Rásó Attila Ez
is má’ ír? – avagy baj-e, hogy egyre több az író, költő? című cikkét a KLIKKOUT.SK
közölte nemrégiben. Írásában a Facebookot és az Instagramot manapság elárasztó
vers és próza dömping hatását elemzi. A témához később artmarie írt
kiegészítést kitérve többek közt a finanszírozás kérdésére is Ez is má’ ír? – egy másik megközelítés az
író-költő dömpingre címmel. A megjelent cikkeket, a 2009 óta működő
Láncolat Irodalmi Műhely alapítójaként, valamint a Comitatus Irodalmi Folyóirat
főszerkesztőjeként szerkesztői, portáltulajdonosi szempontokkal egészíteném ki
részben saját tapasztalataimra, részben más portáltulajdonosok beszámolóira
alapozva.
SZIGETEK ÉS SZIGETLAKÓ DÖMPINGEZŐK
Többen még mindig a mainstream
(ha már magyar irodalomról beszélünk egyébként illőbb volna magyarul
meghatározni: fősodrású) és az amatőr irodalom rivalizálásáról beszélnek, noha,
aki a szakmát viszonylag régebben követi már észrevehette, hogy ezek határai
elmosódtak, szereplőik összekeveredtek. A két hírhedt tábor helyett sokkal
inkább általában kisebb létszámú irodalmi szigetekről lehet beszélni, melyek
saját érdekeiket szem előtt tartva, jellemzően más kezdeményezésekkel nem
keveredve igyekeznek érvényesülni. A szigeteken pedig laknak húzóemberek
(függetlenül attól, hogy mennyire értenek az irodalomhoz) és kevéssé ismert,
vagy sikeres követők: tagok. Ezekből
rengeteg van. Hogy mi végre, azt talán már senki se tudja? A Láncolat Irodalmi
Műhely megalakulásakor szinte még senki nem publikált a Facebookon, pusztán
néhány régebbi vagy újabb folyóirat oldalán, irodalmi portálon. Az összefogás
az irodalomban akkor sem volt sokkal erőteljesebb, a különféle fórumok
markánsan elhatárolódtak egymástól (emlékszem egyszer lelkes igyekezetemben
létrehoztam egy külön portált csak portáltulajdonosok, főszerkesztők részére a
hatékonyabb egyeztetés és összefogás reményében – hamar elhalt a kezdeményezés, néhány résztvevőn kívül senkiben sem volt szándék igazán összefogni), de
lehetett tudni, hogy a különféle oldalakon viszonylag színvonalas irodalmi
alkotásokat lehet olvasni. Aki felment az internetre és irodalmat akart közölni
vagy olvasni, a működő portálok tartalmait böngészve rögtön visszajelzést
kapott, hogy mi az a mérce, ami alkalmassá teszi őt a közlésre. Ez a működés késztette
arra is, hogy önmagával szemben igényeket támasszon, netán tanulásra adja a
fejét, ha a mércéhez illeszkedve valamit közölni szeretne. A mérce alapját nem
pusztán a szerkesztők szubjektív megítélése, hanem az egyes műfaji sajátosságok
adják. Vers például az, ami verstani szempontból is vers. A Facebook
elterjedésével és térhódításával ez a kettős szűrő látszólag megszűnt. A
könnyedén megosztható tartalmakat a műkedvelők által létrehozott csoportok és
oldalak bejegyzéseit sem verstani, sem szerkesztői szűrésnek nem kell alávetni.
Így bármire ráfogható, hogy vers, amit négysoros szövegezéssel tördeltek, van
benne rímelés, vagy valami ahhoz hasonló dolog. A probléma pusztán az, hogy egy
művészeti alkotás rangját a következő összetevők alkotják: szakmailag milyen
színvonalú, megérint-e másokat, mennyi van belőle? – és a jó szonettekből is
lehet egy idő után elég, sőt még sok is, az olyan szövegekről nem is beszélve,
amik a mennyiséget növelik, ezáltal pedig ellehetetlenik a valódi művészeti
alkotások érvényesülését. Hiszen ki az, aki hajlandó több száz verset
végigbogarászni azért, hogy megtalálja azt a tízet, amely valódi irodalmi
értéket képvisel (főleg ha ez nem is önkéntes választás, hanem egy hírfolyamon
keresztül ömlesztve az arcunkba tolják)? Inkább leragadunk annál, ami utunkba
akad, és pontosan így veszik el az irodalom értéke, tisztelete, az alázat az
önérdek és önérvényesítés süllyesztőjében. A jó irodalmi szöveg olyan, mint a
jó bor. Egy-egy szövegbe, mint a pohár borba belekóstolhatunk, ízlelgethetjük,
átszűrhetjük magunkon, effektíve elmeditálhatunk rajta, míg egy üveg bortól
legfeljebb lerészegedünk, de a másnaposságon felül semmilyen maradandó élményt
nem hagy bennünk, egy idő után pedig unalmassá is válik. Bár ahhoz vagyunk szokva, hogy manapság
gyakorlatilag már bármit határtalanul, gátlások nélkül megtehetünk, ha erre
módot teremtünk, hiszen nincs különösebb következménye annak, ha ezzel kárt
okozunk – ma mindennel kapcsolatban toleránsak vagyunk –, de Rásó Attila fő
kérdésfelvetésére reagálva visszakérdezek: az irodalomnak, a hagyományos
irodalmi értékrendet képviselő műveknek milyen haszna van abból, hogy egyre
többen írnak? Az irodalom ugyanis nem pusztán önmagában létezik, kifejezett
céllal jött létre az írásbeliség kezdetén, és azóta is jól körvonalazható
értékek áthagyományozására szolgál. Ha és amennyiben az írás nem jár együtt a
szakmai múlt-, valamint a mesterség ismeretével, némi tehetséggel és a szakma iránti
alázattal pusztán öncélú tevékenység. Márpedig az idők folyamán rendre felbukkanó
és eltűnő tehetséggondozó műhelyek helyzete, megítélése, kihasználtsága nem
feltétlenül arra mutat, hogy a tollat ragadók táborában a mesterség
elsajátításának igénye, a tudatos értékteremtésre való törekvés szándéka lenne
túlsúlyban. Valóban fontos a bíztatás, a támogató attitűd, amennyiben ez a
szakma irányába is él.
A FINANSZÍROZÁSRÓL
Támogatások: Természetesen beszélhetünk arról, hogy milyen jó
lenne, ha irodalmi üzérkedéseinket az állam, különféle alapítványok, vagy
gazdag unatkozó milliomosok finanszíroznák… De ugye nem gondoljuk komolyan,
hogy a rendelkezésre álló források, illetve a kapcsolódó igény és szándék
minden, a palettán előforduló tevékenység finanszírozási lehetőségét tűkön ülve
várja? Nem, a legtöbbet nem. Erre se szándék, se anyagi kapacitás nincs. Esetleg
sorrend és várólista. Az se színvonaltól, inkább hovatartozástól és kapcsolati
érdekeltségtől függően. A kulcsszó pedig az, hogy: függően, vagyis relatív
függetlenségünket feladva, beleszólási jogot, hatalomgyakorlást engedve.
Önfinanszírozás: E helyzetben az ókor óta bevált megoldás az
alulról jövő, önfinanszírozási alapú kezdeményezés. Korábban az ilyeneket
önsegélyező egyleteknek hívták. A megoldás lényege: egy előre meghatározott
cél, vagy tevékenység érdekében
csoportosulást hoznak létre a tevékenységet pedig a tagok önkéntes
befizetéseiből finanszírozzák. Ha valaki egy pályázati kiírásban nevezési díjat
ad meg vagy egy kiadványhoz hozzájárulási díjat kér, gyakorlatilag alkalmilag
vagy hosszabb távra egy ilyen közösséget hív életre. Igazságtalan vagy
inkorrekt ez? Nem. Aki nem akar, nem vesz részt benne. De nézzük meg az
önfinanszírozás vs. ingyenesség megítélési szempontjait egy kicsit
részletesebben:
A Láncolat Műhely közel 9 év
alatt mintegy 2500 szerző művét jelentette meg elektronikusan, nyomtatásban,
vagy hangzó anyag formájában. Egy-egy szerzőét akár több alkalommal is. Ez idő
alatt hozzávetőlegesen 30 nyomtatott és hangzó kiadvány készült el (melyek
nagyrésze elérhető elektronikus, letölthető formátumban is, hiszen a cél sose
az volt, hogy a szerzők és az érdeklődők
vagyonokat fizessenek a különféle anyagok elvolvasásáért, meghallgatásáért). A
hozzánk forduló alkotók munkáiból 2014-ben kiállítás is készült. Az első 5
évben a kiadványok elkészítésének összegét szinte kizárólag én finanszíroztam
saját zsebből. Később ugyan esetenként kértünk a szerzőktől hozzájárulási
díjat, de némely kiadvány típus esetében rendszeres problémaként jelentkezett,
hogy a nevezett összeget többen nem fizették meg, vagy az olyan csekély volt,
hogy önmagában nem is lehetett elegendő az elkészítés megfinanszírozásához, így
ismét csak saját zsebbe kellett nyúlni a hiányzó összeg pótlásáért. Noha többen
azt gondolják, hogy az irodalmi szervezés, vagy a kiadványszerkesztés hatalmas
üzlet annak, aki csinálja, nagyon kevés esettel találkoztam, aki átgondolta
volna akár a fentieket, vagy azt, hogy vajon egy szerkesztő számára ez mennyi időráfordítással,
háttérmunkával, egyszóval áldozattal jár, és rákérdezett, hogy adott esetben hozzá
tud-e járulni valami fajta tevőleges segítséggel a folyamathoz? Aki összeadja
az ezzel töltött munkaórák, stúdió díjak, terembérlések, utazások, ügyintézések
valós pénzbeli ellenértnek összegét könnyen ráébredhet arra, hogy az elkért
hozzájárulási díjak összege töredéke annak, amennyibe ez a készítőnek
voltaképpen kerül. Ezzel szemben a
szerkesztőkön csattan az ostor, ha nyomdahiba fordul elő, a kiadvány nem készül
el időben, vagy a posta elherdálja a kiküldött anyagot, esetleg más probléma
merül fel, példának okáért a szerkesztő betegeskedését, élethelyzetének
változását érintően… A válaszokra gyakorlatilag senki nem kíváncsi. Rögtön nemtörődömségre,
gyanúra, átverés feltételezésére ad okot, ha valaki bármilyen ügyből kifolyólag
nem áll rendelkezésre azonnal a Facebookon, nem olvassa gyakran beérkező leveleit,
vagy éppen a több tucat aktuális egyeztetést közepette figyelmetlenségből nem
válaszol egy levélre, mert az egyszerűen elveszik a többi között. Ezeket is
figyelembe véve indokoltabb kérdésnek tűnik az, szerzőként miért is várjuk el,
hogy minden lehetőség teljesen ingyenesen, befektetés nélkül az ölünkbe hulljon,
figyelmen kívül hagyva, hogy ez másnak mennyibe kerül? Akár hobby, akár
professzionális szinten űz valaki egy tevékenységet, arra minden ágazatban
kisebb-nagyobb összeget időnként költenie kell, miért pont az irodalom lenne
kivétel? Az évek során nem egy szerkesztőt, irodalmi portál vezetőt láttam, aki
éppen ezek miatt hagyott fel a kiadványok elkészítésével, vagy zárta le
irodalmi tevékenységét. Hozzáteszem jómagam is, mint szerző jártam úgy, hogy némely
kiadvány elkészültéről fél évig nem kaptam hírt, mire kiderült, hogy a
szerkesztő betegsége miatt lehetetlenné vált az időben történő elkészítés… Más esetben
egy cikkem, vagy velem készült interjú megjelenéséről nem tájékoztattak… De
előbb mindig kérdeztem, nem következtettem, a kialakult helyzetben pedig
tiszteletben tartottam a szerkesztő státuszát.
S HA NEM PÉNZ, HANEM MÁS…MONDJUK HÁLA…
Az elmúlt évtized folyamán is
több, esetenként igen nívós irodalmi műhellyel lehetett találkozni, mely
tehetséggondozásra adta a fejét. Szerkesztők, kritikusok, tapasztalt
tanáremberek vállalkoztak rá, hogy a hozzájuk fordulóknak gyakran teljesen
ingyenes szakmai tanácsot, segítséget nyújtsanak, műveikből kiadványokat
szerkesszenek, vagy őket népszerűsítő irodalmi rendezvényeket szervezzenek. Az
önzetlen szándék ellenére a gyakorlati tapasztalat az, hogy ezt a lehetőséget
az írótársadalom viszonylag kis szegmense kezeli helyén és értékeli
kellőképpen. Jómagam, a Láncolat
Irodalmi Műhely alapítójaként beszámolhatók arról, hogy több száz szerzővel
sikerült együtt dolgozni viszonylag hosszú időn keresztül. Volt, akikkel
évekig, másokkal néhány kiadvány erejéig, alkalmilag. Igazi sikerélményként
könyvelhető el az eset, ha egy versét elsőként nálunk közlő szerzőből pár év
alatt gyakorlatilag professzionális szerző vált. Rengetegre rúg a
köszönőlevelek és sikeres kezdeményezéseket elismerők száma, ugyanakkor
halmazatilag sokkal több a relatív csalódásoké is. Persze nem ezen van a
hangsúly, de elgondolkodtató és megemlítendő, főként, hogy általános
tapasztalatról beszélünk, más portálok és folyóiratok szerkesztői gárdáit is
kikérdezve.
A legtöbb szerző nem tanulni és
egy közösség tagjává válni érkezik egy műhelybe, csak addig van jelen, amíg számára
kielégítő figyelemhez, érdekes lehetőségekhez jut. Aztán, ha nem keressük, ő se
„bánt” minket. A közösségek szervezőmunkájában voltaképpen igen kevesen vesznek
részt, a műhelyek tényleges népszerűsítését a tagok töredéke vállalja fel. A
támogatást és a segítséget viszont természetesnek tartják, aztán dolguk
végeztével, vagy egy őket ért viszonylagosan személyüket sértő atrocitás esetén nem ritkán köszönés
nélkül tovább állnak, egyszerűen közösséget váltanak, talán még a korábbi közeg
rossz hírét is keltve. Persze valahol
érthető, ilyen társadalomban élünk, de nem éppen a magát értelmiségiként
definiáló közösségnek kéne példát mutatnia?
Folytonos elemzés tárgya, hogy az irodalomban miért nincs kellő mértékű
összefogás. A válasz az egyénben rejlik. Mindenki a saját szerzői
magatartásával tesz hozzá a nagy egészhez. Az pedig valahol ott kezdődne, hogy
ha egy helyen valamit kapok, megköszönöm, esetleg teszek egy kölcsönös gesztust,
netán magamtól is beleteszek valamit a közösbe. Sajnos lehetett látni olyan
irodalmi szerkesztőket, akik éveken keresztül foglalkoztak más szerzők
műveinek, munkásságának menedzselésével, míg a sajátjukkal egyáltalán nem, ugyanakkor
mások sem az övékével. Esetenként úgy maradtak effektíve ismeretlen szerzők,
hogy bár több ezren tudtak róla, hogy ők írnak, a szakmájukhoz értettek, de
kölcsönös támogatás és népszerűsítés híján munkájuk a feledés homályába
veszett. Évekkel ez előtt volt szerencsém az egyik ilyen szerkesztővel
személyesen is szót váltani, aki gyakorlatilag fel is vetette a kérdést: – több
száz embernek segítettem az évek folyamán, de, ha nem tudnám kifizetni valami
miatt az albérletemet következő hónapban, egy ember se lenne, aki befogadna. És
a maga idejében relatíve népszerű szerkesztőről beszélünk, akit a felszínen
látszólag sokan szerettek. Azt gondolom, hogy ez az igazán szomorú. Ugyanis az
irodalom egyik lényegi funkciója közösségteremtő ereje által nyilvánul meg
(emlékezzünk csak, forradalom is épült már rá). Az irodalom valódi emberi
tartalom nélkül pusztán önszórakoztató szöveghalmozás. Úgy gondolom, hogy azok
irányába, akik bármilyen módon is szerkesztéssel, tehetséggondozással, az
irodalom népszerűsítésével próbálkoznak elsősorban, és mindenek előtt hála és
némi megelőlegezett tisztelet jár. Ha más nem azért, mert felvállalnak egy
olyan vezetői és / vagy érdekképviselői szerepkört, amit a legtöbb társuk nem.
Teszik ezt ingyen, pénzért? – szinte teljesen mindegy. A lényeg, hogy lehetőleg
tartós és pozitív nyomot hagyjunk egymásban.
Megjegyzés küldése