Szinay Balázs - A bölcsesség szeretete, avagy a tudományos és spirituális költészet

A cím értelmezése

A filozófia szó jelentése: a bölcsesség szeretete. A bölcsesség szeretője pedig minden esetben költő, a Lét költője. Ezt a kifejezést jelen írásban valamilyen mesteri, vagyis már művészi szintre fejlesztett, a spiritualitáshoz szorosan kapcsoló tevékenységet megjelölő fogalomként használom. E fogalmat használom a vallásos irodalomból ismert szentekkel, a tudománytörténet képviselőivel, a világirodalom és a zenetörténet nagyjaival kapcsolatban is.

A bölcsesség szeretői

Amikor a tudománnyal, a zeneművészettel vagy a spiritualitással kapcsolatban költészetről beszélek, akkor költészet alatt a lét költészetét értem. E költészet képviselőit pedig a Lét költői elnevezéssel tudom meghatározni. Hogy hogyan is lehet a különféle tudományterületek képviselőit egyetlen fogalom kereti közé szorítani? Egy egyszerű megfigyelés alapján. Ugyanis mindegyik személy életében, pályájában, munkásságában volt valami közös, mégpedig az, hogy ideig-óráig, vagy tartósabban, de elérték az én nélküliség állapotát, illetve eszközként szolgáltak arra, hogy valami magasabb rendű értelem kifejezze magát.

Buddha, Krisna, Jézus, Arkhimédész, Marie Curie, Einstein, Eddington, Edison (és a sor még számos hírességgel folytatható), mind-mind ugyanarról az állapotról beszéltek a saját tudományterületükön, a maguk idejében és módján. A lét Egészét mind saját területükön keresztül tapasztalták meg és munkásságukban valamilyen módon azt is fejezték ki.

A tudományos eredmények közül nagyon sok egy olyan ihletett pillanatban született, amikor az adott terület képviselője teljesen feladta az éppen őt foglalkozató probléma megoldására vonatkozó minden elképzelését, mert gondolkodásában elakadt. Vagyis elérte személyes képességeinek határait. Már nem hitt abban, hogy az adott problémára ő személyesen megoldást tud találni. A megoldás pedig valamilyen, számára megmagyarázhatatlan módon mégis megszületett. Az egyén feladta személyes törekvéseit és képességeibe vetett hitét, félretette a problémát és így elért egy olyan állapotot, amikor bármely erre vonatkozó szándék nélkül összekapcsolódott valami olyannal, mely meghaladja az én-t, az individualitást és túlmutat azon. Érvényes ez a fizika, a kémia, a zene, vagy a tudomány bármely más területére is.

A különféle vallások képviselői erre tudatosan törekedtek. Sőt különféle módszereket is fejlesztettek ki arra, hogy elérjék az én-nélküliség állapotát. Saját akaratukat össze akarták hangolni az Egésszel, a mindenség akaratával. Megvilágosodott állapotuk kulcsa abban rejlett, hogy felfedezték: az Egész nem különbözik a résztől, vagyis, hogy minden és mindenki egy. Tehát létezik egy olyasfajta akarat, mely a világmindenség egészét egy adott irányba tereli, s mely folyamatosan mozgásban van. Ez az akarat a vallás, a tudományok és a különféle művészetek képviselőin keresztül juttatja érvényre szándékait már az idők kezdete óta. Semmi sem történne meg, ha ő nem akarná. A tudományos felfedezések mibenléte abban áll, hogy a nagy felfedezők mindig akkor értek el áttörést saját területükön, amikor feladva egyéni törekvéseiket gondolkodásukban eggyé váltak az Egész, az Egység akaratával.

Ehhez persze saját tudományterületükön a legkiválóbb szakembereknek kellett lenniük, azt művészi szinten kellett űzniük. Hiszen csak akkor érhettek el az adott tudomány határáig, ha azt a legmesszemenőbben megismerték. Így voltak képesek átlépni egy adott határvonalon, így érhették el, hogy a Lét, az Egész, az Egység költőivé válhassanak. A határvonal átlépésének helyét és idejét sosem ők határozták meg, az mindig a Léttől függött.

A Lét költői

Ezek az emberek a határvonal elérése után váltak igazán tudományterületük költőivé. Pályájuknak kezdete és vége csak gyakorlati értelemben volt. Hiszen igazi pályájuk ott kezdődött el, amikor is eljutottak ahhoz a felfedezéshez, ami különlegessé tette őket. Viszont ekkor csupán egy olyan dologra jöttek rá, ami mindig is előttük volt, csak éppen az idő nem volt elérkezett arra, hogy azt meg is lássák. Ebben az értelemben nem beszélhetünk pályakezdésről és zárásról sem. Miután egy-egy tématerületen megvilágosodtak, ez a megvilágosodás a részükké vált, a továbbiakban ennek szellemében gondolkodtak. Kezdeti időpontként csak a felfedezés kezdetét tudjuk megjelölni, kérdés, hogy azt mennyire érdemes, hiszen csak a felszínen érdekes ez az adat. Mivel pedig a megvilágosodás állapotszerű dolog, megszűnésének időpontját nem tudjuk megjelölni, mert egy állandósult minőséget jelöl.

A különféle tudományterületek mind-mind ugyanannak az energiának a különféle megnyilvánulási formái. Éppen ezért a tudományok összefüggenek, nincsenek eltérő tudományok, csupán egy nagy összefüggő tudomány létezik. Bármelyik tudományterület vizsgálata kapcsán ugyanahhoz a forráshoz jutunk el, mivel a forrás célja is az, hogy a tudomány képviselőit elvezesse önmagához. A tudomány és a vallás vitatkozhat, ám a kutatási eredmények maximumán a kettő összeér, a tudomány felfedezi a különféle jelenségek mögött meghúzódó transzcendenciát. Jellegéből és minőségéből adódóan pedig a Forrás más-más területeken tevékenykedő képviselői mégiscsak egy közös művészet megtestesítői. Van, aki a tudományosan meghatározott eredményekben hisz, van, aki pedig a vallási igazságokat fogadja el, ugyanakkor a teljes kép az előtt tárul fel, aki a kettőt képes szintézisben látni, vagyis össze tudja hangolni az eltérő területek különböző megközelítéseit, de azonos tapasztalatait.

E költők zsenialitásának elismerése éppen úgy függ a befogadótól, mint magától a szerzőtől. Szükség van a befogadási hajlamra egy adott érték befogadásához. Minden publikációnak megvan a maga megfelelő közlési helye és ideje. Az emberiség nagyjainak gondolatai mellett sokan elmenetek, más utakon kutatva boldogságuk kulcsát.

Minden fontosat elmondtak már korábban is. Ha csupán a nagy gondolkodók egyik fő művének valamelyikét megszívlelte volna az emberiség, nem lenne szükség újabb és újabb gondolatiságra. De a csapongó és mindig új izgalmakra, kihívásokra szomjazó elmének új élmények kellettek. Nem volt elég számára maga az abszolútum, mindig egy tökéletesebb igazságot akart, mindig valami többet, elfeledve vagy figyelmen kívül hagyva azt, hogy az abszolútumnál nincs több. Az emberiség az elme fogságába esett a lélekben való elmerülést figyelmen kívül hagyva.

Az emberiségnek mindig valamilyen élő közegre, valami személyességre volt szüksége az igazság befogadásához. Így tulajdonképpen e személyes közeg betöltése az újabb és újabb köteteket publikáló személyek funkciója. A dolgokat mindig megújult formában közvetíteni az adott kor befogadó közönsége számára. Mindig voltak és lesznek nagy felfedezések és felfedezők. A Lét költői mindig jelen lesznek. Csupán egyvalami nem változik: az a fajta valóság, ami már a történelem elején is megjelent az ember elérhető látókörében.

A Lét költőjének vigyáznia kell!

A világban valójában mindig minden pillanatban egyedül és egyedüliek vagyunk, amíg nem leszünk Mindek, tehát Egyek. E tény nyilvánvaló, mégsem ötlik a szemünkbe, mert magunkat emberekkel vesszük körül és magányunk bizonyosságát változó hatásfokú ingerekkel igyekszünk tudatunkból elkergetni. Az ember fél az egyedülléttől, mert akkor csak maga lesz, és rádöbben, hogy önmagában véve saját maga mennyire kevésnek tartja ezt a bizonyos önmagát, mely egyébként, mindennapi életében legbecsesebb kincse, ám a valóságban szorongató félelme, tragédiája, létének és sorsának kérlelhetetlen tükre.

Mindegy, hogy valakit művésznek, költőnek, színésznek, írónak vagy másnak hívunk. Ezek csak megjelölések. Minden ilyen jellegű tevékenységet ugyanaz az energia hív életre, csupán mindenki máshogy, más külső megjelenési formában használja azt fel. A művészi lét elsősorban életforma, gondolkodásmód, az első és legfontosabb művészet pedig az élet művészete. Aki ezt nem gyakorolja, csak töredékművészetet hozhat létre.  A művész, a költő közvetítő, hírközlő, amit alkot, az pedig a mester. Ebben a korban tehát az alkotás a mester és nem a személy.  És, ahogy vannak jó guruk és rossz guruk, úgy vannak különféle műalkotások is.

A művészemberek a mennyek kincstárnokai és aranyművesei. Kiválogatják a közlésre alkalmas kincsek alapesszenciáit, majd kiművelik azokat. Ők képesek és hajlandók mélyebben megélni azt, amit a többség észre sem vesz, valamint nyíltabban és kifejezőbben reagálni valós jelenségekre. 

A művészet csak annyiban magányos tevékenység, amennyiben egyébként is magányosak vagyunk az életben. Egy mű csupán felkínált lehetőség a közönség számára. Nem köteles azzal a közönség élni. Ettől a szerző talán még nem magányos. Mindenkinek a művére akad valami fajta kereslet, még, ha kevés is. A költő leendő közönsége már akkor készen áll a mű befogadására, amikor a mű még meg sem született.

A művészi magányban a magány mindig csak látszat, mivel a magányos művész esetében a közönség lesz társasága, aki figyel rá, esetleg óvja őt és támogatja, meghatározza művészetének folyamatos irányvonalát. Magánéletében lehet magányos, de ez kizárólag saját döntésén alapul. 

Művészi munkák által a költő lelkét, vagy inkább szellemét sosem tudjuk megélni a maga teljességében, hiszen nem vagyunk azonosak vele (erre ugyanis csak ebben az esetben lenne lehetőség), akármilyen kifejező formában is adja közre a művész művét, szellemének kisebb-nagyobb részét. Aki ilyesmire vágyik, az nem az életre vágyik és nem is lehet hálás és értő műkedvelő sosem.

A kulcs a művészeti alkotásokhoz való viszonyulás terén a rajongás és az érdeklődés különbségében ragadható meg. Egy olyan művész, akinek a művei iránt rajonganak, védtelen és kiszolgáltatott. Hozzá a közönség csak lopni jár. Bebocsátást kér általa a mennyek kincstárába, ahova is legalább három kabátban és három táskával érkezik, hogy amennyire lehet, telerakja zsebeit. Hiszen ők nem a szerzőre kíváncsiak, hanem arra, amit meg tud formázni, ami az övé, és amit jó lenne elbirtokolni tőle. Tehát úgymond a látszatra, a valóság egy saját leképezésére, az ál kincstárnok szerepére, mivel igazivá ők sosem tudnak válni.

Az érdeklődés más. Az érdeklődés esetében elindulhatunk egy ember művei felől az ember felé és aztán ez később személyes érdeklődéssé alakulhat, ilyenkor a művészet akár le is válhat az így kialakult kapcsolatról.

A költő tehát elsősorban alkosson, a közönség pedig művelődjön!

Szinay Balázs

Oszdd meg: