László Laura Csengelle - Monstrum úr és az afroidok: Idegenség és identifikáció Danny Boyle Frankensteinjében

Én és Te – színpadi színészek. Szinte lehetetlen megkülönböztetni őket, hiszen folyton cserélgetik nevüket és jelmezüket. Olykor az Én ölti fel a Te álarcát, máskor fordítva, minden este egymás bőrébe bújnak, és minden este elhangzik: „Te és én egyek vagyunk!”¹ Ezért nincs két előadás, melyben a hang, mely jól érthetően ejti ki e szavakat, ugyanúgy csengene – minden alkalommal más mondja ki azokat, ahogyan Én és Te estéről-estére váltakoznak. Egy szerep, két hang, két álnév: névmások, melyek az egységet jelképezik. S talányos, hogy valójában kik beszélnek.

2011-ben az Oscar-díjas Danny Boyle-ra került a sor, hogy maga irányítsa az emberteremtés folyamatát, méghozzá a Londoni National Theatre színpadán. Mary Shelley szörnyetege közel kétszáz éve szabadult az emberiségre, aki ezalatt volt már filmsztár vagy éppen zombi képregényhős, ám emberré még sohasem vált. Boyle rendezése talán erre kínálhat gyógyírt, amely bár megközelítően követi az eredeti történetet, eltéréseivel az idegenség és az esetleges identifikációs folyamatok meglétét is hangsúlyosabbá teszi. A plakát kissé túlzásba is esik ebbéli igyekezetében, amely a szörnyből ember – emberből szörny irányvonal szerint ábrázolja a két főszereplőt (lásd 1. kép). Ráadásként Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller felváltva elevenítik meg Frankensteint és a teremtményt. A darab tehát el sem kezdődik, mégis értesülünk az asszimiláció, a másságban rejlő azonosság, s a szörnnyé válás lehetőségéről – ám azok számára, akiket ez nem rettent el, a 110 perc során leginkább az ember mutatkozhat meg. Még akkor is, ha mindezt egy HD minőségű felvétel nyújtja, ahol a színészek a saját látszatukkal azonosak: a színészek, minthogy folyton mások bőrébe bújnak, szemléltethetik, hogy az ember „maszk nélkül” is milliónyi szerepet hordoz. Vagyis szembesíthetnek a ténnyel, hogy nem esünk egybe önmagunkkal. (Plessner, 2003.)

Boyle színpadképe már ekként is egy hermetikusan elkülönített idegen világ, ahol „nemcsak a bevándorolt, de a honos is idegennek érezheti magát. Az is érezheti a hideget, kiszolgáltatottságot, a végesség nyomorúságát.” (Heller, 9. o.) A vak öregembertől az afroamerikai Frankenstein-dinasztiáig didereghet is mindenki,² nem pusztán a szörny, akinek az „anyaméhből” való kiszabadulását máris nyomon követhetjük. Ám ez az „újszülött” 180 cm magas, és testét éktelen sebek borítják – egészen más alakot ölt tehát a „másság”, mint a regényben: ott nélkülöznünk kell a teremtmény kezdeti ügyetlenségeit, aki két és fél méter magas és „ennek megfelelő terjedelmű” (Shelley, 53–54. o.). A rendező továbbá a végletekig kihasználja a vizualitás húsbavágó közvetlenségét. Azzal, hogy a darabot a lény születésével indítja, aki csak keserves küzdelmek árán képes talpra állni, s aki a világba-vetettség pillanatát is magányosan kénytelen megélni, erősen hangsúlyozza annak kiszolgáltatottságát, kirekesztettségét. Egyúttal a nézőre is felteszi a „szörny szemüvegét” – íme az első asszimiláció: az ember azonosul a szörnnyel, ha a szörny képtelen az azonosulásra.

Varrásnyomok, véres sebhelyek, otromba mozgás és beszédképtelenség – s a szörny már tálalva is lenne? A recept talán felülvizsgálatra szorul: a lény, bár lépten-nyomon undort kelt és heves ellenállást, csuklyás, vörös köpenyében, vézna alakjával és fekélyes arcával mintha egy pestises beteget idézne, nem pedig magát az embertelenséget. Már a hegek gyanút kelthetnek: a hegek ideiglenesek, s nem statikusak, a hegek visszataszítóak, de begyógyulhatnak, nem szimbolizálhatnak tehát teljes elszigeteltséget. Az „abszolút másság”³ kizárása a lény elméleti azonosulását jelenthetné az emberi közösséggel, egy olyan lépcsőfokot, melyről akár a teljes identifikáció is lehetséges lenne – ezt célozza talán a kéjhölgy szerepeltetése, aki meglepő módon férfiként tekint a szörnyre. A vonzalom kölcsönös is mindaddig, amíg a csuklya le nem kerül a „monstrumról”, ám a sebhelyek ellenére is megilleti majd az „uram” megszólítás. Az idős, vak és hazájából is száműzött De Lacey úr már egyenesen „jó embernek” tartja a lényt, aki bár megtanul beszélni, korántsem rendelkezik brit akcentussal, hangja durva és érdes, s otromba gesztusai szinte értelmi fogyatékosnak mutatják. A kacaj nem is várat magára.

A nevető ember nyitott a világra (Plessner, 2002.) – a lény máris az asszimiláció magasabb fokára léphet. Vischer szerint a nevetés az alantas megbékélése a magasrendűvel, s fékezhetetlenül kitör, ha a fenséges kisszerűségbe omlik. (Ritter, 37. o.) Csakis egy esendő, s főként ártalmatlan teremtmény válthat ki derültséget, egy embertelen szörnyetegtől rettegni illik. Hiszen a „komikum úgy jelenik meg… mint az élet valóságához tartozó idegen elem beolvadása e valóság megszokott, az idegen elemet kirekesztő kényelmes rendjébe.” (Ritter, 45. o.) Monstrum úrtól tehát hiába húzódik el az örömlány, s hiába űzik el őt De Lacey rokonai – ha olykor megbotránkozást kelt is, „mássága” úgy tűnik, emberléptékű.

Boyle kompenzációba kezd tehát a másik oldalon – talán ennek köszönhető, hogy Frankenstein már kevésbé lesz „emberléptékű”. A teremtő persze már a teremtés aktusával „embertelenné” válik, s természetellenes tanulmányai miatt elszigetelődik családjától, ám a darabban még europid vonásaival is élesen elüt rokonaitól: édesapja, öccse és menyasszonya is színesbőrű. „[Az] emberek képzeletét megragadta az az elképzelés, mely szerint a tiszta fajok a legtökéletesebbek… Bizonyos elsődleges emberfajták, nevezetesen a négerek, mongoloidok, europidok megjelenése bizonyítani látszik a faj fogalmát.” (Allport, 150–151. o.) Ha Frankensteint talán nem is ragadta meg a „faji” előítélet, a gyermeknemzéstől szinte betegesen irtózik, s csakis fehér bőrű lényeket alkot. Impotens mindenfajta természetességgel szemben, tétlenül nézi végig, amint a szörny magáévá teszi menyasszonyát. A teremtő lassacskán szoborszerűvé válik, „szenvedélyt” is csak az élettelen, női teremtménye ébreszt benne. A sor még folytatható, míg a Frankenstein-család „fekete bárányát” édesapja is szörnynek nevezi. S őhozzá intézi majd szavait a teremtmény: „Te és én egyek vagyunk!”

„Te” és „én” eggyé válásához előbb azonban ketté kell válniuk – mintha Michelangelo Ádám teremtését idézné Frankenstein és a lény egyik kulcsjelenete (lásd 2. kép). Ezen utalás magasabb szférába emeli a regényben is hangsúlyos erkölcsi összetartozást – az azonosulás folyamata immár elvont, szakrális értelemben is elgondolható. Teremtő és teremtménye eszerint egyetlen lényeg két testi megnyilvánulása, s a lény nem más, mint egy transzcendens test önmagából elkülönített része, amely a teremtéssel önmaga másikját, önmaga alteregóját hozza létre. S az „őstesttől” való eloldódás e testbe való visszatérést, az abban való újra feloldódást is magában hordozza – az azonosságot, majd az újra leválást.

A rendező a „szörny” szemét csak jóval később nyitja fel e metafizikai egybefonódásra, Te és Én egységének kinyilvánításáig számtalan, a regényből is ismert identifikációs kudarc kíséri, kudarcba fullad például baráti közeledése Frankenstein öccse felé, s teremtője is a szeme láttára zúzza szét a neki szánt „női szörnyet”. „Megpróbáltam asszimilálódni, de más vagyok” – az emberrel való azonosságtudat kialakulását maga Frankenstein is lassítani kívánja. A teremtő kezdetben a lény tárgyiasításával próbálkozik, mintha saját „szoborszerűségével”, saját életidegenségével kívánná felruházni. Örömmámora nem az élőlénynek, hanem a puszta mechanikus szerkezetnek szól, amely önnön zsenialitását dicséri – a varrás tökéletes, a szerkezet jár és beszél, mi több, idéz Az elveszett paradicsomból. S érdekes módon mégiscsak Frankenstein lesz az, aki provokálni fogja a lény azonosulási folyamatát: a „lelketlen gépnek” végre rá kell ébrednie identitására, s be kell „bizonyítania” emberszerűségét. Boyle manővere mindig beválik: minél embertelenebb a teremtő, annál emberibb a teremtmény, s ehhez elég csak egy pillantást vetni Frankenstein félig megunt menyasszonyára. Az afroid, s már nő mivolta miatt alacsonyabb kasztba sorolt Elisabethben⁴ részvétet és baráti érzéseket kelt a temérdek sebhely, a sebek hordozójában pedig testi vágyakat Elisabeth. „Férfi vagyok” – a szörny, aki a jelenetben az asszimiláció művészének is tekinti magát, e szavait már Frankensteinnek szánja. Az emberrel való fizikai eggyé olvadás mégis megbukik – ezt az „asszimilációs kísérletet” Elisabeth nem éli túl.

Úgy tűnik, a lény nem fizikai síkon lesz érdekelt az asszimilációban. A plakáton ábrázolt metamorfózis magasabb stációba is lép, amint a „szörny” visszahozza teremtőjét a fagyhalálból, s az „élet szikráját ülteti a lábánál fekvő élettelen valamibe.” (Shelley, 58. o.) Shelley „hagyja” meghalni Frankensteint, ám Boyle e feltámasztással ismét a felcserélhető és egybeolvadó szerepekről beszél – a teremtmény lesz a teremtő, s eszköze nem az elektromosság, hanem a szeretet.⁵ S szeretet csak Én és Te között létezhet – „Viszonyom ahhoz, akinek azt mondom: Te – közvetlen. …Mikor az ember azt mondja: Te, az Én-Te szópár Én-jét is kimondja… Az ember a Te által lesz Én-né.” Én és Te ugyanis az alapszók egyike – nem állhatnak önmagukban, csakis együtt, csakis a kölcsönösségben, amely a „létezés bejárata”.⁶

A lény ráeszmél az alapszóra. „Egyek vagyunk. Ha te élsz, én is élek, ha elmész, nekem is mennem kell.” (Lásd 3. kép). Azonban ez az azonosulás igen sokrétű – a bonyolult identifikáció egyfelől az idegenségből ered, amely mint láthattuk, nemcsak a szörnyet, hanem Frankensteint is megdermesztheti, ám ezt csak fokozza a szörny emberléptékű megjelenítése. Ekként „Te” és „Én” azonossága legalább négyféleképpen érthető: ha mindketten szörnyek, az idegenségükben lesznek azonosak; ha mindketten emberek, idegenségük megszűnik az emberiséggel való azonosulásban; ha Frankensteinre emberként, s a lényre szörnyként tekintünk, a lény egy sikeres asszimilációt hajtott végre; ha Frankenstein a „szörny” és a lény az ember, akkor Frankenstein asszimilálódott teremtménye révén az emberiséggel.

S a teremtő-teremtmény alapszó talán ennél is többet jelenthet. Egyet, magát az embert – az ember önmagával való abszolút egységét, a személyiségben megbúvó különböző szerepek, vagyis a személyiség rejtett idegenségében lévő azonosságot. „Hogy az ember önnön mássága, nem egyenlő azzal, hogy az ember önnön ellentéte. Az én és a másság… az ember fogalmakba öntésének alappillérei.” (Iser, 366. o.) A kettősség antropológiai sajátosságunk, a „kettősség középpont nélküli pozíciónkból fakad”.⁷ Isten és Ádám transzcendens viszonya tehát az emberben immanens módon is kifejezésre jut – Frankenstein és a szörny az ember mélyrétegének felszíni megnyilvánulása is lehet, az ember azonosságának és idegenségének két testben történő kivetülése, a hasadtság két fél-darabja, amely Boyle által is felolvad az azonosságban: a színpadi füstben, melybe a darab végén teremtő és teremtménye is belevész. Ők cserélnek tehát szerepet előadásról előadásra, s ők azok, akik valójában nem cserélhetnek szerepet – hiszen ők valójában egyek, s belőlük csak egyetlen hang szólhat ebből a HD minőségben reprezentált idegen világból.

László Laura Csengelle

KÉPMELLÉKLET

HIVATKOZÁSOK

Forrás

Frankenstein. London, National Theatre, 2011. Rendezte: Danny Boyle.

Shelley, Mary Wollstonecraft (1977): Frankenstein. Ford. Göncz Árpád. Budapest: Kozmosz könyvek.

Szakirodalom

Allport, Gordon Willard (1999): Az előítélet. Ford. Csepeli György. Budapest: Osiris.

Buber, Martin (1991): Én és Te. Ford. Bíró Dániel. Budapest: Európa.

Derrida, Jacques (2004): „Az idegen kérdése: az idegentől jött.” Ford. Boros János és Orbán Jolán. In Biczó Gábor (szerk.): Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig. Debrecen: Csokonai. 11–29. o.

Heller Ágnes (1997): Az idegen. Budapest: Múlt és Jövő.

Iser, Wolfgang (2001): A fiktív és az imaginárius. Az irodalmi antropológia ösvényein. Ford. Molnár Gábor Tamás. Budapest: Osiris.

Plessner, Helmuth (2002): „A sírás és a nevetés eredete”. Ford. Kelemen Pál. Lk. k.t. 2002/11.

Plessner, Helmuth (2003): „Zur Anthropologie des Schauspielers”. In Ausdruck und menschliche Natur. Ges Schriften, Bd. 7. Frankfurt: Suhrkamp. Magyarul: „A színész antropológiája”. Ford. Besze Flóra. (Kézirat)

Ritter, Joachim (2007): „A nevetésről”. In Uő: Szubjektivitás. Válogatott tanulmányok. Ford. Papp Zoltán. Budapest: Atlantisz. 29–55. o.

Vígh Éva (szerk.) (2006): Természeted az arcodon – a fiziognómia története az ókortól a XVII. századig – szöveggyűjtemény. Szeged: JATEPress.

Képek

A képek a „Danny Boyle’ Frankenstein Official Trailer” kulcsszavak alapján: http://www.youtube.com/watch?v=XqyQKEKpdDY (2012. 09. 01.)

Jegyzetek

1 A szörny szavai Danny Boyle Frankensteinjében. Az elemzés az Uránia Nemzeti Filmszínház 2012. július 9-én vetített felvételen alapul, amelyben a szörny szerepét Jonny Lee Miller játssza. Az előadás szövegéből származó további idézeteket a főszövegben kurziváltan jelölöm.

2 Gordon Allport amerikai pszichológus elsöprő erejű címkéknek, vagyis előítéletes, kirekesztő attitűdöt generáló jelzőknek nevezi a „vak”, vagy a „néger” szavakat is. Lásd Gordon Willard Allport (1999): Az előítélet. Ford. Csepeli György. Budapest: Osiris. 231. o.

3 „az abszolút más… nem képes névvel vagy családnévvel rendelkezni…” Lásd Jacques Derrida (2004): „Az idegen kérdése: az idegentől jött.” Ford. Boros János és Orbán Jolán. In Biczó Gábor (szerk.): Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig. Debrecen: Csokonai. 16. o.

4 Kimball Young a „négerekre” vonatkozó sztereotípiák között is elsőként említi az alacsonyabb rendű gondolkodást és primitív erkölcsi érzéket. Idézi Allport: i. m. 252. o.

5 Boyle színházi felvételét megelőzi egy werkfilm, mely ihletforrásként említi James Whale 1931-es Frankenstein-filmadaptációját is, ahol az „élet szikrája” elektromos kisülések révén kerül a lénybe.

6 Martin Buber (1991): Én és Te. Ford. Bíró Dániel. Budapest: Európa. Az idézett szövegek sorrendben az 5., 6., 15., 36. , 156. oldalon találhatóak.

7 Plessner megfigyeléseit Iser összegzi, lásd Iser: A fiktív és az imaginárius. Az irodalmi antropológia ösvényein. Ford. Molnár Gábor Tamás. Budapest: Osiris. 111–112. o.

Oszdd meg: