ÚJ TARTALMAK

M. Kovács Melinda versei - Felnőtt játékaink; Öröklét




Felnőtt játékaink

Mellkasodnak feszülök.
Ölelhetnélek,
de én makacsul tollak magamtól el.
Taszítalak,
míg ujjam nem érint már puha bőrt,
nem érez lassan gördülő izzadságcseppet,
testmeleget, szapora szívverést.
Hogy simulnék,
sejtened sem szabad.
Az ágyad alá bújva
vedlem le nedves kígyóbőrömet.

Hogy lopva nézlek olykor,
nekem még jólesik.
Csak meg ne tudd,
hogy látom még a férfit,
ha titkolod,
hogy látod-e még időnként a nőt!

Hogyan szerethetnélek jól?
Teszem fel a kérdést
egyedül, magamnak.
Miként érintselek?
Kérdezném tőled,
aztán mint gyűrött papírlapot,
szakadt nadrágzsebembe rejtem a szavakat.

Ajkad szóra rándul,
s mégis:
Dacos közönnyel figyeled,
ahogy felnőtt játékaink
szapora iramban irtják,
a sokszor tiport, régi érzéseket.


Öröklét

Szétszaggatott rongydarab vagyok,
csipketerítő egy régi asztalon,
reccsenő pad, mi hasadni kész,
hiábavaló, gyenge öntudat.

A jelen résein átillanó rezdülés vagyok,
mi önmagát keresve őrül a holnapba,
ha kiszakadsz belőle, s magára hagyod.

Testembe fogadom lüktető pillanataid:
a belőled épülő színes mozaikot,
szavaidnak sebzett foszlányait.

Mert volt múlt, s mindig lesz jövő,
míg éjszakát követhet nappal,
s reggelt kergethet fakó szürkület.

Megszülhetlek a holnapnak újra,
adhatok életet, hitet,
vagy nyakadba akaszthatom
saját valóm darabjait.

Vidd ami kell: minden a tiéd!
Nem tiltakozom többé.
Nincsenek használható ellenérveim.



Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes