Tagadhatatlan, hogy a közelmúlt eseményei miatt végképp elbizonytalanodtam, a gyors változások hatására bennem egy kétséget kizáróan új világkép formálódik, noha eddig egyáltalán nem foglalkoztam spirituális kérdésekkel, a túlvilághoz kötődő gondolatok meg rendre hidegen hagytak. Számomra kizárólag a kézzelfogható, a megmérhető valóság volt fontos. Igyekezetem arra korlátozódott, hogy az anyagi világgal és a hozzá köthető emberi kapcsolataimmal legyek harmóniában.
Így mentek a dolgok egészen a múlt hétig, amikor a világ hírcsatornái először egy példátlan geológiai szenzációval álltak elő. A Szahara közismert gyöngyszeménél, Chott el Jeridnél hatalmas területen, elképesztő mélységben nyílt meg a föld, és a történetisége szerinti rétegződésében – mélyülő, erősen lejtő kanyarulatok mentén – csodálatos látványvilágával mutatta be egyre régebbi önmagát, a jelent megelőző minden korábbi emberi kultúra szépségét, dicsőségét, a számunkra időközben érzékelhetővé, használhatóvá váló „kisegítő dimenziók” aktív együttműködésével. A drámai hatás fokozódott azzal, hogy a Föld minden alkotó elemében élőként, megérthető egységében nyilvánult meg, az élmény így messze meghaladta azt, amire például az illúziókeltés és a filmművészet valaha képes lehetett.
Röviddel ezután – ismeretségi körömet is ide számítva – e dimenziógazdagodás folytán különféle képességek ébredtek bennünk, segítségükkel a legtöbb alacsonyabb rendű élőlényt és képződményt kölcsönösen megértettük, leginkább azokat, melyeket kitüntettünk a figyelmünkkel. Olyan benyomás alakult ki mindnyájunkban, mintha minden minket szolgálna, mi pedig hasonló odaadással tekintenénk a környezetünkre, s ez az egész inkább fölemelő volt, semmint aggasztó. A rendkívüliségekben felsejlett, hogy világunk gyorsulva halad egy tökéletesebb létállapotba.
Miközben mindezt átéltem a maga forrongó valóságában, a régi énem ebből semmit sem tudott volna elfogadni.
Tegnap volt az első, bátortalan kísérletem napja. Nyolc éve kimúlt kedvenc pointeremre gondoltam, hívogatni kezdtem magamban. A kitárt bejárati ajtón átrontott be, boldog csaholással! Bár mi csak őt fogadtuk magunkhoz annakidején, nyomában – születésük szerinti sorrendben – az alombéli társai jöttek, ugráltak körül. (Ez is új ismeret számomra: az elpusztult testvérállatok „lelkei”* egymást bevárják, egyikük sem jut a saját túlvilágára külön-külön és most, újjászületésük alkalmával hasonlóan összetartanak! Ez az ember által birtokba vehető másvilághoz képest alapvető különbség.)
Hogy ezután milyen lelki megrázkódtatást jelentettek találkozásaim a régen elhunyt szeretteimmel, főképp az édesanyámmal? Nem tudom szavakkal leírni. Apával közösen rengeteget segítettek nekem a történések megértésében. Három nap. Ennyi szükséges ahhoz, hogy megéljem az egyetemes föltámadás minden csodáját, mondták. Ez az idő szükséges a teljes átalakulásomhoz. Például komoly gondként említették, mennyire zárt, fenntartásokból építkező karakter vagyok. Az oldás a legfontosabb, mert a méltán fejemre olvasott korlátaim gátolják a szeretet szabad áramlását, ami nélkül képtelenség eggyé válnunk ebben a végső újjászületésben. Rövid időre magunkra maradtunk, de édesapám kérés nélkül beszélt tovább.
„Ebben a 72 órában*** kell odáig fejlődnöd, hogy ismerd, alkalmazd a megváltozott képességeidet. A kiterjesztés eszközei és lehetőségei a kezedben vannak.
Megérkezni egy letisztult, magasabb rendű világba, és az időtlenségbe. Ez a végcél, mert a feltámadás most mindenki számára járható út, de egyszeri, megismételhetetlen. Persze itt, a kezdetkor még nem így gondolod. Ezért pillanatnyilag csak olyanokkal tudsz kapcsolatba lépni, akikkel szemben sosem voltak érzelmi fenntartásaid, ám velük/velünk is annyi ideig, amíg a teljes figyelmedet erre irányítod. Az új lelkiséged birtokában, valamint a dimenziók összehangolása segítségével nyílik meg előtted a legteljesebb látás, habár ennek vannak jól megkülönböztethető fokozatai. Például nem elégséges a teljes jelent megtartanod az érzékelésben, két további hozzáférés is fontos: az egymást megelőző/ követő generációkhoz, valamint a saját összes újjászületési történelmeid bensőséges kapcsolati rendszeréhez. Semmivel se győzködd magad, a feltétlen elfogadás, az engedelmesség sokat segít …”
A dolgok sorra úgy alakultak, ahogyan ők előre megmondták. Például az élet vize**, amit innunk kell, mert (túl azon, hogy minden korty felüdülést, kiegyensúlyozottságot, lelki békét ad) nélkülözhetetlen lesz egészen az utolsó percig; forrásként bárki által elérhető bőséggel tört fel halmok tövén, sétautak mentén, ligetekben.
Komolyan vettem azt a szülői ajánlást is, amely a három nap megtisztulási folyamatát szolgálta, a minden elkövetett és elszenvedett bűnt számba vevő, azokat őszintén megbánó visszaemlékezéseim memóriámhoz mérten rigorózus végig-vitelét. Megbocsátani az élőknek, megbocsátani az elhunytaknak, végül megbocsátani önmagamnak.
Oly sok dolog történik, hogy jóformán észre sem veszem, lassan letelik a lehetséges 72 óra! A feltámadáshoz meg kell halnom? Erre a végzetszerűségre senkitől sem kaptam egyenes választ, a segítség arra szorítkozott, hogy mit kell tennem ellene.
„Megbocsátani az élőknek, megbocsátani az elhunytaknak, végül megbocsátani önmagamnak.” Azt hittem, ez lesz a legnehezebb feladatom, ám ezekben a pillanatokban minden lelkierőmre szükségem van, hogy elérjem életem legfontosabb és megismételhetetlen célját.
(Fiatalkorom csodálatos emlékei közé tartozik egy hortobágyi tábor közös, játékos próbatétele, a parázson járás. Ebben az időszakban voltam nagykamasz és persze szerelmes is, egyúttal. Ott voltunk mindketten. Mezítláb, kéz a kézben vártunk a sorunkra. A leterített tűzszőnyeg másik végén álltak azok a felszabadultan vidám társaink, akik már megtették az utat és a táborvezető is, ki az egész szertartást megrendezte. Ahogy haladtunk feléje, tekintetüket reá szegeztük, nem azzal foglalkoztunk, hogy megégünk, vagy sem? Nem is éreztünk semmilyen fájdalmat, inkább a jelenség nagyszerűségét.)
Mintha lezuhant volna az égbolt! Teljes feketeségbe burkolózik, csak egy erős fénysugár vetül elém, ezt kell folyamatosan figyelnem. Tekintetem el nem kalandozhat, miközben mindent elárasztó, izzó kérgű lávafolyamon kell folyvást feléje haladnom. Mondták, akkor járok jó ösvényen, ha a fényesség egyre nő. Furcsa, hogy nincsen fájdalom, egyre könnyebbnek érzem magam, mintha elfogynék ezen az úton. De most nem szabad pont erre figyelnem, tudom.
Megtorpanok, mert az egyre áradó fényességben nem csak a jelen sorstörténetem filmje pereg le, hanem az összes korábbit is látom, ami hihetetlen lelkesedéssel tölt el! Elkalandozom ezekben a rendkívüli lehetőségekben. Hirtelen azon kapom magam, amint épp megtervezem és felépítem a legjobb énem esszenciális életútját! Válogatom a legszebb gyermek-és ifjúkoromat, hozzáillesztem a rendkívüli szellemi és fizikai képességeimet. Abból az életemből, amelyikben legboldogabb voltam: a szerelmet. Másokból gazdagságomat, hatalmasságomat, a leghosszabb kort, az egészség aranyát.
Gyönyörködésem határtalan! Ám a fény gyorsan halványul. Beavatott, megidézett egykori szeretteim kétségbeesetten szorongatják kezemet, miközben hirtelen támadt, örvénylő szélviharban sorra elsodródnak a birtokolni vágyott tökéletességemből. Már csak édesapám és édesanyám kapaszkodik belém, szemükben borzadt kétségbeesés villan. Utolsó felismeréssel belém hasít egy szörnyű fájdalom: valójában pontosan az történik, amit mindig is gondoltam a túlvilágot semmibe vevő életem végéről. Teljes a sötétség, amint őket is elengedve elnyel önnön megsemmisülésem.
Meyer József
* Az állatok túlvilágáról Kovács Magyar András sok helyen megnyilatkozott, itt elégséges forrásként az ő nevére, munkásságára hivatkozni.
* Az élet víze: általános, akár népmesebeli fogalom, az ember el tudja képzelni és helyezni az élményvilágában.
* Az élet víze: általános, akár népmesebeli fogalom, az ember el tudja képzelni és helyezni az élményvilágában.
*** A 72 óráról, de különösképpen a három napnyi megbocsátásról Villás Béla Bűn (sivatagi beavatás) címszó alatt Youtubon megkereshető hanganyagában kimerítően beszél. Ő a sorrendet másképpen írja le:első nap önmagunknak, a második nap a holtaknak, a harmadik napon az élőknek kellett megbocsátania az általa mesélt próbatétel alkalmával.
Megjegyzés küldése