Több mint húsz év után jöttem vissza Beregszászba. Arra számítottam, hogy időközben nagy változások mentek végbe a város arculatán. Láttam, hogy kibővült a régi piac és épült egy új is, a belváros megszépült, számos bank, patika, bolt, bár stb. nyílt, de a legszembetűnőbb változás a hiányod. Igen, a régi emlékeket felelevenítve, hiába kerestem talapzaton álló ércbe merevedett alakodat a szürke betonköntösbe bújtatott zsinagóga előtt, amit „Dom Kultúrnak” csúfolt a vörös csillagos humor.
Emlékszem, gyerekkoromban mennyi történetet hallottam a jótéteményeidről. Már az óvodában megtudtam, hogy te vagy a megváltó, igaz, hogy nagymamám a templomban egy vézna, hosszú hajú, szakállas férfiról állította ugyanezt. De én nem hittem neki, hiszen már jól tudtam, hogy a klerikálisok a nép ellenségei. Igaz, egy kicsit megzavart a finom almás pite amit azért sütött, hogy a kedvemben járjon. De mégsem hagytam magamat lekenyerezni, vagyis lepitézni. Bár akkor még kalácsnak hívtuk.
Kezdetben csak képekről, a könyvekből ismerhettelek, aztán egyszer, amikor a szüleimmel sétáltunk a városban, ott álltál mennyei magasságokban. Lenin papó, a nép jóságos útmutatója. A szívem eltelt melegséggel. Feltűnt nekem, hogy mennyire hasonlítasz apai nagyapámra. Talán az öreg is az irántad való tiszteletből öltözködött az 1920-as évek divatja szerint. Sosem mulasztottam el köszönni neked, valahányszor csak elment előtted. Akkor még nem értettem, miért mondja édesanyám sajnálkozva: „Na ebből a gyerekből is egy nagy kommunista lesz.” Hát nem lettem, mert később mégis megértettem.
Hallottam, hogy a szobor árát „önként” kétszer is levonták a lakosságtól, diáktól kezdve a nyugdíjasig. Ez is csak az irántad való végtelen szeretetet tükrözte. Később én is szégyenkezve néztem a tükörbe, amiért évekig elhittem a képtelen történeteket. Ugye azt a finnországi kunyhót te sem gondoltad komolyan? Na és a lezárt német szerelvényről egy szót sem hallottam korábban. Meg hát a svájci száműzetés mégiscsak más volt, mint 25 év a GULAG-on. Igaz, ez már nem a te kivételes elméd nagyszerű terméke volt.
Istenem, ha belegondolok, hogy az évek során mennyi virágot raktam le a lábaid elé, a zöldek biztosan a fejemet követelnék. Minden ünnep nálad végződött, az új házasok is a színed elé járulva kezdték meg közös életüket. Az iskolában büszkén vettem át a gyerekkori képmásoddal ékesített oktróbista csillagot. Ekkor ötlött fel bennem először, hogy Uljanovból hogyan lettél először Lenin, aztán meg Grád? Később megesett, hogy fehér éjszakákon, a rendőri őrjáratot elkerülve, kisétáltam hozzád, hogy kérdőre vonjalak. Miért szemétkednek velem az iskolában a magyarságom miatt? Miért kell nekem belépnem a pártba, hogy magasabb beosztásba kerüljek a munkahelyemen? Miért kell többet dolgoznom a kevesebb fizetésért? Miért kell már hajnalban sorban állnom két vekni kenyérért? Hol marad a beígért jólét?
De mégis hozzá tartoztál a gyermekkoromhoz, a fiatalságomhoz, a városhoz, ahol megszülettem. Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt még egyszer eljöttem hozzád, hogy veled együtt magam mögött hagyjam az addigi életemet. Most is azért jöttem ide, az egykor szebb napokat megért Népszínház épülete elé, hogy visszaköveteljem az emlékeimet, amit akkor nálad hagytam letétben. Erre, tessék, azt kell megtudnom, hogy te már két évtizede leléptél. Cserbenhagytad az országot, a fél világot, a várost és cserbenhagytál engem is. Most kitől kérjem vissza az életemet? Mondd, ki adja vissza az emlékeimet?
Tisztelettel: Egy volt beregszászi lakos
Lengyel János
Megjegyzés küldése