Ebben az írásban nincs semmi,
ami emberi volna. Nincsenek vágyak, nincs kalandos felmagasztosulás, friss,
émelygős hazudozás, habcsók, virágok és zsongás, vigasztalódás halotti tort
ülők számára, megkönnyebbülés törvényszéki vita után, nincs semmi, ami utat
mutatna tanulni vágyóknak, igazságkeresőknek és isten káromlóknak, mert ami
van, az iszony. Az a sárgászöld lepedék, ami öngyilkosok szája szélén
jelentkezik, másnaposan, gyógyszertől elgyengült testük kitoloncolt, idegen
anyagaként, az a színváltó semmi, ami méregként üli meg az agyat, szenvedésként
bitorolja a test minden idegszálát, és a vér áramlásával vesz birtokba minden
élő sejtet. Az iszony, mely csábosan mérgez, seszínű kotyvalékként csordogál az
erekben, tompa egykedvűséget, latyakot. sarat és szömyképeket von felszínre a
tudat legmélyéről, hogy a pokol százlábú szörnyeként gyilkoljon hűs tavaszi
gondolatokat, morált és szabadságot, és önnön seszínű okádékában fetrengjen,
mindent elborító feketeségként az agyban. Az iszony, mely élvezetek sötét
halottvirágait szórja alig nyiladozó szemekbe, tompa kábulat, ájultság
vízióival fűtött langymeleg légkörben éli ki sátáni szexualitását, hogy aztán
az elnyűtt emberi értelmet a mindent felemésztő nihilbe taszítsa...
Egy
átforgolódott éjszaka után fáradtan ébredtem. A szemem még ki sem nyitottam,
amikor éreztem, hogy valami furcsa, hűvös idegenség, távoli, derengő, hideg
fény bénító jelenléte vesz körül. Kesernyés dohány émelygős, tegnapi íze
aszalta érdesre a nyelvem, húgyhólyagomat vizelet feszítette. A füstmarta
plafonról zsongó állatfigurák figyelték ébredező mozgásom. Tompa egykedvűséggel
ültem fel az ágyban, hogy szendergő, álmos szemmel erőt vegyek magamon, és a
kijárat felé csoszogjak dolgomat végezni. Már nyitottam volna ki az ajtót, amikor
észrevettem, hogy valami furcsa, zöldessárga folyadék szivárog át alatta, és
terül szét a lakásban lomhán, mint olajfolt csöpögő tartály körül. Hitetlenkedve bámultam a sesztnű foltra, mely
bágyadt mozgással hömpölygött, utat keresve magának a parketta rései között, el
eltűnt, majd odébb ismét felbukkant, és mint füst gomolygott a padló felszínén,
ellentmondva a gravitáció folyadékra jellemző törvényének, miközben lassan
osont a lakás belseje felé, és terjedt szét minden irányba. Ösztönösen
lehajoltam, hogy ujjammal érintsem. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet, de eddigi
tapasztalataim szerint erre képtelen voltam. Mutató- és hüvelykujjam közt
szétdörzsöltem, ujjaim nem lettek nyirkosak. Aztán leguggoltam, belemerítettem
a tenyerem, és arcomhoz emeltem, hogy állagát jobban tudjam azonosítani.
Súlytalan volt, és mintha nem lett volna anyaga. Egyszerre volt gáznemű és
nyúlós, nyálkás folyadék. Ahogy tenyerem feljebb emeltem, a valami a kékes
vénák barázdálta árkokban végigcsordogált csuklómon, de se a karom, se a ruhám
kézelője nem lett nedves tőle. Kezemet összedörzsöltem, és mindkét tenyerem
száraz maradt. Guggolás közben újból elhatalmasodott rajtam a vizelési inger,
és felegyenesedtem, hogy másodszorra is nekilóduljak dolgomat végezni. Ahogy az
ajtót kinyitottam, jó adag nyálkás massza tódult felém, majd amikor ijedten és
gyorsan visszacsuktam, lágyan hömpölygött tovább a parketta felszínén, bokámat
mosta. Tenni kellene valamit. Talán el kellene lapátolni. Az ablakhoz léptem,
hogy a függönyt félrehúzzam és kitekintsek. A látványtól lábam a földbe
gyökerezett. Rettegve észleltem, ahogy a furcsa anyag hullámokban veri az
üveget, már szemmagasságban. Tehetetlenségemben az öblös mosogatókagylóhoz
tántorogtam, hosszasan vizeltem. Aztán az ágyhoz szédelegtem. és leültem a
szélére. Perceken át bámultam magam elé mereven. Csak nincs valami baj velem?
Az ágyon végigdőltem, szemem behunytam, majd egy hirtelen mozdulattal a
pokrócot is a fejemre húztam. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem így, de úgy
hiszem, el is aludtam. Amikor felébredtem, testemet hideg rázta, és csuromvizes
voltam. Eszméletemhez térve az ajtó felé tekintettem, Meglepetten tapasztaltam,
hogy a lakást jórészt belepte az ismeretlen anyag, mellyel elalvásom előtt
küszködtem. Az ajtó. mint az íj feszült meg a kilincstől ívesen mindkét
irányban, mintha kívülről mázsás súly nyomná. Rettenetesen félni kezdtem, nem
értettem, hogyan lehet, hogy valami, aminek nincs is súlya, ekkora feszítő
erővel bír. Gyorsan felkeltem, és egy kisszekrényt támasztottam az ajtónak,
aztán az asztalt helyeztem rá, lábaival felfelé, és egy televíziót tettem a
tetejére. Leültem az ágy szélére, és vártam. Ránéztem a három egymásra
halmozott bútordarabra, de munkámmal nem voltam megelégedve. Újból nekiláttam,
és a lakásban levő összes bútort odahordtam az ajtó elé. Egyedül az ágyat
hagytam meg a szoba egyik sarkában, átellenben a spanyolfallal, mely a szenes
hordót takarta. Ismét leültem, és pihentem. Mintha a szivárgás valamicskét
lassult volna. Ez így nem mehet. Tenni kell valamit, akármit, csakhogy
megszabaduljak ennek a különleges anyagnak a fogságából. Amint ott üldögéltem
tehetetlenségemben, magányomban, a félelem és a cselekvésképtelenség súlyával
vállamon, bevillant az ötlet. A gondolattól zsigereimben a hideg futkorászott,
hátam libabőrös lett. Mégis egyetlen lehetséges megoldásnak találtam. Előbb
elszégyelltem magam, aztán tudva, hogy nincs senki körülöttem, az irtózattól és
a nyúlós massza gusztustalan, nyálkás kinézetétől öklendezni kezdtem. Többször
is végiggondoltam, mígnem elhatároztam magam a végső cselekvésre. Nekiállok és
megeszem, legyen az bármi. Csak így szabadulhatok meg tőle, és kerülhetek ismét
kapcsolatba a külvilággal. Segítséget
kívülről nem várhatok.
Nincs
az az ember, aki a bezárt kapun átmászna, és a két hatalmas dög dühös
csaholására fittyet hányva megnézné, hogy itthon vagyok-e vagy sem. Meg aztán
nem is biztos, hogy észrevenné ezt, ami itt hátul az udvarban velem történik.
Tornászni fogok, és a fekvőtámaszok, guggolások, helyben futás remélhetőleg
segít felemészteni ezt az ismeretlen masszát. Ami pedig megmarad belőle, mint a
székletet összegyűjtöm a szenes hordóba, mely a spanyolfal mögött lapul üresen.
A bútorok közül előkotortam az asztalt és egy hokedlit, miközben vigyáztam,
hogy az ajtó végig jól meg legyen támasztva. A kredencből tányért, kanalat,
szalvétát és merőkanalat vettem elő. A széket közelebb vittem az asztalhoz, és
leültem. Jobb kezemben a merítőkanállal rézsútosan oldalra hajoltam, hogy
telemerjem tányéromat az ismeretlen masszából. Íze nem volt, csak irtózalosan
büdös volt, és rágós, mint egy mócsingos kocsonya. Orromat befogtam, és az
egész tányérral elfogyasztottam. Aztán ismét mertem egy adagot, és azt is.
Jóllakottan végigdörzsöltem felső és alsó ajkam, valamint szájam szélét a
szalvétával, és felálltam az asztal mellől. Eszeveszettül tornászni kezdtem.
Súlyzóként egy üres gázpalackot emelgettem. Erőm kevés volt, mindamellett
próbáltam jól kifárasztani magam. Délben újabb tányért vettem elő, és
megebédeltem. Délután folytattam a tornát. Este ismét tiszta tányért vettem
elő, és megvacsoráztam, majd lefeküdtem az egyetlen helyén maradt bútordarabra,
az ágyra. Amikor reggel felébredtem, elsőként az ajtónak támasztott bútorok
felé tekintettem. A szivárgás mintha teljesen leállt volna, Felálltam, és az
ablakhoz mentem. A függönyt félrehúztam, és kitekintettem. A nyúlós, nyálkás
massza ott tornyosult az ablak előtt, mozdulatlanná dermedve. Ez a látvány
valamivel megnyugtatóbb volt, mint az előző napon a hullámzás. A spanyolfal
mögé bújtam dolgomat végezni. Székletem nem volt. Előbb meglepődtem, aztán
megnyugodtam. Egy problémával kevesebb. Újabb tányért vettem elő. és a padlóhoz
lapult masszából megreggeliztem. A délelőtt folyamán hosszasan tornásztam, és
sikerült ismét jól ki fárasztani magam. Ebédelni készülődtem, amikor rájöttem,
hogy több tiszta tányérom nincs. Egy piszkos tányérral a kezemben a
mosogatókagylóhoz léptem, de eszembe jutott, hogy belehugyoztam, és kényes
lettem. Csak nem mosogatok ott, ahol egyéb dolgomat is végeztem. Visszamentem az
asztalhoz, és elgondolkoztam, mitévő legyek, Teljesen mindegy, gondoltam, azzal
térdre ereszkedtem, kezem előretettem, és lassan hasra feküdtem. A massza
sikamlósán csusszant ki alólam, mint kerék nyomdokán a sár, tornyosult fel
testem két oldalán. Mély lélegzetet vettem, és enni kezdtem. Torkomon hidegen
futott végig a kocsonyás, íztelen, rágós ragadály. Hirtelen forogni kezdett
velem a világ, és okádni kezdtem. Szemem behunytam, így vártam, hogy rendbe
jöjjek. Feküdtem, mint disznó a saját okádékában, és csak nyeldekeltem. A
hányadék összekeveredett a kocsonyás, nyúlós masszával, irtózatos, orrfacsaró
bűz lepte be környezetem. Éreztem, ha ezt így folytatom, beleőrülök, nem bírom
tovább. Az asztal sarkába kapaszkodtam, és szédülten álltam fel, hogy a székre
üljek. Az asztallal szemben, egy homályos tükörből ismeretlen arc nézett
farkasszemet velem. Csapzott, szürkéllő haja, barázdált arca, fekete szemgödre,
félelemmel és irtózattal vegyült vonásai egy élve eltemetett ember kínjait
elevenítették meg. Reszketni kezdtem. Felálltam, és az ajtó felé csoszogtam.
Istenem, csak ezt megúsznám! Adj erőt. Uram! Ettől a fohásztól kissé
megnyugodtam. Mintha az erőm is megjött volna. Aztán egy hangot hallottam.
"Menekülj!" Hirtelen döntöttem. Az ajtóhoz léptem, egy határozott
mozdulattal feltéptem, és teljes erőmből nekirugaszkodtam. Átvágtam a
mozdulatlanná dermedt masszát, és kint voltain a szabadban.
Az égen
egyszerre sütött a Nap, világított a Hold, és ragyoglak a csillagok...
Kertész Márton
Megjegyzés küldése