Cilinderből húzni ki egy kígyót nem trükk. A kísértetek titokban lopkodják a gravitációt, megtömik vele zsebüket, ahogy mások tennék a kavicsokkal. Szilánkokra törik ez a téli reggel a faluban.
Egy meztelen fiatal lány lépked a hóban, a kezében rozsdás vödörrel, amiben levetett ruhái vannak. Halvány, selymes bőre beleolvad a tájba. Egyedül fekete haja, barna tekintete, orrlyukai, köldöke és szén-sötét szeméremszőrzete dereng elő tollrajzként a színtelenségből.
– Olyan ridegek a szobák – motyogja orra alatt. – Csakis idekinn őrizhetem meg leheletem. A szobák ellopják a szívverést. A falak beisszák a gondolatokat. Gyomor az a ház, ahonnan én érkezem, lassan emészti lakóit.
– Olyan ridegek a szobák – motyogja orra alatt. – Csakis idekinn őrizhetem meg leheletem. A szobák ellopják a szívverést. A falak beisszák a gondolatokat. Gyomor az a ház, ahonnan én érkezem, lassan emészti lakóit.
A külső szemlélő talán azt hinné, magában beszél, bolond ez a lány. Pedig dehogy. Rég halott ősei kavarognak combja körül, könnyítik meg vödrét minden lépésnél. A leány tud jelenlétükről, nekik súgja hát szavait, noha tudja, a szellemek képtelenek úgy beszélni, hogy ő is meghallja válaszukat.
Pedig a kísértetek így szólnak: – Könnycseppek útján terjed a rüh, a bánattól iszkol a reggel. A teraszok csőrében vergődő székek... Találkoztunk már velük. Az emberek egy faluban! Nos... Rések ők a testen.
A lány tehát a síri csöndet hallgatja, egyetlen nagy szünetjelet. Macskaszem kémleli egy kerítés mögül. A kerítés tetején levágott tyúkfejek sorakoznak, végig a lécekre húzva. Belőlük fekete olaj csordogál, folyik végig a festetlen deszkákon, bepiszkolja a havat. Tintacseppek egy reszkető macska szőrén.
– A szobáknál jobban csak a ruhákat lehet gyűlölni – folytatja elbeszélését a lány. – Kikémlelik az ember lelkét. Néha kigurítják magukból a testet, hogy aztán ismét meglepjék éjszaka, és szorítsák, szorítsák, szorítsák... A húst szorongatják csak a felvett rongyok, és még halálunkban sem fekhetünk meztelen. Talán úgy hiszitek, a ruhák adnak meleget, pedig az mindig belülről jön. Hogyan is adhatna meleget egy posztó?
A melankólia csempéje megsebzi a vonatot. Egy író rádöbben, nem is tollat, hanem fuvolát tart a kezében. Amit eddig leírt a papírra, azok nem betűk, hanem hangjegyek, amelyek egyszerűen kipotyogtak a hangszerből. Fájdalmában magába harap. Senki sem olvas már manapság kottát! Haragjában felsikolt, hangja szétpukkant egy biciklitükröt.
– Emberi díszvirágok a fában... – suttogják a szellemek, és könnyítenek még kicsit a vödrön. – Sötétség van ebben a faluban, és olyan kevés a láng. Aki kíváncsi, pillanatok alatt kiég. Ó, te lány... A pulóvereid! A gönceid! A nappalok, amíg édesanyád kötött és kötött, megállás nélkül! A sálak! A melltartód! Hát mibe kapaszkodsz, te lány, ha nem a ruhákba? Mibe csomagolod magányod?
Lágyan megérintik a hóban lépkedő bőrét. Falusi szemek a kerítések deszkái között. A deszkák tetején macskafejek. Odaszegelt varjak, az udvarokon szárítókötélre eregetett tükörképek.
– Rögtön ceruzát! – kiált a messzibe az író. A rézfúvók nyálcseppeken pörögnek, és valakit titokban megfojt egy cilinderből kimászó nadrág. Sziszeg, majd szélesre tátja a száját, és elnyeli a halottat. Dögmadárként száll a tetem fejére egy pár kesztyű. Lassan kezdik kicsipegetni a szemgolyót a koponyából.
Az író végül ceruzát talál egy közeli fiókban. Gyorsan sálat rajzol a hóban lépkedő lány nyaka köré.
– Neked nem szabad kihűlnöd! – mondja reszketve a lánynak, de az persze nem hallhatja, hiszen kísértet az író is: rég megölték már papírra vetett sorai. Betűkből álló kígyók voltak azok, mérges fogaikat a lábikrájába mélyesztették. – Neked élned kell, kedvesem! Láng vagy te ebben a faluban!
A lány ekkor fájdalmasan felsikolt. A nyakához kap, hiszen már fojtogatja is újdonsült sála.
– Én ostoba! – sír fel az író. – Én hülye, mit tettem?
Majd próbálja leradírozni a grafitnyomokat a lány hattyúnyakáról. De késő. Az eszméletlenül esik össze. Arca elkékül, rokonai pedig villanykörtékként fénylenek fel a kerítés lécei mögött.
– Bolond volt ez a fruska, úgy kellett neki! – sistereg az apja, egy doromboló macskával a kezében. – Elnézőek voltunk sokáig, de tőlem húzza most már csak a gravitáció! Akárhova!
– Hány napig kötöttem neki pulóvert! – kárál az anyja, szájából egy félig megrágott csirkefej lóg ki. – Folyamatosan csak jött a madzag a fülemen, amely aztán a kötőtűhöz csatlakozott. Hiába rugdaltam odébb a pamutgombolyagot, egyszerűen megtelt vele a szoba. Mozdulni sem lehetett! Hát kötöttem! Nap nap után! Ő meg csak pucéron szökdécselt!
– Hány napig kötöttem neki pulóvert! – kárál az anyja, szájából egy félig megrágott csirkefej lóg ki. – Folyamatosan csak jött a madzag a fülemen, amely aztán a kötőtűhöz csatlakozott. Hiába rugdaltam odébb a pamutgombolyagot, egyszerűen megtelt vele a szoba. Mozdulni sem lehetett! Hát kötöttem! Nap nap után! Ő meg csak pucéron szökdécselt!
A régi rokonok kísértetei ekkor meggyulladnak a szavak hallatán, és eltűnnek. Már csak az író áll a kiterült, fehér holttest felett. Amikor hozzáér a testhez, zizegés támad, ahogy átalakul nagy rakás üres papírlappá, amivel a hideg szellő játszadozik.
– Szaladjatok! – mondja nekik az író. – Kuncsorogjatok a hatalmasoknál, fakasszanak némi fényt az élet barázdái közül! Kérjetek instrukciókat fentről, hogyan lehetne áriával széttörni a pusztulást! A testem talán valaha ismerte a válaszokat. De a testeket ugye elássák ott, messze, az erdőn túl, ahol a sötét pokol vakkant.
A szárítóköteleken felébredő tükörképek. Nyíló szemeik vádlón néznek a hóba hullt vödörre, amiből véres, kikapart macskaszemek gurulnak ki a hóra.
A távolban nadrágok surrannak a réten. Gazdátlan cipők tapossák a fehérlő földeket. Színpadokra kötözött múzsák hasadnak szét, mint a szilva. Pacsirták viszik messzire csőrükben a ruhagombokat.
Szél támad. Elfújja a lányból maradt papírlapokat. A téli fehérségben csak a hangjukat hallani, a zizegést, ahogy röpteti őket a szél, látni őket egyszerűen nem lehet. Valóságos kísértetraj, észrevehetetlen a halandók kíváncsiságtól vaksi szemei számára.
Komor Zoltán
Megjegyzés küldése