepő
éleslátással állapítja meg viszont, hogy „amit keresel, nincs / magadat keresed
másban / magadat szereted – / ilyet nem
találsz s ha találsz, nincs az ismert nők között.” E Platón által már a Lakomában is leírt szerelem-ideálnak
azonban nem felelhetett meg hús-vér nő; a teljes egyesülés utáni vágy (ami jóval
túlmutat az androgün-lét utáni nosztalgikus sóvárgáson) egyedül az anyatestbe
való visszatéréssel volna lehetséges, ami nyilvánvalóan ad absurdum egy felnőtt férfi esetében. A freudizmus az
anyakomplexussal magyarázza az imént idézett szövegnek azon részletét is, mely
szerint a költő leírja: „a mama a gyermek számára nem anya, hanem / maga a nő”,
ám amennyiben így van, akkor a Mamával való összeolvadás szándéka, illetve a
szeretett lényben való újjászületés igénye József Attila esetében törvényszerűen
tételezi a szerelembe történő belehalást. Születés és halál egymást feltételező
metafizikai egysége azonban más összefüggésben is felbukkan a költő életművében,
ami nem meglepő, hiszen – mint Füzi László írja – „József Attilát a nagy végső
kérdések, az abszolútumok foglalkoztatták – különösen szembetűnő ez az ún.
teoretikus írásaiban, bár életének és életművének bármelyik pontján
ráakadhatunk a végletességre.” (In. Füzi
László: A Semmi közelében. Három
magatartás. József Attila, Németh László és Márai Sándor gondolkodói alkatáról.
Kalligram. Pozsony. 2003. 15.)
Első ízben Péter László
figyelt fel a költő azon szokására, hogy születésnapjára verset írt. Példának
az 1923-as Elköszönő, szelíd szavak
és az 1925-ös Április 11 című
költeményeket hozta. (Ld. Péter László: József Attila Makón. = Irodalomismeret, 1957/1. sz. 14.)
Mindazonáltal a költőnek ennél több verse köthető születésnapjához, melyeket –
a lappangó kéziratok okán – a cikk szerzője akkoriban nyilván még nem
ismerhetett. Az 1984-ben, Stoll Béla nyomán, megjelent kritikai kiadás tanúsága
szerint azonban a költő már 1921. április 11-én, Makón írt költeményt
születésnapjára, s rögtön kettőt is: az egyik az Amióta..., míg A halálról
című másik versnek már a címe is sokat mondó és jelzi e két vers bizarr
rokonságát a halállal. Egy évvel később született Pesten a Távol zongora mellett című szonett, melyben – kissé Ady stílusához
hasonlatosan – mereng a költő Gebe Márta hiányán. A születésnapján feltehetően
hatványozottan felerősödő magány-tudat tehát már e viszonylag korai
életszakaszában szervesen összefonódik a szerelemvággyal és jóval túlmutat a
kamasz fiatalember testi vágyait jellemző erotikus hevületen. Sajátos darab a
már említett Április 11 – a kritikai
kiadás szerint „ezt a négy verset a költő szegedi egyetemista társának,
Szatmári Rózsikának küldte el”. (In. József
Attila összes versei. /Közzéteszi és a jegyzeteket írta: Stoll Béla./
Akadémiai. Bp. 1984. 585.) Ezt bizonyítja József Attila Szegeden írt, 1925.
április 22-23-ra keltezett levele is: „Kedves Rózsika, ígéretemhez különös
lettem. Éjjel 2 óra, s még írtam két verset.” (In. József Attila válogatott levelezése. i.m. 76.) E sorok után
írja le a verset a levélben. A költő szavai szerint aznap írta az Ezüst élet és a Szép lobogóval, vagy anélkül című verseket, melyek előtt
olvashatjuk az Április 11 – a cím
miatt nyilvánvalóan és okkal feltételezhetően a születésnapjára írt – verset.
(A kritikai kiadás pontos dátumot nem közöl.) Ezt megelőzően szerepel még a
levélben A kert (= A paradicsom életté
lesz) című költemény. Két évvel korábban született az Elköszönő szelíd szavak. A kritikai kiadás szerint „az 1923. máj.
27-én megjelent verset a költő valószínűleg születésnapján, ápr. 11-én írta.”
(In. József Attila összes versei.
i.m. 573.) 1926-os a Bécsben lejegyzett Erősödik:
„nagyon valószínű, hogy a verset 21. születésnapján vagy akörül írta.” (Uo. 589.) A szabadvers középső strófája – a
pajkos és játékos megfogalmazás ellenére – ismét csak beszédes: „Nem tudják ám
a leányok, hogy én mennyire kedvelem őket. / Akkor szaladvást jönnének el,
sokszázan gyűlnének össze itt / körülöttem, / én meg a zöld leveleket két
marokkal szórnám hajukba, / hanem előbb még minden szálat futtában is kétoldalt
megcsókolnék.” 1924-es verseinek nagy része keltezetlenül maradt fenn
kéziratban. Ezen évben a születésnapjához legközelebb eső Szomorúfűz 1924. április 16-án jelent meg. A Magyar Írás 1924
május-júniusi számában került közlésre a Hét
napja, a Koldusok és az Igaz ember, de egyik sem keltezett,
azonban mégis nagyon valószínű, hogy a négy vers közül valamelyik (akár több
is) valamiképpen köthető a születésnapjához. (Ennek eldöntése alaposabb
tartalomelemzést igényelne, ami jelen munkának értelemszerűen nem feladata.)
1927-es A bőr alatt halovány árnyék című
vers; a kritikai kiadást megelőző kiadások a vers első sorát tették meg címnek
(Egy átlátszó oroszlán), mivel a fennmaradt párizsi forráson a költő az eredeti
címet áthúzta. Sokáig úgy vélték, hogy a költemény Bécsben születhetett, s csak
a francia nyelvű fordítása keletkezett Bécsben. Wacha Imre azonban meggyőzően
bizonyította, hogy a vers „minden kétséget kizáróan párizsi élményekre utal.”
(In. Wacha Imre: Egy átlátszó oroszlán. A költő 1924-28
között írt költeményeinek nyelvi vizsgálatához. = Irodalmi és Nyelvi
Közlemények., 1967/2. sz. 121.) Eredeti szövegforrása ismeretlen – a francia
nyelvű változatnak megfelelő cím – ami József Attila párizsi egyetemi nyugtáján
három másik verscímmel együtt olvasható –
át van húzva. Néhány kivételtől eltekintve ugyanis az 1926 szeptember és
1927 szeptembere között fennmaradt kéziratait nem keltezte a költő. Annyi
viszont mégis tudható, hogy a vers 1927 áprilisában megjelent a L'Espirit Nouveau folyóiratban. Így a
francia fordítás áprilisi megjelenése jelentőségénél fogva a születésnap
szempontjából nem teljesen irreleváns. A megbízhatatlan források miatt a
kritikai kiadás az első megjelenés dátuma (1928. április 10.) alapján keltezi a
József Attila című, önmegszólító
gesztussal indító költeményt. A vers zárása végett („Igazi lelkünket, akárcsak
az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, / hogy tiszta legyen majd az
ünnepekre.”) nagyon valószínű, hogy köze lehet a költő születésnapjához. 1928
elejére datálható a Nemzett József Áron című vers is, ami
különös genealógiája miatt köthető talán április 11-hez. 1929 februárja és 1931
márciusa – a Nincsen apám, se anyám,
illetve a Döntsd a tőkét, ne siránkozz
kötetek megjelenése – közötti időből alig maradt fenn keltezett kézirat, míg az
1931-32 közötti időszakból egyetlen keltezett sincs. Megszakad tehát a sorozat
1929-ben: 1937-ig nem találtunk a születésnap környékére eső keltezett verset.
1937-ben viszont napvilágot lát a híres Születésnapomra
című „meglepetés-költemény”, ami egy francia Richepin-vers formai megoldásainak
mintájára íródott, s játékos módon vet számot a költő elmúlt harminckét évével.
Több születésnaphoz köthető vers nem született, „csöndbe fagynak a dalok”, s
néhány hónappal később, halála előtt néhány nappal papírra veti a [Drága barátaim...] sorait, ami akár a
születésnapos versek groteszk ellenpólusának is tekinthető: „Drága barátaim,
kik gondoltok még a bolonddal, / nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
/ ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. / Mert hiszen összevegyült a
novemberi est hidegével bennem a lassúdan s alig oldódó szomorú szomorúság. /
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki köztetek éltem s akit
ti szerettetek egykor.” Szívszorító és búcsúzó szavak – mintha három epigrammát
olvasnánk egyetlen versen belül. Ezután a költő jelenlegi ismereteink szerint
már csak egyetlen verset írt, mielőtt elindult volna a szárszói állomásra. Noha
1936 májusában József Attila még komolyan bízott abban, hogy képes lesz
testileg-lelkileg rendbe hozni magát, a Szabad-ötletekben
már nyíltan megvallja, hogy „borzasztó, hogy az ember egyedül van / borzasztó,
hogy van tudata csak azért van egye- / dül.” Ez az egyedüllét-érzés és a
monumentális szeretethiány vezetett voltaképpen már korai öngyilkossági
kísérleteihez is.
Mindösszesen 9 éves volt,
amikor megtörtént első öngyilkossági kísérlete: lúgkövet akart inni, de
szerencsére a lúgot tartalmazó üvegben keményítő volt. Erről az esetről
emlékezik meg az 1934-es Öngyilkosság?
című vallomásában. Néhány évvel később, 1922. június 26-án este a makói
internátusban 60 db aszpirint vett be, ezután néhány napra kórházba került.
(Búcsúlevelét előtte átadta tanárának, Galamb Ödönnek „június 27-én
felbontható” címzéssel.) E kísérletéről, nem kevés cinizmussal, így számol be
1922. augusztus 17-re keltezett, Kiszomborról József Etelkának írt levelében:
„valami dekadens pillanat hatása alatt »megettem« hatvan drb aszpirint, este
fél kilenckor, egy óra mulva végig vágódtam a folyóson 41.6 C fokos lázzal. Tíz
órakkor gyomormosás, elég kellemetlen valami, istentudja hány nap fekvés, aztán
a színjeles bizonyítvány. Klasszikus, mi?” (In. József
Attila válogatott levelezése. i.m. 31.) 1923 májusában újabb
öngyilkossági kísérlet (vonat alá akarta vetni magát). Erről mintegy
„mellékesen” tudósít József Jolánnak Makóról írt, 1923. május 14-re keltezett
levelében: „Különben vonat alatt is feküdtem azóta, de engem fölszedtek, mert
előttem valakit elgázolt.” (Uo. 38.) Nem kizárt, hogy a Szépség koldusa című első kötetéhez előszót író Juhász Gyula
negatív példája is belejátszhatott e kísérletekbe, hiszen tudjuk, hogy a nagy
költő és mentor temérdek alkalommal próbált öngyilkos lenni (a Tiszába ugrott –
kimentették; szíven lőtte magát – megmentették), míg végül kórházban
gyógyszerrel végzett magával. 1936-ban, a Szabad-ötletek
jegyzékében is több helyen eljátszik a gondolattal, hogy meg fogja ölni
magát; egy helyütt azt írja például, hogy szájába veszi a gázcsövet és úgy
végez magával, más helyen pedig azt jegyzi le, hogy „a Gyömrői előtt megölöm
magam.” Tény, hogy 1936 augusztusától verseiben megszaporodtak a halál
képzetei. Nagy valószínűséggel 1937 szeptember elején írhatta azt a levelet,
amit Illyés Gyula felesége szerint nem adott át neki, s melyben újabb
kísérletek tervére utal a költő: „Zúg a fejem, mint amikor anyám vert a
sodrófával – akkor az egyszer igazán meg akartam halni, de az a fiú, aki a
morfiumot adta, becsapott. És én nagyon sokszor gondoltam arra, hogy megölöm
magam maga miatt, de soha nem mertem mondani, mert nem akartam »zsarolni«.”
(In. Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi.
Bp. 1988. 85.) Kozmutza Flóra közli azt a búcsúlevelet is, amit József Attila
írt neki 1937. december 3-án. A sorok elég egyértelműek: „Kedves Flóra!
Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodákban. Számomra csak egy csoda lehetséges és
azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem
rajtunk múlott.” (Uo. 128.) E levél – amit a Fehér Erzsébet-féle kiadás még nem
közölt – szintén az eltervezett öngyilkosság elképzelését támasztják alá. A
költő Szántó Juditnak (egykori élettársának) is küldött levelet ugyanezen a
napon: „Kedves Judit! Sok szeretettel üdvözöllek. Attila.” (In. József Attila válogatott levelezése.
i.m. 384.) Majd utolsó kezelőorvosának, Bak Róbert doktornak is ír pár sort: „Kedves
Doktor Ur! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísértette meg a lehetetlent. József
Attila.” (Uo.) S aznap este 19 óra 36 perckor a balatonszárszói vasútállomásról
induló 1284-es tehervonat kerekei között földi útja véget ért.
Mindent egybevetve,
elmondható tehát, hogy a költő önnön diagnózisát saját életével hitelesítette,
majd halálával pecsételte meg. A receptet azonban nekünk kell megírni, az Ember
Tragédiájára a gyógyírt nekünk kell megtalálni. A keresztény értelemben vett
krisztusi szeretet fogalmát nekünk kell megvalósítani. S nekünk kell „nagy
tüzeket rakni”, hogy „felmelegedjünk, mi: emberek”. Amennyiben sikerül, úgy van
rá esély, hogy beteljesül József Attila munkássága bennünk. Hisszük, hogy nem
túlzás: a teljesség igénye, az egységes és egyetemes világ átélésének vágya, a
rejtjelekbe öltöztetett ősi világ nyelve, vágya, kódja, bája borong a költő
teljes életműve mögött, melyben a hiány teremtő ereje a motiváló energia.
Felderítése, átvilágítása a mi feladatunk. Össze tudjuk-e rántani egymástól táguló
világegyetemeink, melyek saját természetünk megértése, dekódolása és
metafizikai-szellemi síkra emelése nélkül a Semmiségbe tartanak? S tudjuk,
akarjuk-e énekelni újra a Kozmosz énekét a „hét pecsét” feltörésének ritmusára,
hogy saját hangunk visszhangjai lehessünk a „hetedik égben”? A „szférák zenéje”
saját emberi mivoltunk dallamára írt világteremtő szövegvilág kell legyen. Fel
tudjuk-e törni tehát mind a hat pecsétet, hogy a „hetedikek” mi magunk
lehessünk? Hisz ez a mi munkánk, s nem is kevés. A hiány teremtő ereje legyen
ezért bennünk a hozzá szükséges isteni kegyelem: e kétes létben a megszentelt
bizonyosság.
(Megjegyezzük, hogy jelen munka a szerző 2013. április 5-én,
a Költészet Napja alkalmából, az orosházi Városi Könyvtárban tartott (Petőfi Művelődési
Központ) azonos című előadásának összefoglalása és továbbgondolása, valamint
alaptéziseinek kifejtése és bizonyítása. Itt említjük meg továbbá, hogy a Szabad-ötletekből vett idézeteket,
szövegrészleteket dolgozatunkban a József
Attila: Szabad-ötletek jegyzéke
két ülésben. Atlantisz. Bp. 2000. (Jegyzetelte, a Bevezetést és a jegyzeteket az egyes sorokhoz írta: Stoll Béla.)
című kötetből kölcsönöztük, míg az egyéb versidézetek forrásaként – ha más
jelzés nem volt – Stoll Béla kritikai kiadását (József
Attila összes versei. I-II. kötet. Akadémiai. Bp. 1984.) használtuk.)
Muhel Gábor
Megjegyzés küldése