Az erdő királya, Jakabosz,
reggeli sétáját tette. Furcsállotta, hogy már jócskán elmúlt a virradat és
sehol semmi reggeli nyüzsgés az erdőben.
Csak a madarak
csicseregtek, csiviteltek, adtak mindenféle hangokat fent a fákon.
– Könnyen
vannak! – gondolta az állatok és az erdő királya. – Tudják, hogy ott fent nem
bírok szétcsapni közöttük.
Az egyik
bokorból éppen neki rontott Rókuszi, aki meglepetésében úgy megijedt
Jakobosztól, hogy minden szőrszála fölállt.
– Hová–hová
ilyen nagy igyekezettel? – kérdezte az erdő királya.
– Ééénn csaak
úúgy jövöök–meegyek, neem roohaanok – nyöszörögte megszeppenve.
– Mi van,
megdadogósodtál?
– Ááá, neem.!
Az ijedtségtől
lassan kezdett magához térni a rókalány.
– Mi ez az állati
nagy csönd? Csak ezek a tollas égiek vertyognak itt…
– Nagyon korán
van még uram–királyom.
– Beszélsz
badarságot! Hol van már a reggel! Valami baj van? Idegesítő ez a csönd.
– Semmi baj
nagy király… Az állatok látták, hallották, hogy jössz. Nem akarják megzavarni
méltóságos nyugalmadat a reggeli sétád közben. Ezért inkább félrehúzódnak…
– Ami igaz, az
igaz! – mondta Jakobosz megrázva büszkén a sörényét. – Ki nem állhatom, ha
megzavarnak a nyugalmamban.
– Mégiscsak te
vagy a király! – így Rókuszi, akinek ekkorra már lesimult a szőre és elmúlt a
dadogása is. – Bizony ám!
– Jól mondod,
rókalány… Ami igaz, az igaz!
Jakobosz
lubickolt a róka nyájas szavaiban. Mintha minden egyes szóval simogatták volna
a sörényét.
Ment ez még
így egy darabig, aztán a róka óvatosan elköszönt. Ahogy távolabb ért, futásnak
eredt.
Engem sem
látsz többet!, gondolta magában Rókuszi. Úgy rohant ki az erdőből, ahogy a lába
bírta, vissza se nézett.
Jakobosznak
eszébe jutott Nyuszika, aki nem régen azzal állt elébe, hogy legyenek barátok.
Akkorát
nevetett ezen a kérésen, hogy zengett bele az erdő. El is iszkolt azon nyomban
Nyuszika.
– Kár, kár…! –
szólt a rangidős varjú az egyik fa tetején.
Legalább
Nyuszika itt lenne!, gondolta magában az állatok és az erdő királya. Eltűnt
mindenki, mintha a föld nyelte volna el őket. Már csak a feleségem van itt, ő
vár engemet otthon. Már csak neki vagyok a királya. Mit ér már így ez a
királyság! Mit ér ez a királyság, ha uralkodni sincs kin!
A vén varjú
csak mondta a magáét a fa tetején:
– Kár, kár…!
Megjegyzés küldése