J. Simon Aranka - Paprikás krumpli

A Duna vize sárgás-zöld hullámokban hömpölygött alá, mintha ki akarna törni kinőtt bölcsőjéből. Vitt magával mindent, amit csak ért: korhadt fatörzset, reklámszatyrot, üdítős flakont, hanyagul kikötött csónakot. Az asszony kifejezéstelen tekintettel bámulta a folyó mutatványát. Sovány, rossz tartású, állapotos nő volt, olcsó ruhában, félretaposott sarkú cipőben.  Két vállát előre ejtette, mint aki nagy súlyt cipel.  Azt sem tudta már, mennyi ideje álldogál ott, tekintetét mereven a duhajkodó folyóra szegezve. A hirtelen támadó szél megostromolta a csupasz ágú fákat, s belekapott az asszony vékony kabátjába is. Fázósan összerázkódott. Úgy nézett körül, mintha azt sem tudná, hogy került ide. Pedig tudta. Mint ahogy azt is, hogy muszáj elmozdulnia innen. Meg kell tenni, meg kell tenni, mondogatta magában, engedetlenkedő lábait győzködve. A gyermekre gondolt, a kicsi fiára. Feltörő zokogása egész testét megrázta.

A rendőrségre könnytől maszatos arccal érkezett. Az ügyeletes rendőr részvéttel teli hangon kérdezte ki. Nincs attól rosszabb, mint amikor egy anya elveszíti a gyermekét.  Csak egy pillanatig nem figyelt rá, és megtörtént baj. Furcsa szédülést érzett, erős fejfájást, s egy másodpercre behunyta a szemét. Mire kinyitotta, a fiacskája már nem volt sehol. Megcsúszott, vízbe esett, elnyelték a hullámok. Csak így történhetett. Miért is mentek ki a szigetre? Bár soha ne jutott volna eszébe! A rendőr próbálta vigasztalni. Intézkedett, hogy azonnal induljon egy csapat a keresésére, hátha valami csoda folytán mégis megtalálják. Valójában egyikük sem hitt benne.

  Egyedül maradt. Fáradtan ült le a hideg folyosón álló kopott fapadra. Az esővel kezdődött.  Kisebb-nagyobb szünetekkel már napok óta szakadt. A nedvesség egészen a csontjaikba vette be magát. Bokáig süppedt a cuppogó sárba, ahányszor kimerészkedett a házból. A tyúkok is kedvetlenül káráltak az ólban. A férje már napok óta távol volt. Sosem mondta, hová megy. Nem volt állandó munkája. Itt-ott besegített, így ha szűkösen is, de minden napra jutott valami ennivaló. Mielőtt elment, hulladék deszkákból valami ólfélét ácsolt. Hiába kérdezte, minek, nem árulta el.

-   Majd meglátod, ha hazajövök – mondta titokzatosan. – Annyit mondhatok, dőlni fog hozzánk a mani.

  Többet nem lehetett kihúzni belőle, ő meg nem akart tovább erőszakoskodni, mert Józsinak könnyen eljárt a keze. Nem is érdekel, vonta meg a vállát, amikor a férfi elment. Félt ugyan egyedül a tanyán, mégis inkább örült, ha nem volt otthon. Addig legalább nyugta volt neki is, meg a gyereknek is.

  A kisfiú aludt, ő meg mosott a lavórban. Véresre dörzsölte ujjait, mire a zoknik úgy-ahogy tiszták lettek. Elállt az eső, éppen indult az udvarra, hogy odakint teregessen. Akkor jött meg. Két kutyát hozott pórázon. Szájkosár is volt rajtuk.

-   Ez meg mi a… – kezdte volna, de férje beléfojtotta a szót.

-   Nem látod? Kutyák.

-   Honnan hoztad?

-   Azt nem kötöm az orrodra.

-   Jó, de minek?

-   Harci kutyák. Ezektől leszünk gazdagok.

-   Hogy?

-   Ne érdekeljen.

-   Bánom én? – legyintett, és bement a házba.

  Három napja ott voltak már a kutyák, de enni nem kaptak. Őrjöngtek, majd szétrágták az óljukat. Már nem bírta hallgatni. Akkor végre elvitte őket a férje. Bárcsak vissza se jönnének ezek az ördögök! Na hiszen, nem volt ő olyan szerencsés. Hajnalban jöttek. Felébredt az állatok szűkölésére. Hallotta, hogy Józsi káromkodva bezárta őket az ólba, aztán nehéz léptekkel becsörtetett a házba. Fölkelt, hogy enni adjon neki. Nem szólt egy szót sem, nem is kérdezett, a szemén látta, hogy alaposan beivott. Bezabálta az elérakott ételt, benyakalta a magával hozott üveg kocsisbort, aztán ledöntötte őt az ágyra, és rámászott. Csak gyerek ne legyen belőle, sóhajtott, amikor a gyors menet után lelökte magáról a részegségtől ájult férfit.

  Négy hónap múlva már biztos volt benne, hogy állapotos. Csoda, hogy nem örült? A kutyák nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Maguknak is alig jutott ennivaló, nemhogy még egy éhes szájat etessenek. Józsi meg fogja ölni, ha megtudja, hogy terhes. Amíg lehet titkolni, nem mondja el neki. Ki tudja, hátha történik valami. Gondolkodott, mit főzzön ebédre. A gyerek az asztal alatt ülve játszadozott. Paprikás krumpli lesz megint. Mint tegnap, meg azelőtt. Ennek is örülni kellett. Nem bírta elviselni a kutyák zsinatolását. Mióta Józsi hazahozta őket, állandóan ezt kellett hallgatnia. A kisfiú is rázendített. Idegesítette. Ráordított. A kicsi összerezzent. Szép idő volt odakint. Bár fújt a szél, de kisütött a nap, s lassacskán olvadni kezdett a fagyos föld.

-   Menjél ki kicsit az udvarra játszani! – mondta a fiúnak, rá se nézve.

  Hozzá fogott hagymát pucolni. Csak ez az őrületes zsivaj ne lenne odakint. Az a mocsok disznó bezzeg nyugodtan alszik odabenn a szobában. Hogyne aludna, hisz hajnalban jött haza megint, tökrészegen. Persze ebben is volt valami jó. Annyi ereje sem volt, hogy ráfeküdjön. Megpróbálta, de az első percben elaludt. Már csak gyűlöletet érzett, amikor a férjére gondolt. Gyűlöletet és undort. Vadul, dühödten vagdalta a hagymát, könnyei végigfolytak az arcán. Ujjai elfehéredtek, annyira szorította a konyhakést. Ha lenne mersze… Odakint még inkább elviselhetetlenné fokozódott a kutyák acsarkodása. Úgy érezte, nem bírja tovább, szétpattan a feje. Kezében késsel szaladt az udvarra, hogy „kuss”-t parancsoljon a dögöknek.

  Az ajtóban döbbenten lecövekelt. Nem értette, nem akarta érteni, mit lát. Az ólajtó szélesre tárva. Nyitva hagyta az a részeg disznó az éjszaka.  A kutyák az udvaron hörögve marakodtak valamin. Valami rongyot szaggattak. És … mintha vér is lett volna azon a rongyon. Émelygett, és szédült. Visszarohant a konyhába. A kisfiú nem volt ott. Újra az udvar. Kezébe kapta a lapátot, nekiment a kutyáknak. Nem látott, nem hallott, csak ütött vaktában. Az egyik elkapta a bokáját, de ő csak ütött, vágott ész nélkül, sikítozva. Nem tudta, meddig tartott, azt sem, hogy Józsi mikor jött ki. Egyszer csak csend lett körülötte, a kutyák eltűntek. Ő ott állt az udvar közepén még mindig ordítva, remegő kezében lapáttal, előtte szétmarcangolt rongykupac. Nem akarta tudni, mi az.

  Napokig, talán hetekig feküdt a sezlonon, semmibe meredő szemekkel. A tavasz is megjött már, mire magához tért zsibbadt vegetálásából. Első szavával a kisfiát kereste. Csak nézett a férjére értetlenül, amikor elmondta, mi történt. Nem sírt. Még nem tudott. Csak napokkal később, amikor Józsi megmutatta, hová temette a kicsit. Akkor fogta fel csak, hogy nincs többé Tibike. Akkor sírt először. Józsi azt mondta, megöli, ha bárkinek is elmondja az igazat. Tibikének már úgyis mindegy. Ez a másik meg legalább ne szülessen börtönben.

  Hangos léptek zaja verte fel a folyosót. A rendőr sajnálattal közölte, hogy nem találták meg a gyermeket, de nem adják fel. Tovább keresik. Hazavitték autóval. A csöndes tanyára vitték, a néma házba, ahol éjjelente rettegve bújt a takaró alá, hogy ne hallja Tibike sírását.

  Akkor sem lett könnyebb a szíve, amikor néhány hét múlva értük jöttek a rendőrök.

J. Simon Aranka

Megjelent a Kislant 2010. márciusi számában

Oszdd meg: