Megjelenés előtt: M. Kovács Melinda - A kételyen túl

Alább szerkesztőnk, Kovács Melinda (írói nevén M. Kovács Melinda) megjelenés előtt álló regényét ajánjuk az Olvasó figyelmébe! 

Fülszöveg

Miként hatnak életünkre szüleink döntései? Hagyhat-e kitörölhetetlen nyomot bennünk egyetlen hiba? Ha a feje tetejére áll körülöttünk a világ, marad-e erőnk kideríteni, mi rejtőzik a kételyen túl?

Kingát hatéves korában elhagyta az apja. A rémült kislányból bizonytalan, labilis nővé cseperedett, aki folyamatosan kételkedik: az anyja ártatlanságában, a bátyja becsületében, a férje hűségében, a szerelem örökkévalóságában, de legfőképpen saját magában.

Napjainkban Kinga harmincegy éves; feleség és anya, dolgozó nő, aki szerkesztő egy könyvkiadónál. Megrögzött útkereső, aki sehogy sem találja helyét a világban.

Amikor megismerkedik Várhegyi Patrikkal, a fiatal építésszel, kénytelen meghozni élete talán legnehezebb döntését. De van-e hozzá bátorsága, hogy kilépjen egy elfáradt házasságból, s kezébe vegye végre a sorsát?

A szerző egyedi stílusa sodró lendülettel kalauzol minket a fordulatokban gazdag történetben. Izgalmas dialógusok által tárja elénk karakterei érzés- és gondolatvilágát, emberivé, és ezáltal szerethetővé teszi számunkra hőseit. Ez a nem mindennapi regény magához vonz, befogad, és kitörölhetetlen nyomot hagy az olvasóban.

M. Kovács Melinda felvidéki szerző. Novellái és versei olvashatóak a Szó-Kincs 2011, Szó-Kincs 2012, Szó-Kincs 2013, Szó-Kincs 2014, Holnapok tükrében, A csend hangjai c. antológiákban.

Első regénye: A kételyen túl, lélektani dráma. Arra a kérdésre keresi a választ, miként hat az apa korai elvesztése egy nő életére, kapcsolataira. Képessé válik-e a bizalomra, hogyan viselkedik egy válságba került házasságban? S egyáltalán: mikor jár le egy kapcsolat szavatossága? Meghatározható-e az a pont, ahonnan már felesleges küzdeni érte?

Részletek a regényből

Azt hiszem, a szüleim nem voltak dühösek egymásra, amikor apa elköltözött. Ő nem egy csúnya veszekedés után, hirtelen felindulásból vágta ránk az ajtót, és nem lopakodott vissza a holmijáért, amikor senki sem volt otthon. Egy csendes délutáni beszélgetést követően pakolta össze a bőröndöt, s aznap már nem töltötte otthon az éjszakát. A könyveit anyám dobozolta be és küldte utána hetekkel később. Azóta sem láttam még ilyen csendes búcsúzást. Egyszerű és magától értetődő volt a válásuk, a keserűség mégis meggyűrte őket és öregebbé csúfította arcukat. Anyám szeme sarkában egyik napról a másikra jelentek meg a szarkalábak, az ősz hajszálak hetek alatt váltak kellemetlenül feltűnővé. A hajszálait később ugyan beszínezte a festék, de szemébe már nem tért vissza a régi fény.

Apa aznap este leültetett bennünket a konyhaasztalhoz. Nem élhet velünk tovább – mondta –, de örökre az életünk része marad.

Attól a naptól kezdve többé nem hittem az örökkében. Tamásnak sok évvel később kétségek közt fogadtam holtodiglant. Hogy szólhatna a házasság egy életre? Hiszen a világon semmi sem tart örökké! Erre tanított meg apám azon a délutánon. Tudatlanul és akaratlanul.

A szerelem múlandó, az emberek elválnak. A férfiak elmennek: vagy a vágyaikat követik, mint apa, vagy az álmaikat, mint Ákos és András. Féltem, hogy most Tamáson a sor. Két napja volt távol, de egyszer sem hívott fel, csak egy üzenetet küldött, hogy megérkezett, zökkenőmentes volt az utazás.

Nem zárhattam ki a lehetőséget, hogy pénteken már nem vacsorázik velünk. A bőröndjét is csak azért hozza be a kocsiból, hogy belepakolja a többi holmiját. Csak annyit mond, elmegy, ennyi volt, s ugyanolyan csendben csukja be maga mögött az ajtót, mint az apám hatéves koromban. Aztán felnőnek a fiaim, és ők is elköltöznek itthonról, én pedig teljesen egyedül maradok…

Egy ideje biztos voltam benne: anyának titka van. Valami bűnt rejteget előlünk, valami mocskos vétket, amit apa távozásának indokaként könyvelt el magában. Csak a bűntudat mondat ilyesmit egy nővel arról a férfiról, aki cserbenhagyta, aki úgy tette be maga mögött az ajtót, hogy a családi gondok meg a két gyerek odabent maradtak.

–      Nem tudhatod, mi zajlott apádban akkor! Még az sem lehetetlen, hogy mindannyiunknál jobban szenvedett! – mentegette minden veszekedés alkalmával.

Nem hittem neki. Kizártnak tartottam, hogy bárkinek is jobban fájhatott a családunk széthullása, mint nekem. Ákos fiú és sokkal erősebb nálam, anya már felnőtt és tapaszalt, apa vállán pedig ott ült a bűn, ő szóba sem jöhetett. Én voltam a legfiatalabb, a legtörékenyebb, a leginkább sebezhető. Sok mindent megbocsátottam apának ott a temetőben a nyár derekán, de idővel rájöttem, hogy hiába húztam ki a tüskét, a helye továbbra is sajog, s nem hagyja, hogy elfelejtsem az ellenem elkövetett vétkét. Nem szerettem apáról beszélni, és továbbra is dühített, amikor anya a védelmébe vette. Talán, ha megérthettem volna a miértjét, ha anya őszinte lett volna hozzánk, minden máshogy alakult volna.

***

Másnap kávét főzött és ágyba hozta a reggelit. A lepedőre csúsztatta a tálcát, vajjal kente mega pirítóst, majd mézzel itatta át. Karcosan siklott a kés az egyenetlen, kemény felületen.

–      Ahogy szereted – mondta biztató mosollyal, és az ölembe tette a kistányért.

Figyeltem az arcát: a rágóizmok feszülését, az álla ütemes mozdulatait. Mohón falta a reggelit, közben néhányszor belekortyolt a kávéba. Lágy és elégedett volt a tekintete. Nehezen tűrtem: az éjszakát idézte, zavarba hozott.  Az ágy végében még ott hevert az ing, a földön a tanga és a melltartó.

Szex után mindig jobban szerettük egymást. A gyönyörben, mint reggeli, forró kávénkban a cukor, úgy oldódtak fel a sérelmeink. Elhatalmasodott rajtunk a ragaszkodni vágyás, minden mozdulattal szelídebbé váltunk. Aztán az idő szép lassan elkoptatta a hirtelen ránk omló puhaságot. Megbízható pontossággal tért vissza a közöny.

Világos volt, hogy most sem lesz ez másként. Túl a reggelin Tamás testére fonódva hevertem az ágyon, meztelenül, és jólnevelt beletörődéssel simogattam a mellkasát. Nem fogott el a keserűség, nem lobbant lángra bennem a tehetetlen düh. Nem törődtem vele, mi lesz másnap vagy holnapután.

Egy, a város központjától távolabb eső grillétterem teraszán ráérősen megebédeltünk. Délután kettő volt, rekkenő hőség. A jégkockák szelíden koccantak a pohár falához, ahogy a pincér mosolyogva elém tette az italt. A citromos limonádé és a csíkos szívószál gyerekkori emlékeket ébresztett bennem.

A lenge, virágmintás nyári ruhában, szalmakalapban, langyos szellő borzolta frizurával úgy éreztem magam, mint egy zsenge iskolás lány. Tamás sokáig őrizte a rólam készült képet a mobiljában. Ragaszkodott hozzá, hogy megörökítse a pillanatot.

Este a moziban egyre gyakrabban kalandoztak el a gondolataim. Vészjóslóan sok volt a filmben az unalmas jelenet, s ahogy lopva oldalra sandítottam, Tamás arcéle dacosabb, határozottabb vonásokkal köszönt vissza, mint tizenöt éve ugyanebben a teremben. A keze is hosszabban időzött a popcornos dobozban, mint a vállamon. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, türelmetlenül vártam a mozi végét.

Hazafelé megfogta a kezem. Enyhe, csillagfényes volt az éjszaka, kopogóak, lusták a lépteink. Nyilvánvaló volt, hogy hazaérve ismét szeretkezni fogunk.

Az elmúlt két nap tömény bujasággal volt tele. Édesen olvadt a szánkban, mint a rózsaszín vattacukor. Utólag döbbentem rá, hogy még időben ki kellett volna köpni, nem lett volna szabad hagyni, hogy émelyítő ragacsként a szájpadlásomhoz tapadjon.

Bár a múltunk nem rejtett vad bulikat, Tamás most mégis táncolni akart. Rászántuk a szombat estét. Taxit hívtunk és egy harmincasokkal telizsúfolt klubba vitettük magunkat. Cipeltük magunkkal a tényt, hogy Tamás nem szeret és nem is tud táncolni. A gyanú minden elvétett lépésnél egyre nagyobbra nőtt bennem. Miféle bűn követel ekkora önfeláldozást?

A vasárnapi meggyes pite végleg eloszlatta a kétségeimet, mégsem mondtam rá nemet. Bekevertük, megsütöttük, a teraszon kortyoltuk hozzá a jegeskávét. A pitével együtt nyeltem a könnyeimet is.

Fáradhatatlanul pezsegtek a napok: hétfőn közös ebéd, kedden ötkor kávé egy hangulatos kis helyen.

Aztán egy szűkre szabott résben hirtelen megrekedtünk. Elfogytak Tamás ötletei, három napig semmi sem történt. Oly fájdalmas volt a csend, mintha betonfalnak ütköztem volna: befelé vérzett az orrom, befelé folytak a könnyeim. Tamás elfáradt, szeretkezni sem volt kedve.

Pénteken későn értem haza, elhúzódott az aznapi megbeszélés Saldowskyval. Tamás gyertyafényes vacsorával várt. Meglepődtem. Finom volt az étel, és jólesett a bor. Megkérdezte, hogy telt a nap, de én csak tőmondatokban válaszoltam, nem volt kedvem beszélgetni.

Az ágyban végül révbe értünk: bejelentette, hogy hétfőn elutazik, három napra üzleti útra megy, hazafelé pedig beugrik a gyerekekért.

Képtelen voltam elaludni, Tamás szétzuhant ábrázata lebegett a szemem előtt. A férjem, szeretőjével az ölében, egy luxusszálloda aranyozott félhomályában. Félórán belül már a vécé fölé görnyedve öklendeztem. Emészthetetlen volt a vacsora, akárcsak Tamás árulása. Végig arra játszott, hogy kielégítve, feltöltődve kevésbé vegyem majd zokon?

A szerző személyes blogja: http://haelkeszulmegmutatom.cafeblog.hu/

A szerző facebook oldala: https://www.facebook.com/mkovacsmelinda/?fref=ts.

Oszdd meg: