Veres Roland - Szellem

Meghaltam. Ez nem egy in medias res kezdés. Nem mesélem el, hogyan haltam meg. A halálom legalább olyan jelentéktelen és unalmas, mint az életem volt. Éltem, aztán meghaltam. Három szóban összefoglalható az egész. Ez a sztori nem erről szól. Csak azt akartam, hogy még az elején tisztázzuk a dolgot.

       A tévét nézem a lakásomban. Nagyjából ez az egyetlen szórakozásom, mióta szellem vagyok. Nem tudom, miért ragadtam itt. Nem tudom, miféle befejezetlen ügyem maradhatott. Az igazat megvallva elkezdett dolgaim sem voltak. Az is lehet, hogy pokolra kerültem. Ki tudja, lehet, hogy a pokol az, ha az örökkévalóságig senki sem vesz rólad tudomást.

       A tévét nézem, amiben egy színész a tévét nézi, amiben egy színész a tévét nézi. Az örökkévalóság modern lenyomata. Én vagyok az egyetlen, akinek nincs szerepe ebben a tragikomédiában. A csendes megfigyelő vagyok.

       A színészt legalább figyelik az emberek. Reakciókat vált ki. Érzelmeket. Nevetést. Megvetést. Szexuális izgalmat. Én már nem váltok ki senkiből semmit. Senki sem lát. Az jár a fejemben, mennyire másokra utaltak vagyunk. A külső vissszacsatolások nélkül létezésünk megkérdőjelezhető.

       Mint mikor elkezd fájni olyan belső szerved, amiről azt sem tudtad, hogy van.

       Mint mikor elkezd fájni a szíved egy lány miatt, akiről azt sem tudtad régen, hogy létezik.

       Ha egy fa kidől az erdőben, de senki nincs ott, hogy hallja, vajon attól még hangosan teszi azt?

       Csak váltogatom a csatornákat. Az egyiken a Poltergeist megy. Az a szőke kislány a tévé felé nyúl. Ösztönösen a tévére tenyerelek. Szerencsétlennek fogalma sincs, két tűz közé került.

       A tévéd előtt izgulsz a kislányért. A körmöd harapdálod. A párod kezét fogod. Vagy a párod kezét harapdálod. Rólam azt sem tudod, hogy létezek.

       Ilyen téren a filmek és regények szereplői élőbbek, mint én. Rájuk figyelnek. Ilyen szempontból, számodra létezőbb az a szőke kislány, mint az a szőke nagylány a szomszédomban, akiről azt sem tudod kicsoda. Rá se ránts. Ő meg azt nem tudja, hogy én ki vagyok. Pedig a szomszédom.

Fura dolog ez. Gyűlöltem a munkámat. Most, hogy meghaltam mégis ide térek vissza. A folyosókat járom. Elkeserítő a tudat, meghaltam, és látható, az élet nem állt meg. Mintha az életem semmiféle hatással nem lett volna itt semmire.

       Csongor, a marketinges ugyanúgy elmegy mellettem, mint mikor még éltem. A főnök titkárnője ugyanúgy levetkőzteti a szemével. Teszi ezt a kezével is az ebédszünetekben. A Barát Bori összeszerelő üzem takarítószer raktárában. Mint valami beteg gyerekcsináló rituálé. A termelést növelni kell. A hatékonyságot fokozni.

       Persze nekik fogalmuk sincs róla, hogy tudom. Soha nem vették észre, hogy észrevettem őket.

       És igen, egy játéküzemben dolgoztam. A világ egyik legvidámabb munkahelyén. Csongor is mondta nekem egyszer. Marketinges. Az árut el kell adni.

       – Ez a világ legvidámabb munkahelye, Tódor. – Tibornak hívnak.

       Az udvaron a kollégák vidáman cigiznek. Olyan boldog itt mindenki, hogy a sok mosolytól szájuk már elfáradt, és csak lefelé tud görbülni.

       Szellemalakomban észrevétlenül elsétálok mellettük. Hallom, miről beszélnek. Csupa vidám dologról. Polipról. Rákról. Méhnyakról. Ilyen kedves állatkákról.

       Megpillantok egy lányt. Messze ül a többiektől az egyik fal tövében. Arca a térdébe temetve, combjait karjaival körbezárva. Kétségem sincs. Szellem.

       Odamegyek hozzá. Megszólítom. Felnéz. Most már biztos, hogy ő is halott. Meg is kérdezem tőle:

       – Te mibe haltál bele?

       Elkerekedő szemekkel néz rám.

       –Micsoda? Hagyj békén. – Felpattan. Elrohan. Végre valaki, aki lát. Végre valaki, akivel beszélhetek. És itt hagy. Jellemző. Előlem még egy kísértet is elmenekül.

       Valószínűleg még nem fogta fel, mi is történt vele. De ilyen ez. Egyik nap még érzed, hogy élsz, ver a szíved, másnap meg szinte minden átmenet nélkül szellemmé válsz. És észre sem veszed.

A lakásomban járkálok. Jellemző. Szellemként akárhová mehetnék, mégis a lakásom és a munkahelyem között ingázok. Lefekszem a padlóra. Az emlékeimen merengek. Ha nincs mit csinálnia az embernek, ezt teszi. Régen eltűnt dolgokra gondol. És annyira belemélyed az emlékezésbe, hogy fel sem kel onnan, hogy új emlékeket szerezzen. Aztán mikor később visszaemlékszik, mindig csak azt látja, hogy a padlón van.

       Valamiért az iskolás éveim jutnak eszembe. Csendes voltam. Átlagos tanuló. Az osztálytársaim azt sem tudták, ki vagyok. A tanáraim azokkal foglalkoztak, akik folyton bajt kevertek. Őket az egész iskola ismerte.   

       A ruhásszekrényemhez sétálok. Már rég elfelejtett ruhák közt turkálok. Olyanokat is találok, amiknek már a létezéséről sem tudtam. Elkerülték a figyelmemet. Nem hordtam őket.

       Megakad a szemem a régi bőrkabátomon. Még a punk korszakomból származik. Azok voltak az igazi évek. Akkor éreztem, hogy élek.

       Magamra veszem. Egy halott állat bőrét, egy halott emberre. Elképzelem, ahogy valaki belép a szobába, és csak a menő kabátomat látja lebegni a semmin.

       A hifimhez lépek. Elindítom a Clash első albumát. Az album címe is az, hogy „összecsapás”. Maximumra tekerem a hangerőt. Pogózok. Magammal táncolok. A falak remegnek a punk energiától. Az átlátszó üvegek reszketnek a lázadás hangjától.

       Dörömbölnek az ajtómon. Úgy látszik, fogalmuk sincs, hogy meghaltam. Valószínűleg előtte azt sem tudták, hogy itt éltem.

       Végre figyelnek rám.

       Az ajtón a dörömbölés, a hifiből a csörömpölés pokoli mennyé változik körülöttem. Hosszú idő után először vigyorodom el.

       Megnézem magam a tükörben. Igen, megnézem. Nem vámpír vagyok. Szellem. Szinte magamra sem ismerek.

       Eldöntöm, ideje, hogy szellemből kísértetté változzak.

Bevetem minden kopogó szellemes tudásomat. Kávéscsészéket borítok le a munkahelyemen. Vörös rúzzsal írt üzeneteket hagyok a tükrökön. Graffitiket a házfalakon. Belebirizgálok a ppt-s prezentációkba a meetingek előtt.

       Így lesznek a cuki reklámszlogenekből, nos, végeredményüket tekintve női sikolyok, felháborodott fejrázások, rekedt káromkodások. Pedig én nem káromkodom ezekben soha. Csak a vezetőség nem érti a szarkazmust. A megalázott titkárnő igen. A konyhásnő is. A takarító. A fénymásoló fiú, aki többszörösíti is ezeket. A papírok összeragadnak a röhögés közben rájuk fröccsent nyáltól. Meggyűrődnek az ökölbe szorult kezektől. Megkeményednek a…, nos, nem akarod tudni.

       Egy zeitgeist poltergeist lettem.

       Végre figyelnek rám. Végre tudják, hogy létezem. Meg kellett halnom, hogy végre észrevegyenek. Miért nem jutott eszembe ez az egész még életemben? Jó, most mondhatod, utólag mindig okos az ember.

       Éppen egy szexi szatirikus haikut írok a vécé egyik tükrére, mikor belép Csongor.

       – Hát te csinálod ezeket? – Na, végre észrevett ez a kis rohadék. Valószínűleg egy médium. Van olyan elmebeteg.

       Még mielőtt kirohanna az ajtón, elkapom. A fejét belenyomom a legközelebbi vécébe. Lehúzom. A vécét. Nem Csongort.

       Most mondhatod, hogy ez gyerekes, de akkor egyrészt eddig jellemző módon nem figyeltél arra, amit meséltem, másrészt ez még mindig egy játéküzem.

       Kimegyek a vécéből. Csongor nem sokkal később vágja ki az ajtót.

       – Csongor. Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – mondja a HR-es.

       – Tódor volt – mondja Csongor.

       A HR-es azt mondja: – Itt nem dolgozik Tódor.

Az udvaron újra találkozok a lánnyal. Odamegyek hozzá. Rám néz. Feláll. Ezúttal nem fut el.

       – Már értem a kérdésedet. Hogy mibe haltam bele – mondja. Szemének kék tavából cseppek szöknek arca árkába.

       Sétálunk. Azt meséli, az apja egy karrierista fickó. A munka az első, a család meg csak egy fogalom, aminek nem érti jelentését. Azt meséli, úgy bánt anyjával és vele, mint két alkalmazottal. Egy gyapotültetvényen. Egy darabig bírta, de az erőltetett mosolyok edénye egy idő után elveszti erejét, és fejjel lefelé a padlóra hull a könnyek súlyától.

       – Megváltoztál azóta, hogy legutóbb láttalak – mondja. Nem fejezi be a történetét. Átmenet nélkül témát vált. Talán nem szokta meg, hogy figyelnek rá.

       – De még mennyire – mondom. Rávigyorgok. Aztán hidegvérű vigyorom, mosollyá melegszik. – Hagyd, hogy segítsek.

Egy ideje a játéküzem egyik raktárában lakom. A spontán punk koncert után, mikor hazamentem, üres volt a lakásom. Mint egy panoptikum. Nyilván rájöttek, már meghaltam.

       A raktárban régi eldobott játékok hevernek mindenfelé. Zöld nyulak fülek nélkül. Rózsaszín mackók szemek nélkül. Kisautók kerekek nélkül. Akciófigurák férfiasságaik nélkül. Amúgy sem volt nekik, de már karjuk sincs. Megégett Barbie babák. Összetört babaházak. Holtsápadt pisilősbabák. Valamiért egyedül a plüsssünök maradtak érintetlenek. Schopenhauer sündisznói.

       Régi emlékek színes kavalkádja. Temetője azoknak a vidám perceknek, amikre már nem emlékeznek egykori gazdáik.

       Az üzem újrahasznosítás céljából gyűjtötte össze őket. Aztán rájöttek, olcsóbb újakat készíteni, mint a holtakat szervdonornak használni. Így a raktárban évek óta nem járt senki. Rajtam és Lujzán kívül.

       – Itt laksz? – kérdezi.

       – Igen – mondom.

       – Sokkal szebb, mint az otthonom volt – mondja.

       Elmesélem neki a tervemet. Hogy össze akarom keverni a gépekben a játékok darabjait. A frisseket ezekkel a régiekkel. Hogy a halott állatok újra életre kellhessenek. Hogy valaki játsszon velük. Hogy valaki figyeljen rájuk. Hogy újra létezzenek.

       Lujza elmosolyodik. Kezébe veszi az egyik búgócsigát.

       – Nekem is volt ilyen. Órákat játszottam vele. Csak néztem, ahogy pörög, és pörögtem vele, körbe-körbe, míg bele nem szédültem – mondja. – Tudod, már el is felejtettem.

       – Akkor segítesz? – kérdezem.

       – Segítek.

       Megfogja a kezemet. Megtette az első lépést, hogy megszabaduljon a magánytól. És ezzel az én magányomat is megszűntette.

Besétálunk az üzembe. Egy szellemnek nem kell lopakodnia. Úgysem veszi észre senki. Az éjszaka leple alatt tesszük, holott nem lenne rá szükségünk. De így autentikus. Halálunk után is ugyanúgy a klisék rabjai vagyunk, mint életünkben.

       Kicserélgetjük a játékok részeit. Az újakat a régiekre. Cuki Frankenstein játékokat készítünk. Várom, hogy csapkodjanak a villámok. De meleg nyári este van. Nem mindent kaphatsz meg, amit akarsz.

       A villámok helyett nevetésünket a biztonsági őr mennydörgő hangja töri meg.

       – Ki van ott?

       Lujza futni kezd. Én meg sem moccanok. Teljesen felesleges. Szellemek vagyunk. Minket nem látnak.

       De a biztonsági őr észreveszi Lujzát. A meleg nyári éjszakában az egyetlen villám a biztonsági őr pisztolyából kiszakadó torkolattűz. Fel sem fogom, mi történik. Lujza sikoltva zuhan a földre.

       Odarohanok hozzá. Vére vörösre festi a sárga csík előtt a betűket. „Ne lépje át a határt!”

       Megfogom a kezét.

       – Lujza, te nem vagy szellem?

       – Te sem vagy szellem, butus – mondja. Még van ereje egy utolsó erőltetett mosolyra életében.

       Pontosan értem mire gondol. Többé már nem vagyok szellem, akit senki nem lát.

       Kísértet vagyok.

       A biztonsági őrök körbeveszik Lujza holttestét.

       – Lujza? – kérdezi az egyik biztonsági őr. Szegénynek meg kellett halnia, hogy észrevegyék.

       Egyre több biztonsági őr jelenik meg. Nem értem miért fognak még mindig fegyvert rá. Már megölték.

       – Álljon fel, és tegye a kezét a tarkójára!

       Rájövök, hozzám beszélnek. Felállok. Körbenézek. Megfigyelnek.

       – Tibor? Te vagy az?

       Izzadok. Szívem lüktetni kezd. Létezem. Biztos, hogy létezem, mert látnak. Észrevesznek. Figyelnek rám. A szerelősor mellett belebámulok a számítógép monitorjába. Te eddig is figyeltél rám?

Oszdd meg: