Minden eseményért te magad vagy a felelős! Mindent magadnak vonzottál be az Univerzum törvényei szerint. Tudod, a gondolat hatalma… Ne hibáztass másokat a saját problémáidért! Önmagadnak is bocsáss meg! Ha önmagadnak megbocsátasz, másoknak is meg tudsz.
Gondold végig, már megtörtént, úgysem tudod megváltoztatni, lehet, hogy így kellett lennie. Ha ezt minden alkalommal gyakorolod, amikor mérges leszel, haragszol, így sikerülni fog elengedni. Biztos, hogy mindennek pont így kellett megtörténnie, hiszen rájössz te is – ha még eddig nem jöttél rá –, véletlenek nincsenek! Fogadd el az eddigi döntéseidet, bocsásd meg magadnak, ha ezért esetleg haragudtál volna magadra!
Sokkal jobb a megbocsátás, de annak olyannak kell lennie, mintha meg sem történt volna! Minden sérelmet elfelejteni, mintha meg sem történt volna! Igen, tudom, hogy nehéz (csak először hiszed, hogy nehéz!)! Eleinte… Mégis megéri! Senki másért, csakis önmagadért! Tegyük meg önmagunkért!
Tedd meg önmagadért! Neked lesz jobb! Ha megbocsátasz, elengedsz egy sor negatív érzelmet.
A másik ember egy tükör számodra. Nem érdemes ítélkezni, mert mindenki olyan, amilyen, pont azt kell ebben az életben megtestesíteni, amiből tanulhat, fejlődhet. Neki is olyannak kell lennie, mint ahogy nekünk, neked is.
Próbálj meg ítéletmentesen élni, mindenkit elfogadni. Akkor már nem is kell megbocsátanod senkinek sem… Ha mégis ítélkeztél, nem baj, ember vagy! Megtetted, hát megtetted, bocsásd meg magadnak!
Nézz mindig mindenkire úgy, mintha most látnád először. Felejtsd el a múlt fájdalmait, ne a múltat testesítse meg a jelenléte se másnak, se önmagadnak!
„Nem tudjuk megoldani a magunk által okozott problémákat, Ha ugyanúgy gondolkodunk, mint amikor létrehoztuk őket!” (Albert Einstein)
Valójában nincs szükséged másra, csak arra, hogy hajlandó legyél változni, változtatni, elfogadni, befogadni a fényt. Szeresd meg az életed úgy, ahogy van, engedj, és létezz szabadon!
A kulcs nálad van önmagadhoz, és minden általad előidézhető változáshoz, minden kérdésre magadban van a válasz! Életünk értelme megélni a szívünkben dédelgetett álmot, mindannyian egyek vagyunk, képes vagy bármire, mert határtalan szabad lény vagy te is! Az vagy, ami lenni szeretnél, nem kell mást tenned, mint hinned! Hinned az álmaidban, az erődben, önmagadban! Ha elestél, nem baj, állj fel, menj tovább! Tudd, hogy olyan a világ körülötted, amilyen szemmel nézed! Változtass a szemszögeden, és meglátod, minden megváltozik – benned, magadban…
***
De hogyan működik ez a gyakorlatban?
Kaptam erre válaszokat:
„...sajnos nem tudom a fejem a homokba dugni és azt mondani, meg sem történt és hogy ma látom először.... mert akkor egyszerűen csak hagynám, hogy rajtam élősködjenek.
...biztos én vonzottam be, csak nem találom a megoldást....
...Szerintem ehhez a megbocsátáshoz az szükséges, hogy érezzem, hogy ők azt a tettet megbánták, szívből. No de addig, amíg ez nem alakul ki bennük és a bocsánat nem hangzik el, nekem sem megy…nehéz továbblépnem.... mert azt érzem, hogy ők újra és újra lehúzzák a bőrt rólam... no ilyenkor? Menj tovább és fogadd el, hogy ennyit tudtak?
...mi van akkor, ha ez éppen a saját családod? Hagyod magad továbbra is elhordani vagy elzárod magad ez elől... de akkor én tenném őket rossz helyzetbe....
...ha tovább segítesz korlátokkal, újra és újra átvernek...
...egyszerűen nem értem, hogy ha ők a tükröm, akkor én lennék ennyire szívtelen?”
A válaszom ilyenkor:
Mindenkinek vannak hasonló szituációi, lehúzói, kizsákmányolói, és olyanok, akik a mi energiánkból táplálkoznak, (mert hagyjuk, mert megengedjük), de nem az a fontos, hogy a másik ember mit tesz, vagy mit nem, hanem az, hogy mi hogyan reagáljuk le! Sőt! Az sem számít, hogy mi mit tettünk meg, vagy nem tettünk meg...
Na, persze, könnyű ezt mondani, de aki benne él, annak bizony eleinte kőkemény, és ha nem figyel magára, bármikor visszaeshet. Egyszerűen átveszi az elme a hatalmat, és újból ő irányít, olyan gondolatokat küld, hogy az csak na, és akkor ismét felforr az agyvíz...
...aztán, amikor kiborul az a bizonyos, akkor megint rá kell jönnünk, hogy ezzel is csak magunknak ártottunk, a világ mindaddig nem változik, amíg mi negatív érzelmeket küldünk a tükrünk felé!
- El kellene fogadni, hogy ő is mi vagyunk, (hiszen mindannyian egyek vagyunk) és nem azon töprengeni, hogy ők miért teszik, és ők hogyan változzanak, hanem nekünk kell megtenni azt a bizonyos lépést a változás felé, aztán a környezet, a másik én, ha lassan is, de biztosan elindul a változás útján!
- Van, aki nem bírja, és távozik, van aki örökké sanyargatja magát, van, aki belenyugszik, és megadja magát, van aki pedig csak annyit tesz, amennyi tőle telik – többet nem is kell tennie.... Mindenki tegye bele a magáét, amennyi tőle telik! Ez pedig nem homokba dugott fejet jelent, csak elfogadást, mert ha tudjuk, hogy a másik ember is mi vagyunk, akkor nem vagyunk képesek megbántani önmagunkat!
- A tükör nem azt jelenti, hogy szívtelenek vagyunk, hanem azt, hogy olyanok nem szeretnénk lenni, de mivel folyton energiát adunk a nemtetszésünknek, ezért még jobban magunkhoz kötjük azt!
Minden éremnek két oldala van, ha például nem lenne sötét, nem ismernénk a fényt, nem tudnánk örülni neki!
Tehát javaslom az elfogadást, és azt, hogy érezzük át a másik helyzetét, fogadjuk el, hogy abban a helyzetben nem tudott mást tenni... az volt, az tűnt részéről is a legjobb megoldásnak! Mindenki előbb saját magát tegye helyre...
Más részről, hiába él a köztudatban az a mondás, miszerint „az ember nem válogathatja meg a családját, csak a barátait!” – de igen! Bizony, nem véletlen vagyunk éppen abban a családban, éppen olyan rokonokkal, mert pontosan tőlük kell tanulnunk, nekik meg tőlünk! Az elfogadást, a feltétel nélküli szeretetet, a megbocsátást, az emberi kapcsolatokat, és minden egyebet, ami még jön! Semmi sincs véletlen!
Szerintem annyira fölösleges időpocsékolás elemezgetni, honnan jöttünk, merre tartunk, meg ez a tudatosodás, felemelkedés, megvilágosodás olyan... hm... elcsépelt szópárbaj, mint a szeretet szó, amire az évszázadok során már annyi minden ráragadt... Manapság már annyi guru, meg mester van, hogy alig győzzük kapkodni a fejünket... és még azt hisszük, hogy mi kevesebbek vagyunk nálunk? Dehogy! Mi mindannyian pontosan ott vagyunk, és akkor, amikor és ahol lennünk kell!
Egyben biztos vagyok, és ezt már egy ideje tudom: nem mondani kell, hanem tenni... – ebben az esetben ÉREZNI, és azon túl semmi sem fontos! Csak az ÉRZÉS! Nekem Buddha modása tetszik: „A megvilágosodás a szenvedés vége”
Kész! – és nincs mit magyarázni, amíg szenvedünk, és tocsogunk a múltban, toporgunk, és fizikailag fáj valamink, nem vagyunk OTT, és nem érezzük, hogy AZok vagyunk, amiknek lennünk kellene... Nem érezzük, mert elnyomjuk valódi önmagunkat...
Brátán Erzsébet
Megjelent a Mindenből van kiút című kötetben
Megjegyzés küldése