Takács úr
fejében cintányéros dobszólót járt a fabatkát sem érő sorozatgondolat, kiirtó
kísérlet. Szorosan a járda mellett, falhoz simulva, már-már csiszolva azt,
lépegetett. Bal kezével végigsimította hátrafésült, ősrégi hajolajjal
egybetapasztott, dús, erős tincseit. Tehetett volna hajzselét is, de nem volt
bizodalma benne, még gyerekkorában raktározott néhány hordónyi hajolajat, hogy
biztosan maradjon egész életére.
Szokatlanul
üresen tátongott az utca. Erre a dologra akkor figyelt fel, amikor egy cserép
valahonnan a magasból – gyöngéden, mindig ápolt frizurája kellős közepén –
vágódott be. Az érzés is bevágódott valahová, a boka ínszalag tájékába. Nem
közönséges tetőfedő cserép, hanem színesre cicomázott, jóféle virágfölddel teli
illette fejen a menetelőt. Megállott, elcsodálkozott. Előbb nézelődött egy
kicsit, aztán, amikor felmérte, hogy semmi különösebb baja nem lett, a két térde
váratlanul funkcionálisan megszűnt a reájuk rótt kötelességet teljesíteni.
Talán hároméves korában tottyant utoljára olyan bájos huppanással, az arcán
fehér fogsora mosolyával díszítve, mint most.
–
Ejnye, azt a rózsaszínű kutyakombinét! – gondolta, és már fel is pattant...
volna, ám e helyett akaratlanul, csendben könyökére hullt, és lágyan hanyatt
terült a járda kellős közepén. Két szeme nyitva maradt, és mozdulatlanul
követte az égen ide-oda mászkáló, salakos hószínű fellegek közül kibukkanó
napot, amely, úgy érezte, bágyadt megvilágításával is kiégeti a szemét. Pedig
milyen messze állt az a fény az augusztusi kánikulák egész eget beterítő,
mindent szétvirító napétól.
–
Hová lettek a becsomagoltjaim? Kicsomagolódtak! – suhant át fejében egyre
komorabb arccal a gondolat.
–
Nem bírom a fehér békegalambok naptól vakító röptét – gondolta és minden erejét
összeszedve a nyitva maradásra ítélt szemét behunyta. Ez a munka csak
félig-meddig sikerült. Szemhéjai legördültek, közben elégedetten nyugtázta,
hogy a garázda cserép színes miszlikre hullva vesztette életét. Beleszagolt a
koromfekete földbe, és boldogan vette tudomásul, hogy első osztályú minőségű!
Mozdulni nem tudott. Szeme csekélyke résen át táskáját és annak tartalmát nem
láthatta, nehezen gondolkodott. Muszmoghatnékja támadt, ebbe bele is fogott.
Szeme sarkából kereste a kicsomagolt becsomagoltakat, de csak a mellette álló
oszlopszerű égimeszelők kalapos felállású csoportját látta, amint két lábra
állva, mozdulatlanul, mindegyikük fog egy-egy kicsomagolt becsomagoltat, pedig
kincseit évtizedekkel korábban bezsírozva, használatlanul rakta el, az azokat
használatba venni akarók elől.
Már
túl jól látta, hogy mindegyikük egy-egy kicsomagolt becsomagoltat nagyon fog.
Aggasztotta, mi lesz, ha nem tud megmozdulni, esetleg ezek a zsiráfnyakú,
mozaiknak tetsző élőkép-alkotók fogják, elviszik és használatba helyezik
azokat. Bár, ahogy látása kitisztult, furcsán elnyúlt arcokat észlelt, így a
kicsomagolt becsomagoltakra valami más jövő szakadt. Fogók voltak ők, de fogták
őket az elnyúlt fejű kétlábúak. Patkányfogókat fogtak, s jól fogták őket a
fogók.
Valahogy
végre sikerült becsuknia a szemét. Előbb sárgán, majd teljesen zölden
világított lámpája. Ismét kinyithatta a szemeit, és felkönyökölt. Mellette egy
segítőkész, négykézláb álló, furcsán nézelődő emberke szöszmötölt.
–
Jól beverte a fejét. Bocsásson meg, azt hiszem a gondatlanságot én követtem el
a harmadik emeleten. Tudja, ahogy elosontam a virágcserép mellett, picit
megsúroltam, de annyira a szélére tették a tulajdonosok, várható volt, hogy
magától is leesik. Jöjjön, segítek felállni!
–
Nem szükséges, egyedül is sikerül. Nem lát itt körülöttem egy csomó
patkányfogót?
A
négykézláb térdepelő arcán a rettenet jelei után két könnycsepp gurult végig,
majd mély, cincogásszerű jajt kiáltott:
–
Maga patkányfogókat árul, netán használja is őket?
–
Fészkes fenét! Kölyökkoromban, mikor megvették a szüleim, bezsíroztam és
becsomagoltam őket. Úgy elrejtettem, hogy soha nem találták meg, egyet sem
használtak közülük. Aztán, mikor a magam lábára álltam és elköltöztem,
legféltettebb kincseim gyanánt a hálószobámban, az ágyam alatt őriztem a mai
napig.
–
Mi lelte, hogy éppen ma vette őket elő?
–
Ugyan, uram, mindennap előveszem. Látja azt a gyönyörű dobozt, ahogy be vannak
csomagolva?
–
Csak voltak, szerteszét hever itt minden!
–
Mindegy, abban a kofferben hordom, viszem őket, hogy a becsomagoltak ne
tudjanak kicsomagolódni. És ma látja, épp a maga közbenjárására kicsomagolódtak
a becsomagolt fogók. Az előbb még annyian fogták őket, annyi volt a
patkányfogó-fogó, hogy csuda. Ahogy észrevették, hogy éledek és térek magamhoz,
úgy tűntek el rejtekükbe, akár a száguldó üstökös csóvája után a semmi. Maga
meg most itt segít nekem, de már jól vagyok.
–
Ne hősködjön! Felülünk szépen, most térdeljen fel!
–
Felállok!
–
Várjon, nyújtom a kezem. Úgy! Szédül még?
–
Már egy cseppet sem. Össze kell szednem a fogóimat, hogy elő ne kerüljenek.
Tudja, a rejtekükből!
–
Akkor szedegessen nyugodtan, én is eltűnnék.
És
a furcsa, segítőkész idegen, újra négykézlábra helyezkedett – a számára
természetes testhelyzetbe, összement – és beugrott az első pinceablakon.
Takács
úr összeszedte a kicsomagolt fogókat, újra becsomagolta őket, hogy ne legyenek
kicsomagolt becsomagoltak, és még véletlenül se legyenek fogók sem, akik őket
fogják. A patkányfogókat berakta zsírozott dobozukba, majd féltve őrzött
táskájába, leseperte a haját, és indult tovább.
Megjegyzés küldése