– Lukács Izabella vagyok. 1996-os évjáratú. Zalában élek, Lovásziban vagyok
otthon.
13 éves korom óta írok, 2010 óta közlöm írásaim
a poet.hu felületén, 2011-ben publikáltam először, mint a Beri Róbert által
szerkesztett Megbúvó csillagok 3., majd a 2014-es Vers-esszenciák antológia.
2013-tól a Pannon Írók Társasága Lenti Csoportja - Csordás János Kör, s a
2014-ben kiadott, Szemes Péter szerkesztésében megjelent Csönddel Cserepezve
antológia szerzői gárdájának tagja vagyok. Közben és eztán közölt a Napút, a
Pannon Tükör, a Szózat és több internetes portál. – tudósít magáról a szerző.
A következőkben Lukács
Izabellával Szinay Balázs beszélget:
– Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel,
miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit
mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád?
– Amióta olvasni tudok, rengeteg könyvet elfogyasztottam már. Faltam a
verses- és novellásköteteket, 8 évesen Ady és Csáth Géza művei voltak a
kezemben, míg más korombeliek maximum a Micimackót és a Kisherceget forgatták
át néha. Ahogy teltek az évek, egyre komolyabb és nehezebb írásokkal találtam
szemben magam, és megmagyarázhatatlan öröm volt - fiatalságom ellenére vagy épp
amiatt - érteni őket.
Emlékszem, felvételizni készültem a
Zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumba, az alma materbe, amiről büszkén
mondhatom, hogy az ország egyik legjobb iskolája, rengeteget tanultam ott a
tananyagon kívül is életről, erkölcsről, és leginkább magamról. Remek tanáraim
voltak mind gimnáziumban, mind általános iskolában. Utóbbi kapcsán
elengedhetetlen megemlítenem Rétyi tanárnőt, minden felkészítéssel töltött
órára kellett írnom egy novellát kötött témában. Egyik reggel ott álltam a
tanári ajtajában, spirálfüzetet szorongattam és a „Megírtad a novellát?”
kérdésre lányos zavaromban odavetettem, hogy „Nem tanárnő. Verseket írtam.”
Végülis felvettek, Bajnóczy Zoltán tanárúr és Bertók tanárnő kezeibe kerültem.
Nyűgnek éreztem mindig, hogy nekem nem lehetett írnom, nekem írnom kellett,
mégis mindannyiukra hatalmas hálával és szeretettel gondolok.
Nem volt egyszerű gyerekkorom, valamivel mindig
fakardoztam magamban, és ha írtam, úgy éreztem, csatát nyertem. Így indult, és
tart azóta is.
A versek sokkal közelebb állnak hozzám a
dallamosságuk és a dinamikájuk miatt. A kötött formákat ezért is szeretem
jobban. Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére
táncolna. Van benne valami végtelen kettősség, a rabság-szabadság kényes
kétsége, olyasféle, mint egy tragikomédia.
Így veszek le könyvet is a polcról. Ady, József
Attila, Babits és Radnóti mindig az asztalon vannak. Mindegyikükből egy kicsit
magaménak érzek, ha csak két sort talál is az ember lánya egy könyvben, amit
annyira közel tud engedni magához, hogy szinte beléég, olyan intim viszony
alakul ki a szerző és az olvasó között, hogy onnantól elválaszthatatlanok.
Mindezek ellenére, ha tudnék sem szeretnék Ady vagy József Attila lenni. Nekem
a költészet önterápia, önmarcangolás, önkifejezés. És ahogy Babits is mondja: „Csak
én birok versemnek hőse lenni”, így utat nem, de irányt mindenképpen mutattak
nekem.
– Hogy látod, mi a költő feladata ma?
– Ma a költő dolga „fogyaszthatónak” lenni ebben a fogyasztói
társadalomban. És mivel egyre árnyaltabbak az igények, egyre több költőre van
szükség. Az a legjobb, ha az egyre több költő egyre egyformább, mégis egyre
különbözőbb. Mintha remek hangú énekeseket egy kórusba kényszerítenénk, mégis
mindenki szólista akar lenni, és az olvasó a karmester. Nagyon szép lehetne,
nagyon sok lehetőség van ebben.
Van, aki magának ír, van, aki másnak. Én sosem
tudtam vállalni és viselni azt a terhet, hogy megmondja bárki, hogy miről és
milyen verset írjak. Mert úgy gondolom, hogy a költészet egyik alapvető
feladata ez, hogy mindenkinek legyen és megtanulja használni a saját hangját.
– Mi a véleményed a
kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs
eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?
– Követem a kortárs irodalmat, vannak kiemelkedően jó poétáink, már-már
irigylésre méltó tehetségek, és örülök ennek. Annak nem, hogy rengeteg ilyen
ember tűnik el a feledés homályában, mert ha nem vagy trendi, akkor semmi sem
vagy.
Klasszikusainknak sosem volt ennyi alkalma sem a
megismerésre, sem a megismertetésre.
A szlovén határon innen és túl, leginkább megyén
belül lehetőség szerint részt veszek az ilyesfajta rendezvényeken. Fiatal
vagyok, itt az egyik legfiatalabb, mégis mondhatom, hogy barátibbak már ezek az
események, többek, mint irodalmi összejövetelek.
Nekem nagyon fontos a múlt, abból vagyok. Nem
tudok elszakadni tőle. Ragaszkodom a hazám, a nemzetem múltjához, a
gyerekkoromhoz, minden tegnaphoz, aminek köze van hozzám és a mához.
Imádom az otthonom, Zalát, és a Muravidéket. A
verseim és én is mind ezekből épülünk fel. A gyerekkori emlékeim, az erdők, a
vadak, a Kerka, még Lovászi olajipari szerepe is többet tanított, mint
bármelyik tanárom, azóta tudom, hogy a legnagyobb értékek mindig a felszín
alatt vannak.
Ezek a képek, ha nem írnám le, rég kifakultak
volna már.
Ugyanígy az elmúlt szerelmeim arca. Ha nem
írnék, az idő is csak kifolyna a kezeim közül, ami a legdrágább dolog, amit
valakinek adhatok és valakitől kaphatok.
A költészet nekem olyan, mint a festés.
Részletekkel telve megfigyelni a vers tárgyát, majd valósághűen megörökíteni,
hogy örökké olyan legyen, mint a múltban.
– Tervezel-e saját
kötetet?
– Épp emiatt szeretnék kötetet is. Valami kézzelfoghatót a tegnapokból.
Konkrét terveim vannak, egyedül és egymás mellett is jól működő szövegeket
fognék össze, tematikailag nem tarkán, hanem palettaszerűen egymásba simulóan,
hogy egy izgalmas, de harmonikus, hatalmas képet kapjak arról, amit Lukács
Izának hívnak.
– Mit javasolsz
azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni,
érvényesülni szeretnének?
Úgy hiszem, ahhoz, hogy valaki írni tudjon, tudnia kell olvasni is. Ha
határozott elképzelése és ízlése van az olvasmányai iránt, ugyanez átvihető az
írásaira is. A kritika pedig egy alkotó legjobb barátja és a legnagyobb
ellenfele is. Tudnia kell kezelni és tudnia kell, hogy az, amit ír, mennyire
erős. A gyenge vers is lehet jó vers a maga közegében, biztos vagyok benne,
hogy vannak olyan fiókok, amikben hadseregnyi vers van, viszont amíg ők nem
masíroznak ki onnan, az alkotónak az önkritikáján kívül nem lesz lehetősége az
erőtlenebb katonákat felfegyverezni, ergo kardokat elő és mindenki írjon, aki
teheti.
Megjegyzés küldése