„Ne
szólj szám, nem fáj fejem.
De akkor meg minek
a fej, a száj?”
De akkor meg minek
a fej, a száj?”
(Petri
György: Mentálhigiénia)
Petri
György „szerelmi költészetéről” sokszor és sokan elmondták már, hogy aligha
interpretálható hatalomelméleti, szociológiai és kultúrtörténeti szempontok figyelembe
vétele nélkül. Kevesebb szó esett azonban arról, hogy miképpen érhető tetten ez
az olvasási metódus ezekben a szövegekben. Ennek okán jelen írás közvetetten
arra kérdésre keresi a választ, hogy mi az, ami létjogosulttá teszi a Petri-líra
radikalizmusát, s hogyan nyilvánul meg a „szerelmi költészet nehézsége” a költő
recepciójában. Ehhez segítségül hívjuk Mihail Bathyin ún.
„karnevália-elméletét”, amit bővebben a Francois Rabelais-ról és az európai
gondolkodásról írott munkájában fejtett ki, de – a Petri-szakirodalom alkalmazásának
segítségével – igyekszünk egyéb nézőpontokat is érvényesíteni.
A
Szovjetunióban csak a 60-as években megjelent, nyugaton viszont már fordításból
régebben ismert Bathyin-mű fő koncepciója elsősorban abban áll, hogy megkérdőjelez
és elutasít minden ideológiai és hatalmi struktúrát, továbbá egy alternatív episztemológiát
szegez szembe a fennálló hatalmi renddel, azáltal, hogy felforgatja azt. Éppen
ezért a karneváli tudatban a törvény hatalom felől tekintett homogenitása
eltűnik, mivel nyíltan felvállalja a heterogenitást (a durvát, a deviánsat, a
vulgárisat, a szubverzívet). Ez magyarázza, hogy gyakorta rokonítható a
kaotikussal és az anarchikussal. Mivel a
hatalom és ideológia viszonya a karnevalizációban megfordításra kerül, a
mondottak tükrében a Petri-életműre olyannyira jellemző groteszk és abszurd
attitűd könnyebben értelmezhetővé válik. Annál is inkább, mert a 20. században
a karnevalizáció fogalma fokozatosan kitágul és – egzisztenciális aspektusa
mellett – általános kultúrakritikai és poétikai mozzanattá válik. Mindez abban
is megmutatkozik, hogy megkérdőjeleződnek a végérvényesnek hitt hierarchiák a kortárs
ismeretelméletekben, vagyis a karnevál ebben az értelemben nem más, mint a
társadalom inverziója, a marginális ideiglenes legitimálása, a magas és
mélykultúra egyensúlyának felkavarása (de legalábbis értelmezési kísérlete), a
hatalom fiktív hátterének leleplezése által. A mainstream és a szubkultúra
viszonyának retextualizációja (újraíródása) azonban egyben a szubjektum
dekonstrukciója is, s egy adott szövegkorpuszon belül szemantikai értelemben
éppen úgy megnyilvánul, ahogyan a nyelvhasználatban szintúgy tetten érhető.
Mint
említettük, a karneváli tudat kultúrtörténeti hátterét vizsgálva azt találjuk,
hogy már-már elválaszthatatlan egyes hatalomelméleti és szociális kérdésektől.
A középkorban például a karnevál ún. „megtűrt repedés” volt a regnáló hatalom
számára, mivel – részben ideiglenes mivolta végett – kontrollálhatóvá vált.
Ennek oka pedig pszichológiai és antropológiai összefüggésekben is keresendők,
amire az ókori Dionüszosz-ünnepek szintén rámutatnak, hiszen a Bacchus-ünnepek
ideje alatt (adott keretek között) egymás mellé kerülhettek egymással látszólag
antagonisztikus minőségű entitások, mint például a prostituált és a szűz, a
szent és a profán, vagyis a racionális helyét időlegesen átvette az
irracionális. Az ősi társadalmak rituáléiban, a természeti népek ünnepeiben
szintén ezek a mozzanatok figyelhetők meg, melyeket az emberi lét ontológiai és
szociális kereteiből való kilépés atavisztikus vágya indokol. (Ennél fogva,
egyszerre transzgresszív és regresszív: egyszóval úgy is mondhatnánk, hogy egy progresszív
értelemben vett transzregresszív tudatállapotról van szó.) Az említett irodalmi
példánál maradva, Rabelais Gargantula és
Pantagruel című művében szintén találkozhatunk a karneválokra jellemző
sajátos aránytalansággal, összefüggésben azzal, hogy átmenetileg
felfüggesztésre kerülnek a legitim társadalmi és erkölcsi normák (ld. pl. a mű
egy helyén a Notre Dame magasából levizelt a tömeget). Petritől sem áll távol
ez a magatartás – Önarckép című
versében például ezt olvassuk: „kiokádik a pinceablakon, / a siető-kopogó
cipőorrokra.” A metafizikai szubjektum
átvált a test naturális és animális képzetévé, amint az a következő sorokból is
kitűnik: „Izzás szagára bódul föl a baromlény. / Tisztálkodik a tisztátalan
állat.” Ahogyan az Apokrif című
versben szintén látjuk, már-már blaszfémiának tekinthető, hogy a vegetatív
állati lét groteszk módon megcsúfolja az ember transzcendens lényegét – ám a
„balkáni módon agyonhasznált test” egyben reflexió a vers megírása idején
fennálló hatalmi apparátusra (testre), illetve az egyes társadalmi rétegek szimptómáira.
Hasonlóképp cserél helyet a „fent” és a „lent” világa a Futam című szövegben. A groteszk testkép poétikai alkalmazása, a
magaskultúra szubverzivitása az altest (végtermékeinek) hangsúlyozása révén nyer
létjogosultságot, tehát a szubjektum által létrejött mű (mint szellemi termék) excretummá
válik, vagyis az altest (a nyers ösztön) kerül a szellem és az az ész helyébe.
Részben
egyetérthetünk Fodor Géza monográfiájának egyik állításával – ti. hogy Petri
tradicionális költő –, mivel szerinte költészetében „a versmodell önkorlátozó,
önkritikus, reflexív jellegéből adódóan akkor is belül marad a hagyományos
lírai alapviszonyokon, amikor több strukturális összetevője – nyelvi, poétikai,
tematikai radikalizmusa – a lírai beszéd közmegegyezéses területén túlmutat.”[1] Meglátása
szerint tehát Petri nem a magyar lírai hagyománnyal szakít, illetve fordul
szembe, hanem a költészet kultikus (profetikus) felfogását gondolja újra:
demitizálja és racionalizálja, ellenőrzött műveletté teszi a költői beszédet.
Ezt a poétikai attitűdöt Gottfried Benn 1951-es dolgozatában a következőképpen fogalmazza
meg: „a nyilvánosság […] így képzeli: emitt van egy ligetes táj, amott pedig
áll egy melankolikus hangulatú fiatalember vagy kisasszony, s máris megszületik
egy vers. Nem, ilyen módon nem születik vers. Egyáltalán: vers nagyon ritkán
születik, a verseket csinálják.”[2] Mivel
a Petri-szövegekre szintén jellemző a berögzült és bornírt olvasói magatartás
megsértése, az aktuális legitim kánon elbizonytalanítása, sőt, negligálása, így
az ihletre, élményekre támaszkodó, valamint azzal azonosuló költészetet
alapjában véve értelmezi át. Vagyis a forma és a különféle életproblémák
kiélezésével teremti meg azt a társadalmi kontextusban interpretálandó
szubverzív és dekonstruktív distanciát, mely verseinek tulajdonképpeni
katalizátoraként működik, s ami egyfajta marginális poétikai koncepcióban
határozza meg önmagát. Igaz ez a költő ún. szerelmi költészetére is. Nem
véletlen tehát, hogy szövegeiben nagy hangsúlyt kapnak azok a parafrázisok,
intertextek és szexuális utalások, melyek a hazai kulturális tradíció és
nyelvtani örökség provokációjaként és szociális reflexiójaként olvasandók.
Emiatt „kilép a szokvány költőszerepből és poétikából, s elhatárolja magát
tőlük (miközben nem tagadja meg a tradíciót). […] E kilépés új poétikai
teremtését feltételezi, új szerep kialakítását teszi lehetővé – röviden: a
költői autonómia megszervezését.”[3]
Vessük ezt össze Witold Gombrowitz érvelésével! Szerinte ugyanis „a tiszta,
verses költészetben a túlzás gyötör; túl sok költészet, túl sok metafora, túl
sok szublimáció és végül túlzott sűrítés megtisztítván minden költőietlen
elemtől: vegytani anyaghoz lesz hasonló a vers. […] A költőkben nemcsak
ájtatosságuk zavar, az hogy minden kompenzáció nélkül teljes mértékben átadják
magukat a Költészetnek. hanem a valósággal szemben folytatott struccpolitikájuk
is: védekeznek a valóság ellen, látni vagy elismerni sem akarják, szándékosan
hozzák magukat bódult állapotba, ami nem erő, hanem gyengeség. […] Egyszer s
mindenkorra szakítanunk kell azzal a súlytalan gondolattal, hogy a »művészet
elragadtatást kelt bennünk« és hogy »gyönyörködünk a művészetben«. Nem, a
művészet csak bizonyos mértékig kelt elragadtatást és a gyönyörűségek, melyben
részesít, kétségesek.”[4] Hasonlóképpen
vélekedik Schein Gábor is, aki úgy gondolja, Petri merőben más költői szerepet vesz magára, mint a legtöbb kortárs
költő: „eddigi kritikusai egy dologban megegyeztek: költészete valóban lebontja
a képviseleti jellegű költő-szerep hagyományát. Iróniája tehát elsődlegesen
»magánjellegű« (Rorty), amelynek forrása nem utolsósorban az emberi lét itt és
most érvényesülő teljes kiszolgáltatottsága, vagyis a szabadság hiánya.”[5] Ezt
támasztják alá költészetének azon sajátosságai, hogy például idegen tőle a
túlzott esztétikum, az ájtatosság, a valóság romanticizálása, helyette viszont
megjelenik a groteszk és abszurd képek sokasága, a fokozott tárgyilagosság és a
klasszikus versforma megbontása. Ha komparatisztikai szempontból összevetjük
például Baudelaire Egy dög című versével
Petri Maya című költeményét, akkor világosan
láthatóvá válik e groteszk testkép poétikai alkalmazása. Fontos megjegyezni azonban,
hogy a testiség, az érzékiség, a nyers szexuális ösztönök verbális kiélése a
magyar költészeti hagyománytól korántsem idegen. Számos példát találunk arra
vonatkozóan, hogy ez a tradíció mintegy „szubkultúraként” a kezdetektől jelen
van irodalmunkban – még ha nem is kanonizált formában.[6] Éppen
ezért Petri – olvassuk Keresztury Tibornál – „a lebontás, az érvényesítés, a visszavonás
újraíró, átértelmező eredetisége révén kivételesen nagy szerelmi költészetet
teremt, egy hagyományos paradigmát újít meg, annak tradicionális
érzelmi-morális-személyiségbeli feltételei és jellemzői közül gyakorlatilag
mindent visszavesz, kétségbe von.”[7]
Ilyenformán a költő szerelemfelfogását az intellektuális kontroll racionalitása,
a bensőségességgel szembeni mély „gyanúper” határozza meg.[8] Amint
az a Felirat soraiból is kitűnik, a
szubjektum felszámolódása a szövegtesten belüli „megmerevedésben” realizálódik,
mely dichotómia megteremti azt az implicit feszültséget, amely az emberi
kapcsolatok anomáliáira, illetve a társadalom
visszásságaira reflektál: „A kaktusz és homok kora elközelg - / a
barátságnak vége. / Vége, ti kedvesek, a szerelemnek. / A szeretet /
betokozódik, / szél hordja, / és kemény lesz, mint a kvarc. / Jelen van – jelt
nem ad.” Kiegészítvén a mondottakat, érdemes összevetni az előbbieket az Öt szerelmes vers néhány sorával, mely
még nyilvánvalóbbá teszi fenti állításunk: „Szerelmed megtart, mint formalin /
elvetélt magzatot. // Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek. / Mint egy kurva
piactérnyi ölébe: / jelenlétem a világba mered.” Mint már fentebb jeleztük, ez
a „negatív trubadúrlíra” a maga fallikus utalásával korántsem öncélú és merőben
túlmutat a szubjektum határain, azonban mégsem számolja fel teljes mértékben és radikálisan a személyességet.[9]
Milyen
viszonyban áll akkor Petri szerelmi költészetében a szubjektív és az
egzisztenciális létezés? Heidegger úgy gondolja, hogy „a költőileg és a
gondolatilag kimondott [..] sohasem azonos. Mégis az egyik és a másik is
különböző módon ugyanazt tudja mondani. Mindazonáltal ez csak akkor sikerül, ha
a költés és a gondolkodás közötti szakadék tisztán és határozottan megnyílik.”[10]
Szegedy-Maszák Mihály is arra a megállapításra jut, hogy „élményeinket mindig
előfeltevések befolyásolják, melyek kánonokkal függnek össze. A szöveg nincs
adva meg nem kérdőjelezhető formában, az értelmezés szövegek közötti
viszonyítással jár. Bármely művet csak más alkotásokhoz képest lehet olvasni.”[11] Ebből
következik, hogy a cinikus, helyenként vulgáris stílus és nyelvhasználat
demonstrálja ugyan a politikai hatalommal való szembenállást, de nem csupán
politikai hatalom kritikájáról van itt szó, hanem a társadalmi folyamatok, a talmi
értékrend, az ösztönök, valamint tágabb értelemben a természet hatalmával való
szembehelyezkedésről is.[12] Erre
utal a költő azon nyilatkozata, amit Alföldy Jenőnek tett
a Kádár-korszak hatalmi berendezkedését világosan átlátva: „… az első
világháború óta a politika egyre inkább elháríthatatlanul és mindenre
kiterjedően nyúl bele az emberek életébe […]. És ezért a művész számára a
politika tudomásulvétele ma nem követelmény,
hanem az ábrázolás helyességének feltétele.”[13] Látható tehát,
hogy nem kizárólagosan szembehelyezkedésről van szó, hiszen egyfelől „látványos
gesztusokkal […] tudomásul veszi, hogy együtt kell élnie velük. Szemügyre veszi
őket, eltelve az anyag iránti utálattal és megvetéssel, ugyanakkor nem leplezve
azt az élvezetet, amellyel a szemügyre vétel járhat.”[14] Gál Ferenc szintén kiemeli, hogy Petri „a
romlandó testiség, érzékiség és pusztulás vízióit képes áttételek nélkül
politikaivá transzcendentálni: az érzelmi otthontalanság és sivárság képei
észrevétlenül telítődnek egy mozdulatlanná dermedt kor polgárának
közérzületével, politikai tartalmaival.”[15] Összességében
a Petri-verseket olvasván megállapítható, hogy „nem létezik olyan pont a
világban, ahonnét nézve bármi is biztos alapként, szilárd, megfogható
támpontként funkcionálhatna, illetve meg is fordítható az állítás, nincs olyan
pont, ahonnét ne lehetne bármit is kétségbe vonni, kifordítani és fonákját is
megmutatni. Többek között a legszemélyesebb »ügyekben» is: Petri »szerelmi
költészete« a magyar lírában egészen kivételes, s nemcsak azért, mert
bemutatja, hogy ilyet folytatni is meglehetősen kényes dolog. (A szerelmi
költészet nehézségeiről)”[16] Arról
nem is szólva, hogy a szerelmi költemények „szerveződésében semmilyen lényeges
különbség nem fedezhető fel más (tárgyú)
költemények szerveződéséhez képest. Ez mintha azt sugallná, hogy ’kiszakadás a
világból’ – nincsen.” [17]
Nem
kivétel ez alól a Valami ismeretlen
kötetben megjelent Hogy elérjek a
napsütötte sávig című Petri-szöveg sem. Az első olvasásra memoárnak tűnő
vers tárgyilagos narrációjával, a szexus naturális érzékeltetésével, valamint a
„lemeztelenített” esztétikum által par excellence óhatatlanul is a tartalomra
irányítja az olvasó figyelmét, amit a nyelvi tabuk megsértése még jobban
felerősít. A Kádár-kor ifjúságának egzisztenciális bizonytalanság-érzete már a
szöveg első szakaszában nyilvánvalóvá válik. Erre utal a „kocsmáról kocsmára”
történő céltalan bolyongás („hiszen űzött voltam és zavaros, / mint a fölkavart
iszap akkoriban és / csak ezekben az »Eszpresszókban«, »Büfékben« / érezhettem
némi álfölényt / a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között”), továbbá
a vegetatív és apatikus létezés dokumentálása: „Ezek a séták mindig / reggelig
vagy épp két napig tartottak, / és akárhová
vezettek. / Mindenesetre, valahol ültem, ittam./ (Akkor még akármit – kóstolódó
ifjúság.)” A második szakaszban a szerző részletekbe menően áttételesen tudósít
a társadalom perifériájára szorult emberi méltóság tüneteiről, s ebben az
értelemben a helyszín, a körülmények szociográfiája, a nőiességéből kifordult
„ötven körüli” örömlány küllemének leírása (aki a Rákóczi téren sem állta volna
meg a helyét), majd felajánlkozása, az aktus mikéntjének felvázolása a
„prostituálódott” moralitás allegóriájaként is értelmezhető. „Eljövök egy
huszasért” – olvassuk, azonban ki kell emelnünk, hogy ez az explicit
önmegalázás csupán látszólagos, valójában implicit módon egy érzelmektől
megfosztott, sivár és megtört életbe kíván némi pszeudo-érzelmet (kvázi-
gyengédséget) csempészni, amit az „átöleltem, egy pincében kötöttünk ki”,
illetve a „csókolj meg” sorok szintén igazolnak. A bensőségesség hiányának hűvös
racionalitása az ágy („befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom”),
valamint a fénytelen, dohos pincehelyiség képében realizálódik. A meghitt
otthon inverze ily módon egyfajta „párhuzamos keretül” szolgál a minden
szerelmi érzést nélkülöző közönyös és állati közösüléshez (vegetatív társadalmi
léthez), amit még hatványozottabbá tesz a költő öniróniája: „Rettegtem, hogy
menten a szájába hányok, / ettől viszont röhöghetnékem támadt, / ömlöttek durva
bőrére könnyeim, amíg / ura lettem a perisztaltikának.” Ha elfogadjuk, hogy a
prostituált a textusban a rothadó, „ingatag lábakon álló” államapparátust és
társadalmat jelképezi, akkor már definitionem érthetővé válik, miért fontos az
a genitális utalás, mely szerint a „lába köze szűk és száraz”, ami „alig tágul,
alig nedvesedik”, vagyis gyakorlati befogadásra alig képes. Végül fontos
kiemelni a napszak szerepét a szövegben: a címben jelzett „napsütötte sáv”
ellentétpárt alkot a vers kezdősorával („szokványos nyári éjszakának indult”),
mely antinómiát a félhomályos kocsma, majd a pince, mint körülmény tovább
mélyít. A teremtés analógiájára történő közösülés lealjasított képzete azonban
előrevetíti a fiat lux és a „felemelkedés” reménybeli aktusát, s így nyer
értelmet a textus utolsó sora, ami a tudatos alkotói koncepcióra is egyben
tanúbizonyság.[18]
Ezt az olvasatot tovább erősítik a vers – és egyben írásunk – befejező sorai
is: „[…] botorkáltam fel a lépcsőn. / Hogy elérjek a napsütötte sávig, / hol
drapp ruhám, fehér ingem világít, / csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, / oda,
hol szél zúg, fehér tajték sistereg, komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, / nyári hajnal,
kilenszázhatvanegy.”
Felhasznált irodalom:
Dérczy Péter: Vonzás és
választás. A jelenlét és a könyörtelen fogyatkozás. (Petri György: Valahol
megvan.)
= Jelenkor, 1989/9. sz. (= http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2546)
FODOR
GÉZA: Petri György költészete.
Szépirodalmi. Bp. 1991.
Forgách András: Petri
György, a szemlélődő költő. = Jelenkor, 1989/10. sz.
Gál Ferenc: Valahol megvan. = Életünk,
1990/5. sz.
Gottfried Benn: Líraproblémák.
= Holmi, 1991/8. sz.
Halmai Tamás:
A fény futó kegyelme: Megjegyzések Petri György költészetéhez.
Jelenkor (2012/4. (= http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2546)
Hans-Georg Gadamer: Igazság és
módszer. /Ford.
Bonyhai Gábor./ Gondolat. Bp. 1984.
Keresztury Tibor: Petri
György. Kalligram. Pozsony. 1998.
Könczöl Csaba: „Együtt, elállva…” Petri György versei. In Uő: Tükörszoba.
Szépirodalmi. Bp. 1986.
Lakatos András (szerk.): A napsütötte sáv. Petri György emlékezete. Nap Kiadó. Bp. 2000.
Martin Heidegger: Mit jelent gondolkodni? In. Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi.
é.n. Bp.
Márton László: A
líra morzsalékossága Petri György: Valami ismeretlen. = Holmi,
1991/4. sz.
Muhel Gábor:
Testiség
és érzékiség a magyar költészeti hagyományban. = Comitatus, 2014/2. (=
http://comitatusfolyoirat.blogspot.com); Holnap Irodalmi és Kulturális
Magazin, 2014/2. (= http://www.holnapmagazin.hu)
Perencz Andrea: A
szerelmi líra új korszaka. Petri György szerelmi költészete.
(Kézirat. Pécsi Tudományegyetem.)
Petri
György munkái. Összegyűjtött versek. (Szerk.: Réz Pál,
Lakatos András és Várady Szabolcs.) Magvető. Bp. 2003.
Radnóti Sándor: Megmenthetetlenül
személyes. Petri György: Valahol megvan. In. Uő:
Recrudescunt vulnera. Cserépfalvi.
Bp. 1991.
Schein Gábor: Petri György lírája a kilencvenes években. In. Szondi György – Vincze Ferenc (szerk.): Súlyok és hangsúlyok: Írások az utóbbi két évtized
magyar irodalmáról (1989-2009). Napkút Kiadó. Bp. 2009..
Szegedy–Maszák Mihály: A
bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In. Uő: „Minta
a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi. Bp. 1995.
Szigeti Csaba: De dignitate amoris. Petri György
szerelmi költészetéről. =
Jelenkor, 1992/6.
Thomka Beáta: A
napsütötte sáv radikalizmusa. = Kortárs, 1991/6. sz.
Witold Gombrowitz: A
költők ellen.=
Holmi, 2000, 1993/2. sz.
[1]
Keresztury Tibor: Petri György. Kalligram. Pozsony. 1998. 20-21. Vö. FODOR GÉZA: Petri György költészete. Szépirodalmi.
Bp. 1991. 70.
[5]
Schein Gábor: Petri György lírája
a kilencvenes években. In. Szondi György – Vincze Ferenc (szerk.): Súlyok és hangsúlyok: Írások az utóbbi két
évtized magyar irodalmáról (1989-2009). Napkút Kiadó. Bp. 2009. 54.
[7]
Keresztury Tibor: i.m. 20-21. Vö. FODOR GÉZA: Petri György költészete. Szépirodalmi.
Bp. 1991. 171.
[8]
Radnóti Sándor:: Megmenthetetlenül
személyes. Petri György: Valahol megvan. In. Uő:
Recrudescunt vulnera. Cserépfalvi.
Bp. 1991. 320.
[9]
Erről bővebben lásd: Könczöl Csaba: „Együtt, elállva…”
Petri György versei. In Uő: Tükörszoba. Szépirodalmi. Bp. 1986.
298.
[10] Martin Heidegger: Mit jelent gondolkodni? In. Bacsó Béla (szerk.): Szöveg
és interpretáció. Cserépfalvi. é.n. Bp. 12.
[11]
Szegedy–Maszák Mihály: A
bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In. Uő: „Minta
a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi. Bp. 1995. 76-77. Érdemes ezt összevetni Gadamer
megállapításával, mely szerint ”magát a megértést nem annyira a szubjektivitás
cselekvéseként, hanem egy hagyománytörténésbe való bekerülésként kell
elgondolni.” (In. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. /Ford. Bonyhai
Gábor./ Gondolat. Bp. 1984. 207.)
[12]
Meglepőnek
tűnhet ugyan, de ebből a szempontból ez a költői magatartás rokonítható József Attila
Szabad-ötletek jegyzékének hasonló
attribútumaival.
[13] Játék nincs, élmények viszont vannak. Alföldy
Jenő beszélgetése Petri Györggyel. In. Lakatos András
(szerk.): A napsütötte sáv. Petri György
emlékezete. Nap Kiadó. Bp. 2000. 48.
[14]
Márton László: A
líra morzsalékossága Petri György: Valami ismeretlen. = Holmi,
1991/4. sz. 505.
[15] Gál Ferenc: Valahol megvan.
= Életünk, 1990/5. sz. 605. „Petri
múlhatatlan érdeme, hogy új érvényt szerzett a közéleti-politikai irodalomnak,
miközben a költészeti toposzokhoz (szerelem, halál, Isten, én) is
korszakfordító eleganciával nyúlt” In. Halmai Tamás: A fény futó kegyelme: Megjegyzések Petri György költészetéhez. Jelenkor (2012/4. (= http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2546)
[17]
Szigeti
Csaba: De dignitate amoris. Petri György szerelmi költészetéről. = Jelenkor, 1992/6. 565. Érdemes összevetni Perencz Andrea: A szerelmi líra új korszaka. Petri György
szerelmi költészete. (Kézirat. Pécsi Tudományegyetem) című dolgozatának
vonatkozó megállapításaival.
[18] A
„napsütötte sáv” eléréséhez viszont olykor a „sötét mocsokban” történő „megmerítkezésen”
át vezet az út. Egy világirodalmi párhuzammal
élve: az „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” emblematikus
magatartásformája többek között a parnasszistákra - elsősorban Charles
Baudelaire-re – szintén jellemző volt. A francia költő, mint köztudott, a
„fekete Vénusz” fényében „mocsokban” élt, ám mégis a legnagyobb Szépség után
vágyott.
 Petri György „szerelmi költész...){kind=link}
Megjegyzés küldése