Szólni kényszerít
Csipetnyi só a föld,
álom a szeretet.
Génekbe temetett
sorsomat megvetem.
Holdárnyék lettem,
szájra varrt igazság.
Nem kell csend,
ronggyá nyűtt alázat,
hitvány igazság-látszat!
Őselem kényszerít
szólni: a valóság.
Ennyi kell
Száj szögletén vajúdó mosoly,
égkék-tiszta tekintet,
elfelejtett legyintés,
ki nem mondott igen,
szárnyasan rebbenő sóhaj,
vércsepp-fakasztó szívdobbanás,
egy apró, meleg szoba
– ahol elnyújtózik a béke –,
Isten kacsintása,
rózsaszínű remény
csillanása
a homályba omló égen.
Ennyi kell. Hinni:
lesz holnap,
szerelem,
– reggel újra
teérted is
felragyog a nap.
Ma és holnapután
Novemberi szürkeségben
rám mordul a magány,
nyűtt szükség, tarka gondok
fogják a kezem
erősnek hitt húrok
nyöszörögnek bután.
Fáradt vagyok. Beteg.
Nem gyógyít meg
a kékszemű hit sem.
Mordul a magány.
Megvirrad,
itt az új nap,
nincs menekvés.
Négysoros
Anyámnak
Testedből csírázott létem.
Hitványnak? Jónak? Nem tudom.
Haraggal, hálával sújtva
szeretlek, anyám, nagyon.
Pillanatkép
Csontszínű látszat a világ.
Koldustól csent boldogság.
Az önámítás megtart még.
Táncolj, ha húzza a cigány.
Útravaló
Osszatok békét, nagyurak:
mosolyt, frissen sült kenyeret!
Én csak szebb világot akartam:
virággal hímezni a rétet,
föléje kékkel az eget.
Mormoljatok imát, urak:
nincs áldás azon, aki bánt!
Könnyű álmot hintek szerteszét:
nektek adom az igaz hitet,
serkentek egy színdobbanást.
Ne bántsatok engem, urak,
esküvésre kulcsolt kézzel:
kenyeret akarok, álmokat,
mesét mondani gyermekemnek
a kék ég zengő hitével.
Hagyjatok engem, nagyurak.
Emberré nőttem, bennem vágy:
álmodni, szeretni akarok,
amire nem képes senki más.
Engedjetek utamra hát!
Én és a vers
Végzetem a vers,
Benne élek, halok.
Dúdolok, sziszegek
új dalt, egyszervoltat.
Amit csak én tudok.
Megjegyzés küldése