ÚJ TARTALMAK

Lasztóczi Petra - Friedrich Nietzsche: „A történelem hasznáról és káráról”



A történelem hasznáról és káráról a második Nietzsche négy Korszerűtlen elmélkedése közül, melyeket az Ecce homoban „egy-egy merényletnek” nevez, és ezt írja velük kapcsolatban: „Végeredményben Stendhal egy maximáját követtem… Stendhal azt tanácsolja párbajjal mutatkozzunk be egy társaságban. Nagyszerűen választottam meg ellenfelemet – az első német szabadszellemet!” Nietzsche ,,korszerűtlennek” minősíti vizsgálódását, mivel általa „a kor ellen, s ezzel a korra” kíván hatni. Pontosabban: szembefordul a kor uralkodó szemléletével, vagyis azzal az uralkodó koráramlattal, mely főleg a németek sajátja, és harcos hangvételben veszi célba a történelmi műveltséget, melyre kortársai oly büszkék. Nyitó mondata egy Goethétől vett idézet, melyben a tekintélyes német művész egyenesen gyűlöletesnek minősíti mindazt, ami csupán oktat, és nem hat a cselekvőképességre. Márpedig a történelem – legalábbis ahogyan a kor német történészei Nietzsche szerint művelik – életre keltés nélküli tanítás, amely nem szolgál az élet, a cselekvés számára hasznosítható ismeretekkel, hanem éppen ellenkezőleg hat. A „történelem hatalma” többé már nem a cselekvő egyéniségek hatalma, akik hosszú időre befolyásolják környezetüket és korukat, sokkal inkább valamiféle az egész emberiségen kívül álló folyamat feltételezése, amelynek csak passzív szemlélői lehetünk. Természetesen nem vitatja, hogy szűkségünk van történelemre[1], de nem engedhetjük, hogy megmérgezze, és puszta rezignációvá változtassa az életet. A közömbös adatok sokasága és az összefüggések erőltetése és túlbonyolítása, amelyek a Nietzsche által emlegetett történelem-értelmezés sajátosságai, azonban inkább ebbe az irányba mutatnak, mint valamiféle a lehetőségeinkhez mérten történetileg tudatos, előrelátó cselekvés feletti bábáskodás felé. Műve előszavában Nietzsche ezt a történeti érzéket „túlburjánzó erénynek” mondja, s műve küldetését abban határozza meg, hogy kora felismerje, beteg: „…mindannyian sorvasztó történelem-lázban szenvedünk, és legalább annyit fel kellene ismernünk, hogy szenvedünk tőle.”[2] Ugyanitt írja azt is, hogy hivatása, a klasszika-filológia útján, kivált „a görögök neveltjeként” jutott saját korával ellentétes tapasztalatokra. A pusztulást a személyiség gyengülésében látja, s erre műve lezárásában saját magát említi példaként: „magunkon hordjuk azoknak a szenvedéseknek a nyomait, amelyeket a történelem túlburjánzása zúdított az újabb kor emberére, s éppen ez az értekezés mutatja, nem kívánom magam elől sem elrejteni, kritikájának mértéktelenségével, emberiességének éretlenségével, gyakori átmenetével iróniából cinizmusba, büszkeségből szkepszisbe, a modern jellemet, a gyenge személyiség jellemét”[3]. A történelmet akkoriban még csak „két emberöltő” óta tekintették a filológiától és a filozófiától egyaránt elkülönült, önálló tudománynak, kritikája elsősorban ezért szükséges. Rá kell mutatni az egyes elkülönülő történelmi tények fölé emelkedő objektivitás lehetőségeire, vagy inkább lehetetlenségére, hogy a tanulmány beteljesítse küldetését egy eljövendő kor hasznára váló hatásban, melynek ez a magát későn szülöttnek tekintő korszak csupán előjátéka.
Vizsgálódása elején egy már-már költői hasonlat olvasható ember és állat között: miközben az emberben a tudás, az állatban „felejteni-tudás” képességét veszi észre, azt is megállapítja, hogy a két erő egyformán nélkülözhetetlen eleme a létezésnek. Az összevetés szempontja tehát az idő tudatos érzékelésének képessége, mely azt embernek múlt, jelen és jövő, míg az állatnak csupán az állandó jelen megragadását teszi lehetővé. Számunkra a szakadatlanul a múltba alámerülő most-ok megmaradnak rövidtávú retencióikban és másodlagos emlékezet formájában, ezáltal a jelen és azon keresztül a múlt is az ember individuális vagy az emberiség kollektív tudatában, ameddig csak ott jelen van, egy bizonyos értelemben örökké lesz. Pontosabban: a két érzék – a történeti és a történetietlen – az ember két (egymással ellentétes) létmódjának felel meg, amelyeket Nietzsche az ember történeti és az állat történetietlen létezésének szembeállításával illusztrál. Az egyikre „a múlt nagy s mind nagyobb terhe nehezedik”, nyomasztó terhét az ember látszólag letagadhatja ugyan, de elfelejteni nem tudja; a másik a boldogság feltételét jelenti: „ami a boldogságot boldogsággá teszi: a felejteni-tudás”[4], melynek segítségével, ameddig tart a pillanat, történetietlenül érezzük, az az erő, amely képes a múlt fájó emlékeit a boldog felejtés állapotával ellensúlyozni. Nietzsche megállapítja, hogy „minden cselekvéshez felejtés is tartozik”[5], hiszen a történetietlenség az egyedüli közeg, amelyben „az élet képes önmaga nemzésére”[6], a tettre, mert a cselekvés csak annak a horizontnak a védelme alatt tud a világra jönni, amelyet a felejtés ködfellege von köréje. Nietzsche rámutat egy alapvető igazságra, amely első látásra megdöbbentőnek tűnik: ha az ember egyáltalán nem lenne képes történetietlenül létezni – mint az állat –, akkor egyáltalán élni sem volna képes. Ez a tétel magában foglalja azt is, hogy a történeti érzék túlburjánzása „minden eleven lényt károsít, s végül elpusztít, legyen az akár ember, nép vagy kultúra”[7]. Az eddigiekből egyenesen következik Nietzsche vizsgálódásának alaptétele, fundamentuma: „A történeti és a történetietlen egyaránt szükséges valamely egyén, nép vagy kultúra egészégéhez”[8], más szóval ahhoz, hogy plasztikus ereje teljében legyen. Nietzsche a két erő egészséges egyensúlyi állapotát, kölcsönhatását, együttműködését nevezi plasztikus erőnek.
„Minél erősebbek egy ember legbensőbb természetének gyökerei, annál többet fog a múltból is sajátjává tenni vagy sajátjává kényszeríteni; s ha elképzelnénk a leghatalmasabb és legrettentőbb természetet, ez arról volna felismerhető, hogy számára a történeti érzéknek egyáltalán nem lennének olyan határai, melyeken túl burjánozva és károsan hathatna: minden elmúltat, a sajátot és a legidegenebbet, magához és magába vonzaná, mintegy vérévé változtatná. Amit egy efféle természet nem igáz le, azt el tudja felejteni; már nincs is, a horizont zárt és egész, és semmi sem emlékeztethet rá, hogy rajta túl is lehetnek még emberek, szenvedélyek, tanítások, célok. S ez általános törvény: minden élőlény csak egy bizonyos horizonton belül lehet egészséges, erős, termékeny; ha képtelen horizontot vonni maga köré, s másfelől túl önző ahhoz, hogy idegenén belül a saját tekintetét kölcsönözze, bágyadtan vagy sietve sorvad a korai pusztulás felé”[9]. Ez a horizont például az állatoknál természettől fogva „szinte pontszerű”, tehát szükségképpen zárt, ezért nem szűnnek meg akarni és sóvárogni. Egy igazságos és művelt, de gyenge személyiségű ember azonban akár össze is roskadhat a jogosságok és igazságok nyomása alatt, amelyek hatására horizontjának határai állandóan változásban vannak. Nietzsche rámutat arra, hogy a történeti szempontból nézve meghatározó események, cselekedetek, mint például egy nevezetes csata vagy forradalom, teljes mértékben történetietlen és tudatlan akarásokban és vágyakban gyökereznek. Életművében később a morállal teszi ugyanezt: felmutatja gyökereiben önmaga tagadását, amelyből létrejött, ahogy például a logika a logikátlanságból A vidám tudományban[10]. Goethét idézve azt mondja: a „cselekvő mindig lelkiismeretlen”, ebben kifejeződik a történelem mint rágódás a múlton, minden tett lehetséges következményeinek kimerítő elemzése, mely eltékozolja a cselekvő energiáját, és elbizonytalanítja tette helyességének megítélésében. Tulajdonképpen azt állítja, hogy a történeti érzék és műveltség tovább burjánzásától már egyáltalán nem is lehetne cselekedni. A vizsgálódás központi problémáját, a történeti érzék egyoldalú túlburjánzását, egyértelműen olyan betegségként fogja fel, amely „az élet plasztikus erejét támadja meg”. Egészséges állapotában ez az erő fogja egybe a felejteni-tudás képességét a történeti értékelés erejével, és bár az elsőt kell a fontosabbnak, eredetibbnek tekintenünk – mivel ez szolgáltatja a fundamentumot a cselekvés számára –, a második erő, amellyel „a múltat az élet éléséhez használjuk, és a már megtörténtet ismét történelemmé változtatjuk”[11], éppúgy nélkülözhetetlen az élet szempontjából, mint a történetietlenség képessége.
Nietzsche legfőképpen a német műveltséggel száll harcba. Az ókori görögök „történelmietlen”, és éppen ezért „életteli műveltségében” találja meg a követendő példát a kor embere számára. Nem véletlen, hogy több helyen párhuzamot von a modern és az antik görög világ között. Szerinte volt idő, amikor a görögökre hasonló veszély leselkedett, mint az, melyre ő próbálja meg felhívni kor- (és kivált honfi-)társai figyelmét: „tudniillik hogy belepusztulnak az idegennek és elmúltnak a gátszakadásába, a „történelembe”.[12] A hellén kultúra mégsem vált az egész Kelet „felhalmozódásává”, a görögök nem maradtak meg sokáig epigonoknak, későn szülötteknek saját korukban, mint az újkor németjei. A görög kultúrát az apollói parancs – „Ismerd meg önmagad!” – mentette meg a pusztulástól: „megtanulták szervezni a káoszt” (a múlt káoszát), úgy hogy „a delphoi tanítást követve önmagukra, vagyis valódi szükségleteikre eszméltek vissza”[13]. E példázattal zárja művét, hiszen a görögöket követve tanulhatja meg a modern ember legjobban azt, amit a szerző kritikai vizsgálódása során a leginkább kifogásol kora szellemiségében. Kortársai büszke hivatása, örök rendeltetése utódnak lenni; meg sem kísérlik újrateremteni vagy meghaladni szentként tisztelt elődeik rájuk hagyott művét. Nem mást tanulhatunk a görögöktől Nietzsche szerint, mint hinni önmagunkban, mégpedig annyira, hogy egyszer mi is képesek legyünk későn jöttekből elsőszülöttekké válni, ne maradjunk örökre a múlt örökösei.
Kant, aki ismeretelmélettel foglalkozó műveiben (A tiszta ész kritikája, Prolegomena) a metafizikát jövőbeni tudománynak tekinti, Dilthey véleménye szerint (A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban) történelemfilozófiai írásaiban a metafizika perspektívájából tekint a históriára (pl. Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből, Az emberi történelem feltehető kezdete). Ez talán még jobban áll Hegellel kapcsolatban, aki a világtörténelemből a magától elidegenedett – anyagi formát öltött – világszellem önmagához, önmagába visszatérését olvassa ki. A XIX. század második felére azonban gyökeresen megváltoztak az egyes filozófiai iskolákkal szemben támasztott plauzibilitási és posszibilitási elvárások. A század első felének komoly kérdése volt (Schelling és Hegel történelemfilozófiájában például), hogy miképpen egyeztethetők össze az antik görög-római, pogány és az újkori keresztény történelmi hagyományok, értékek. Nietzsche, akárcsak késői, etikai vonatkozású írásaiban, már A történelem hasznáról és kárárólban is az antik princípiumok szupremáciáját hangsúlyozza. Tekintetbe véve, hogy az aktuális politika terén Nietzsche (hisz Russell megfogalmazásával élve „igazi könyvember”[14]) támadása kora történetszemlélete ellen inkább elméleti, s részben, ezzel összefüggésben gyakorlati indíttatású. A vizsgálódás a történelem mint tudás értékére, hasznosságára kérdez rá, nem a történelem szükségességét kérdőjelezi meg, hanem azt az akadémikus, tudálékos szemléletmódot, amivel kortársai fordulnak a történelem felé. A mű legfőbb tételét Nietzsche már az előszóban bevezeti: „szükségünk van a történelemre” – „az élethez és a tetthez van rá szükségünk”.[15] A történelemmel való foglalatoskodás túlzásbavitele azonban káros az életre nézve, mert nem az életet szolgálja, hanem az élettől való „kényelmes elfordulást”, ahelyett, hogy cselekvésre sarkalna, csak „a tudás kertjében tébláboló” fölösleges naplopását magasztosítja fel. Saját korára pillantva megretten attól, amit lát: felborult, zavarossá vált élet és történelem természetes kapcsolata, melyet az a szükséglet tartott életben, hogy minden embernek, minden népnek és kultúrának szüksége van a múltja bizonyos fokú ismeretére („hol mint monumentális, hol mint antikvárius, hol mint kritikai történelemismeretre”[16]) azért, hogy a jelenben éljen és a jövőben is élni tudjon.
„A történelem tanulmányozásának mindhárom fajtája csakis egyetlen talajon és egyetlen éghajlat alatt van a helyén –mindenütt másutt pusztító gyomként burjánzik. Ha annak az embernek, aki nagyot akar teremteni egyáltalán szűksége van a múltra, akkor a monumentális történetszemlélet révén keríti hatalmába; aki ezzel szemben a megszokottban s a már mindig is tiszteltben akar kitartani, az antikvárius történészként ápolja a múltat; s csak az, akinek valamely jelenlegi ínség szorongatja keblét, s aki mindenáron le akarja vetni magáról a terhet, csak annak szükséglete a kritikai, vagyis az ítélő és megítélő történetszemlélet”[17]. Először összefoglalva az eddig említetteket újra kimondja tételeit, hogy „az életnek szüksége van a történelem szolgálatára”, és hogy „a történelem tanulmányozásának mértéktelensége kárt tesz az élőben”. A történetírás három alaptípusát a két tétel által kínálkozó szempontok szerint, hasznuk tisztességes elismerésével és káruk kérlelhetetlen kritikájával mutatja be.
A történelem monumentális szemlélete, a nagy eseményeket, egyéniségeket helyezi előtérbe, ezeket kívánja megörökíteni az utódoknak, hogy az eljövendő korok gyermekei számára megkísérelje kivetíteni belőlük azt, ami a társadalmat egyre előrébb hajtotta fejlődésében. A rezignáció elől a történelembe menekülő tudós képzeletében csatatereken, feldúlt, forrongó városokon, uralkodói udvarokon halad át célja felé, mely a boldogság elérése, sokszor nem is a saját magáé, hanem egy népé vagy az emberiségé. Ebben a tekintetben kétségkívül bármely kornak hasznára válik, ha és ameddig az életet segíti és szolgálja a történelemben fellelhető számos vitathatatlanul példaértékű mozzanat feltárásával és népszerűsítésével, hogy ezeknek a példáknak a segítségével bátorítson cselekedni. A monumentális, halhatatlan események és személyiségek általában mindenkor a halandó megszokás ellenállásával szembehelyezkedve, erőszakkal fejtették ki hatásukat, nemegyszer véres háborúk árán próbálva érvényt szerezni akaratuknak. A jelen számára ennek pozitív üzenete abban rejlik, „hogy a nagyság, ami egykor létezett, kétségkívül egyszer lehetséges volt, s ennélfogva talán egyszer ismét lehetséges lesz; bátrabban járja útját, mert immár a kétség, mely gyengébb óráiban meglepi, hogy nem a lehetetlent akarja-e, félre lett takarítva az útból”[18]. Ha a monumentális túlsúlyba kerül a másik kettő rovására, ez a múlt eltorzulásához vezet. A szemlélet szempontjából jelentéktelen egész korszakok merülnek feledésbe, egyes felékesített események viszont természetellenesnek, csodaszerűnek tűnnek. A kiváltó okot kevésbé képesek megjeleníteni, mint magát a látható hatást, melyet monumentálisként törekednek kibontakoztatni, ezért a causa elsikkad, és a „magánvaló effektusok” gyűjteményéből nem egyformákat egymáshoz közelíteni, általánosítani és azonosítani irányuló igyekezet tölti be a helyét. „A monumentális történetírás az analógiával téveszt meg: csábító hasonlatossággal a bátrakat vakmerőségre, a lelkesülteket fanatizmusra indítja; s képzeljük csak ezt a fajta történelmet tehetséges egoisták és rajongó gonosztevők kezébe és elméjébe, nyomban birodalmak pusztulnak el, fejedelmeket gyilkolnak meg, háborúkat és forradalmakat robbantanak ki, s így gyarapíttatik ismét a „magánvaló” történeti „effektusok”, azaz az elegendő okot nélkülöző okozatok száma”[19]. Ha a XX. század történetét tekintjük, Nietzsche feltevésére maga a történelem válaszolt, ahogyan tragikus módon beigazolódott a Hajnalpírban megfogalmazott jóslata is: „Azok közé a színjátékok közé, amelyekre a következő évszázad hív meg minket, tartozik a döntő fordulat az európai zsidók sorsában”[20].
Az antikvárius szemlélet tulajdonképpeni hasznát a közös történelemmel rendelkező közösségek egyben tartásában, röghöz kötésében látja. Veszélye, hogy minden, ami régi, múltbeli és látókörünkbe kerül automatikusan tiszteletreméltó, ami viszont nem hódol be a múltnak, az új és születőben lévő elutasításban és támadásban részesül. Láttuk, hogy az eddig felvázolt két történeti intenció éppen az élet szigorú szolgálatában, az életösztön uralma alatt tesz leginkább kárt saját magában, vagyis a történelemben. A kritikai látásmód megfelelő, erőteljes alkalmazása képes egyedül a múltat, ha szükséges szétzúzni és felváltani, hogy élni lehessen. „Minden múlt megérdemli, hogy elítéltessék – mert az emberi dolgok már csak ilyenek: mindig hatalmas adag bennük az emberi erőszak és gyengeség. Nem az igazságosság ül itt törvényt; még kevésbé a kegyelem hirdet itt ítéletet: hanem egyedül az élet, ez a sötét, nyugodni nem tudó, kielégíthetetlenül önmagát sóvárgó hatalom”[21]. Annyiban van szükségünk tehát a történelem ismeretére, amennyiben az az életet és a cselekvést szolgálja, vagyis „mindig az élet céljából, tehát mindig e cél uralma és legfőbb vezetése alatt”[22]. Mi szemlélők változtunk volna meg; vagy valóban élet és történelem viszonya (ami egykor még oly természetesnek és egyszerűnek tűnt) borult fel egészen? „A csillagállás valóban megváltozott”[23] egy hatalmas és felséges csillagzat feltűntétől: felragyog a tudomány csillagzata és azt a követelményt támasztja az életnek, hogy „a történelemnek tudománnyá kell lennie.” A tudás, a gondolkodás lett maga a cél a cselekvés, az átgondolt élet helyett. Az élet nem szab határt többé a történelemnek, „az egyetemes keletkezés és alakulás tudományának[24]. A történelem, ha tudománynak kell tekinteni, arra kényszeríti az embert, hogy szegüljön szembe saját természetével, mondjon le ösztöneiről, mert a múlt végtelen távlatokból, a történeti tudás kiapadhatatlan forrásokból szakad a modern emberre. Küszködik, ám mégsem képes átlátni ezt a soha véget nem érő színjátékot, mivel földi léte véges. A kritikai pozitivizmus képviseletében Nietzsche számára természetesen a kritikai történelemismeret a legfontosabb.
Ötféle tekintetben látja kártékonynak és veszélyesnek „egy kor történelemmel való túltöltekezését” az életre nézve: 1.) Addig soha nem tapasztalt ellentétet szül az ember „külsője és belsője” között; az ellentét által káoszt okoz, és gyengíti a személyiséget. 2.) Ez a mértéktelenség olyannyira elvakítja szenvedőjét, hogy hatására egy kor végül addig a „képzelgésig” merészkedik, hogy „a legritkább erényt, az igazságosságot, minden más kornál teljesebben birtokolja.”[25] 3.) A modern kor népe csillapíthatatlan tudásszomja által űzve immár lenézi és elfojtja ösztöneit, és a tudást felsőbbrendűnek kiáltja ki. Ez a mértéktelenség egyformán gátolja a népet és az egyént „éretté válásában”, aki nem tehet mást, mint hogy megelégszik az érettség jelmezével – „művelt embernek álcázza magát, tudósnak, költőnek, politikusnak.” De belül, az álarc mögött, az ember „szinte merő absztraktummá”[26] alakult át – összezavarodik és (ideje korán) bizonytalanná válik, hitét veszti. (A későbbiek során azt is látni fogjuk, hogy miért áll érdekében a modern kornak, hogy az oktatás tudatos eszközével fojtsa el már csírájában az érett, erős szellemiséget.) 4.) Ebben a mértéktelenségben gyökerezik az a mindenkor terméketlen és káros hit, hogy „későn jöttek és epigonok vagyunk”. Ez implicit módon tartalmazza az új kor történeti műveltségének imperatívuszát: hivatásunk az, hogy utódok legyűnk – mintha csak a történelem megőrzése, nem pedig továbbalkotása lenne a cél. 5.) Végül a történelem túlburjánzása kerget egy kort az önirónia, majd a cinizmus veszélyes hangulatába, amitől elveszti életerejét, megbénítja cselekvőképességét. Nietzsche művének vizsgálata során – a következőkben – az első pontba vázolt kortünetet, illetve a belőle kiolvasható megoldási alternatívákat tanulmányozom behatóbban.
„A modern ember végül már irdatlan tudásköveket vonszol magában”, és lelke megroppan a vele szemben támasztott követelmények súlya alatt. Az új kor emberében végbement „szellemi történés” eltorzítja, végül majd teljesen megsemmisíti az egyéniséget, azáltal hogy elszakítja a valóságtól, amelyet egykor életnek neveztek: cselekvés helyett passzivitásra int. Nietzsche „a modern ember legsajátabb tulajdonságaként” írja le azt a szakadékot, ami ennek a „történésnek” az eredményeképp „külsője és belsője” között keletkezett. Ilyen ellentétet nem ismertek a régiek – a nyomasztó ismeretfölöslegek tömegét feldolgozó tudományipar kora előtt. Ezt az állapotot Nietzsche folytonos, rendezetlen harci helyzetként mutatja be, mely káoszt idéz elő az emberben, aki végül hozzászokik, és rezignáltan veszi tudomásul a történeti létezésért fizetett árat. „Az a tudás, amelyet éhség nélkül, sőt szükséglete ellenére, mérték nélkül vesz magába, nem hat már mint kifelé hajtó erő, átalakító tényező, hanem rejtve marad valamilyen kaotikus belvilágban, amit ez a bizonyos modern ember különös büszkeséggel mint az őt jellemző „bensőséget” emleget.”[27] Ám tartalom és forma efféle ellentéte egyetlen élőlénynél sem gondolható el, érvel Nietzsche, és ebből vezeti le kora betegségének legjellemzőbb tünetét: a modern műveltség látszat-műveltség, nem több, mint „egyfajta tudás a műveltségről”[28]. A kor emberét már nem ítélhetjük meg tettei, csak kizárólag belsője alapján, ami viszont szemünk elől rejtve marad, s amikor néha mégis „látható tettként a külvilágba lép”, kitűnik, hogy nem több üres sablonoknál, közömbös konvenciónál. A modern műveltség e kínos titkát – „hogy tudniillik nekünk moderneknek saját magunkból merítve nincsen semmink”[29] – Nietzsche egy szemléletes példán mutatja be. Ha egy mai ember valahogyan az ókori görögök közé keveredne, valószínűleg műveletleneknek találná őket. Ebből látszik, hogy csupaszon, az idegen korokból, népekből, vallásokból, művészetekből magunkba szívott ismereteink nélkül, mik vagyunk mi valójában. „Kóbor enciklopédiák” – „egy korunkba csöppent ógörög talán így szólítana bennünket.”[30] Amikor cselekvésen, valami nagy megalkotásán lenne a sor, inkább látszunk kísértetnek, mint embernek. A görögök műveltsége még akart és képes is volt kiforrott, erős egyéniségeket formálni neveltjeiből, ezzel szemben a modern kor, amelynek már nem áll érdekében erős, érett személyiséget létrehozni, műveltségét saját legfontosabb célja elérésére használja: arra, hogy „hasznosságra” idomítsa be vele szülötteit. A görögök számára a példamutató forma igénye lehetett inkább meghatározó fontosságú, erre a magunk részéről például Plutarkhosz Párhuzamos életrajzainak „történetszemléletéből” következtethetünk. Ezzel szemben a modern viszonyulás sokkal erőteljesebb hangsúlyt fektet a nem egészen kikristályosodott formák mögötti tartalom előcsalogatására, általánosításokon és analógiákon keresztül. Abban a korban, amelyben „a történelmet jobban tisztelik az életnél”, sőt „diadalujjongásban törnek ki, hogy immár a tudomány kezd uralkodni az életen”[31], az élet értékét veszti, felszínessé válik, mert nem produktív többé, sem a jelen, sem a jövő szempontjából. A kor műveltségének szükségszerű és tudatosan kieszközölt hatása az egyéniség elpusztítása, és helyette gyenge, (a külső-belső ellentét következtében) meghasonlott személyiségekből álló egyforma, jól idomított tömeg kitermelése a munkaerőpiac számára.
Az objektivitás kritikája során, abból a tézisből indul ki, hogy a történelem soha nem válhat pl. a matematikához hasonló tiszta tudománnyá. Érdekes összehasonlítást tesz művészet és történelem között is, a művész és a történész tevékenységének, módszerének vizsgálatával. Az objektivitás mint a történész állapotára használt fogalom, amely alatt „a dolgokba való tökéletes belemerültséget”[32] gondolják el, ebben a formában nem állja meg a helyét. Összekeverik a tudóstól megkövetelt objektivitást a művész „legerőteljesebb és legöntevékenyebb teremtő pillanatával”, melynek „eredménye ugyan művészileg igaz, ám nem történetileg igaz festmény lesz.”[33] Az ember művészi ösztöne, nem pedig igazságösztöne nyilvánul meg abban a módban, ahogyan a múltat – a priori adott értelmező apparátusa segítségével – rendszerezi, és kordában tarja. A történelem objektivitása csak abban az esetben gondolható el, ha elismerjük, hogy objektivitásnak és igazságosságnak semmi köze sincs egymáshoz. Amennyiben a történelem képes műalkotássá válni, annyiban objektíve elgondolható, és annyiban képes csak építeni és megőrizni ösztöneinket, pusztításuk helyett. „Az ilyen hatásokban a történelem ellentéte a művészet”[34]: az egyik kiirtani, a másik fenntartani kívánja az illúziót, mely a vallás és a művészet lételeme. Ebből a szemszögből tekintve a művészi alkotó folyamat, amely egy előre felvázolt műalkotás valóságos megteremtését célozza – munkamódszerének működésében – rokon vonásokat mutat a történész analizáló tevékenységével.
A Hegel módjára értett történelem ellen, melyben a „világszellem”, „világfolyamat” fogalmak játszanak a kulcsszerepet, Eduard von Hartmann Tudattalan filozófiáját említi[35], melyben szerzője Hegel fogalmait felhasználva jut el paródiájában „a kor öniróniájáig”. A tény, hogy németföldön sokáig komolyan vették ezt a szöveget, vitáztak róla és próbálták értelmezni, megmutat valamit arról, milyen kevéssé van az adott embernek fogalma történelemről, tudományról, ha kritika nélkül elfogad egy ilyen a megfoghatatlanságtól szemlátomást alig értelmezhető hartmanni mondatot: „a személyiség teljes odaadását a világfolyamatnak, mégpedig annak célja, a világmegváltás érdekében”[36].
„Hogy az emberek közt mily kevéssé az ész s mennyire a véletlen uralkodik, mi sem mutatja jobban, mint az a majdnem törvényszerű aránytalanság, mely úgynevezett élethivatás és hivatástudat szemmel látható hiánya között van: a szerencsés esetek oly kivételesek, mint a boldog házasságok, s ezeket sem az ész hozza létre. Az ember akkor választ hivatást, amikor még nem képes választásra; nem ismeri a különböző foglalkozásokat, önmagát sem ismeri; aztán eltölti legtevékenyebb éveit ezen a pályán, minden gondolatát rá összpontosítja, tapasztalatot szerez; de mire a megértés magaslatára jut, már rendszerint késő valami újba kezdeni, hisz a bölcsességnek majd mindig végelgyengülés és petyhüdt izom volt a velejárója ezen a földön”[37]. A túlzásba vitt, pusztán tartalomnélküli és ráadásul rossz formába öntött történelem sulykolásának életellenes, romboló hatása, leginkább az ifjúságon mutatkozik meg[38]. Ha első ízben életre nevelnénk őket, és csak ezután történelmi műveltségre, a lehető legkorábban hasznosítható tudományos ember helyett valóban szabad, művel ember is válhatna belőlük. Ezzel szemben – mondja Nietzsche – még ennek a fennkölt történelmi műveltségnek is illúzióját tehetik magukévá, azaz valamiféle ismeretet, tudást a műveltségről, de egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan az ógörögök gondolkodtak a műveltségről. „A németnek nincsen kultúrája, mert neveltetése alapján nem is lehet”[39].


Lasztóczi Petra


Bibliográfia:

Forrás:

Nietzsche, Friedrich A történelem hasznáról és káráról ford. Tatár György (Akadémiai Kiadó, 1989)
Nietzsche, Friedrich Ifjúkori görög tárgyú írások ford. Molnár Anna (Európa Könyvkiadó, 2000)
Nietzsche, Friedrich A vidám tudomány ford. Romhányi Török Gábor (Szukits könyvkiadó, 2003)
Nietzsche, Friedrich Válogatott írásai ford. Szabó Ede (Gondolat, 1980)
Nietzsche, Friedrich Ecce homo ford. Horváth Géza (Göncöl Kiadó, 2003)

Felhasznált irodalom:

Kiss Endre Friedrich Nietzsche filozófiája (Gondolat, 1993)
Kiss Endre Friedrich Nietzsche evilági filozófiája (Gondolat Kiadó, 2005)
Russell, Bertrand A nyugati filozófia története ford. Kovács Mihály (Göncöl Kiadó, 1996)




[1] „Próbáljuk meg elképzelni, milyen lehet a hétköznapi élet egy olyan társadalomban, ahol senki nem tud semmit a történelemről. A képzelet összezavarodik, hiszen egy társadalom csak saját történelmének ismertén keresztül ismerheti saját magát. Ahogy egy emlékek és önismeret nélküli ember gyökértelem ember, úgy egy emlékek (vagy még pontosabban emlékezet) és önismeret nélküli társadalom gyökértelen társadalom.” (Arthur Marwick: The Nature of History, 1970.)
[2] 28. o.
[3] 91.o.
[4] 30. o.
[5] 31. o.
[6] 32. o.
[7] 31. o.
[8] 32. o.
[9] 31-32.o.
[10] Nietzsche A vidám tudomány (111) 99.o.
[11] 33. o.
[12] 98. o.
[13] 98. o.
[14] Russell A nyugati filozófia története Nietzsche fejezete
[15] 27. o.
[16] 47. o.
[17] 42.o.
[18] 39.o.
[19] 40-41.o.
[20] Nietzsche Válogatott írásai 107.o. (205)
[21] 46.o.
[22] 47. o.
[23] 48. o.
[24] Uo.
[25] 53. o.
[26] 55. o.
[27] 48-49. o.
[28] 49. o.
[29] Uo.
[30] Uo.
[31] 70. o.
[32] 62. o.
[33] 63. o.
[34] 68. o.
[35] 82.o.
[36] 84.o.
[37] Nietzsche Gondolatok és vázlatok a Mi, filológusok című korszerűtlen elmélkedéshez (100), (Ifjúkori görög tárgyú írások 133.o.)
[38] 91.o.
[39] 94.o.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes