Minden embert egyaránt foglalkoztat az elmúlás, a halál gondolata. A halál ad értelmet vagy értelmetlenséget az életnek. Az életnek, amit annyiszor átkoztunk már el könnyelmű mozdulattal. Éppen a halál közelségének tudata, a szívet és elmét dermesztő lehelete emeli az élet értékét. Az ember egy pillanat alatt átértékeli anyagi létezésének motivációit. A rettegés a nemlét sötétségétől, az ösztönszerű félelem az ismeretlentől még a legelvetemültebb halálvágyóból is előhozza az életösztön küzdőszellemét. Sajnos olykor már túl későn, de nem hiába. Sok ember gondolta önmagáról, hogy halhatatlan. Hatalmas erőfeszítéseket tettek egyfajta életelíxir vagy fiatalítószer megtalálásáért. Vagyonokat költöttek el mindhiába, mert nem voltak hajlandóak elfogadni a természet alapvető törvényeit, miszerint minden kezdet a végzetbe vezet. De a végzet nem minden esetben jelenti a végső stádiumot. Egyes távol-keleti vallások sajátos módon küszöbölik ki a halált, mint a létezés megszűnését, mintegy átlépve fölötte. Mert nem az élet végeként értelmezik, hanem az életáramlat kisebb-nagyobb szüneteiként. Hiszen minden élőlénynek szüksége van nyugalmi állapotra, amikor újratöltődhet energiával. S az élet főnixként újra tündököl, bár már egy újabb formában.
Más tanok a földi létet csupán egy emberfeletti létezésforma előjátékának tekintik, ahol a halál egyfajta kapocs. Egy jelszó, ami titkos átjárókat nyit meg, amik a fényes ismeretlenbe vezetnek. Mégsem lehetünk halhatatlanok, hiszen a földi öröklét kizárja a túlvilági életben való részvételt. Csak néhány kiválasztottnak adatott meg, hogy még életükben az egekbe emelkedjenek. Gondoljunk csak Illés prófétára és az ő tüzes szekerére. Bármit tegyen is az ember, a halál mindig ugrásra készen áll, hogy könyörtelenül lecsapjon. Nincs kegyelem. Nincs megalkuvás. Nincs kivétel. A Földön egyedül ő az igazi demokrata. Nem kivételezik, szépet és csúnyát, jót és rosszat, gazdagot és szegényt egyaránt elragad. Szeszélyének engedve olykor haladékot ad az útrakészülőnek, míg másokat tragikus váratlansággal ragad el. Minden emberrel egy világ, egy mini galaxis szűnik meg. Minden amit érzett, tett, gondolt, tervezett. Minden öröme, bánata, titka, tulajdonsága, szerelme, hite az enyészeté lesz. Csak töredékek, mozzanatok, emlékek, mozdulatok élnek tovább a hozzátartozók, a barátok és az ismerősök gondolataiban, érzéseiben. A távozó lélek magával visz egy darabot minden emberből, akivel élete során összehozta a sors. Minél szorosabb szálak fűzték valakihez, annál nagyobb részt ragad magával belőle a sírba. Ezért is van, hogy néha olyan szoros szálak fűznek össze házastársakat, szerelmeseket, szülőt és gyerekét, hogy az egyikük halálával a másikból oly nagyrészt vissz magával, hogy ami megmarad már túl kevés az élethez. Ilyenkor rendszerint követi a halálba elveszett szerettét, hogy az öröklét ígéretében újra együtt lehessenek.
Amikor rájuk gondolunk, mindannyiszor visszahozzuk őket az életbe, a mi életünkbe. Mert a gondolat is az élet része. Minél többet beszélünk halottainkról, annál inkább tűnik úgy, mintha állandóan itt lennének közöttünk. Mintha el sem mentek volna.
Minden esetben amikor a halálra gondolunk, megidézzük az elmúlás szellemét. Mint amikor csillagos éjszakákon a tábortűz táncoló lángjait bámulva holtak emlékét elevenítjük fel, viselt dolgaikról beszélve. Egy hideg fuvallat meglebbenti a lángkakast és a tűz fényében felsejlik a megidézett arca. Élő arc ez, mert az elme a legelőnyösebb mozzanatokat jegyzi meg. Az ember elveszett társairól az életképeket kívánja felidézni, az együtt eltöltött pillanatokat, a közösen átélt eseményeket. Az emberi elme nem képes belenyugodni a lét egysíkú sivárságába, ott is titkokat, csodát keres, ahol csak csupasz csontokat takar az anyaföld. De miért is nyugodna bele abba, ami látszólag megmásíthatatlan? Hiszen számtalan véges dologról derült már ki, hogy létezik kiskapu, létezik alternatíva. Mert kell ott fenn egy ország, egy hely ahol minden igazi s a dolgok azok, aminek látszanak. Ahol nyugalmat lel a fáradt lélek. Szerettei fogadják a jövevényt, kinek homokóráján az utolsó homokszem is lepergett. S ez a tudat ad vigaszt, ha mégoly soványat is, az életben maradtaknak. Akik valaha együtt voltak és elválasztattak, egyszer újra együtt lesznek. Mert csak az hal meg igazán, akit elfelednek. De a szerető ember nem felejt soha. Mert a szeretet olyan erő, amit a Halál sem képes megtörni.
„ A gyász talán nem is az a fájdalom, amit azért érzünk, mert halottaink nem térhetnek többé vissza, hanem az, hogy ezt nem is kívánhatjuk.” (Thomas Mann)
Lengyel János
Gyönyörű, lírai, elgondolkodtató és továbbgondolásra maximálisan érdemes munka!
VálaszTörlésSzívből gratulálok hozzá!
Szeretettel: Ditta