Csikós
Ella: Élő gondolkodás. A
folyamatfilozófia klasszikusai: Hegel és Whitehead
Budapest,
L’Harmattan kiadó, 2008. 360 oldal, 3600 HUF
Visszatekintő. Csikós Ella könyve azzal az igénnyel
lép föl, hogy átfogó, összehasonlító elemzést nyújtson Hegel és Whitehead
folyamatfilozófiájáról.[1]
Könyvének azonban nem csak monografikus és filozófiatörténeti célkitűzései
vannak: Hegel és Whitehead filozófiáját annak a tágabb filozófiai hagyománynak
a kontextusába helyezi, melynek alapvető törekvése az egyoldalú, és
kimerevített ellentétek fellazítása, és magasabb egységben való egyesítése
volt. Csikós célja Hegel és Whitehead nyomdokain haladva egy nagyon is aktuális
program megvalósítása: az egymással rivalizáló elméletek, ellentmondások
összebékítése egy olyan monista folyamatfilozófia keretei között, mely
megfelelő módon képes érvényesíteni a sokféleséget, a létezők sokszínűségét is.
Noha könyve tíz éve íródott, a benne felvetett problémák ma is ugyanolyan
aktuálisak, mint annak idején. Elég itt arra utalni, hogy a mű többek között a
kortárs analitikus és kontinentális hagyomány közti ellentét közvetítés
szükségességével is foglalkozik (13), és ezen a téren a frontvonalak nem sokat
változtak az elmúlt egy évtizedben.
Hegel és Whitehead filozófiájának minden
részletét és mozzanatát az egységteremtés, a kibékíthetetlennek tűnő
ellentmondások közti közvetítésnek ez az általános szándéka uralta. Csikós Ella
speciálisan négy nagy területet emel ki: a) antropológiai
síkon: az ember és természet közti egység megteremtése volna a feladat, b) ismeretelméleti tekintetben: az ismeretek
egységes, egymással szervesen összefüggő mozzanatokból álló rendszerének a kialakítása,
c) az etika és a társadalomfilozófia
szférájában: hogyan teremthető meg egyén és közösség közti harmónia, oly
módon, hogy az egyént, sajátos jogainak érvényesítése mellett integráljuk egy
jól működő társadalom egészébe, és végül d) a
metafizika területén: létrehozható-e egy egyetemes, az emberi tudás és
műveltség egészét megalapozó elmélet, mely képes befogadni és érvényre juttatni
a tudomány, a művészetek és a vallás szempontjait is? (9) Mindketten koruk
mechanisztikus és redukcionista tendenciáival szemben léptek fel; olyan
organikus világképet szorgalmaztak, mely képes kifejezésre juttatni az egyedi
különbségek jogait is.
Mind Hegel, mind Whitehead korában a
felemelkedő pozitivizmus alapvető
kihívásokat támasztott a filozófiával, annak a lét és a tudás legkülönbözőbb
területeit együtt látó, egészbe foglaló célkitűzéseivel szemben, olyan
kihívásokat, melyre mindketten megpróbáltak valamilyen módon választ adni. A
pozitivizmus, mely a természettudományos módszer és világszemlélet
privilégiumát, és minden értelmes kérdésben egyedüli kompetenciáját hirdette,
ugyanis nem csak a korábban említett reduktív és mechanisztikus felfogásmódot
hozta magával. Hanem az atomizmust, az egyes létezőket egymástól elszigetelő
megközelítésmódot a természetfilozófiában éppúgy, mint a társadalomelméletben;
az egyre növekvő tudásmennyiséggel, a tudományos kutatás fokozódó
specializációjával együtt magával hozta az egyes tudásterületek egymástól való
eltávolodását, az emberi tudás és műveltség fokozódó szétszabdaltságát is. Ez a
típusú pozitivista világkép alapjaiban kérdőjelezte meg, hogy van-e létjogosultsága,
illetve lehet-e olyan rendszerformájú
filozófiát alkotni, amely képes átfogni és összefüggő módon ábrázolni, mintegy
a teljes lét és teljes emberi műveltség hiteles modelljeként prezentálni a
tudományok, a művészetek, általában a kultúra legfontosabb vívmányait, azok
összefüggéseit megmutatni, és eredeti módon egyben láttatni. Hegel és Whitehead szerint a filozófiai
rendszer továbbra is a filozófia alapvető feladata, melyről nem érdemes és nem
szabad lemondani, és amelynek a lét eredendően organikus jellegét kellene
leképeznie, illetve visszaadnia.
Mindketten rendszeralkotó filozófusok
voltak, akik szerint a rendszeralkotás igénye nem a filozófus önimádatából,
monumentalisztikus és nárcisztikus hajlamaiból származik, hanem magának a
létnek és a tudásnak a szerkezete olyan, hogy a rendszerformát megköveteli. Nem
az egy redukcionista azonosságfilozófia homogenizáló törekvésének egyetemes
érvényesítéséről van szó, amely szerint „minden és mindenki egy”, nem is a
„minden mindennel összefügg” lapos közhelyének filozófiai rendszerré való
felfújásáról, hanem pontosan az összefüggések tényleges struktúrájának és
módjának konkrét feltárásáról; annak megmutatásáról, hogy milyen csatornák és
hogyan kötik össze egymással a létezőket, hogyan alakulnak ki ezek a csatornák,
és a létezés folyamatában hogyan generálódnak a dolgok közti viszonyok,
valamint az újabb és újabb minőségek. Filozófiájuk az ész rugalmasságába és
alkalmazkodóképességébe vetett bizalmon alapul; abban, hogy az észnek elég
ereje van, hogy „mind a mértéktelen szkepszist, mind a misztikát ráncba” szedje
(11).
Csikós könyvének felépítése némileg
szokatlan: a Bevezetés után öt nagyobb tematikus részre oszlik a szöveg,
melyből négy a „Kitérő” címszava alá van besorolva (15-306), és az utolsó,
ötödik rész címe tartalmazza a „Rátérő” önmeghatározást (307-349: „Rátérő: összecsengések
Hegel és Whitehead rendszerében”). A mű konstrukciójának ezen sajátosságára
utal a kötet mottójául választott idézet is: „Minden kitérő rátérő” (Laurence
Sterne). Vagyis az első négy rész előkészíti, megalapozza az utolsó, ötödik
részt, és ilyen módon végső soron szervesen beépülnek az utóbbiba, annak
elválaszthatatlan részeit, mozzanatait képezik. Az első négy rész a következő
nagy témákat öleli fel (melyekre már a második bekezdésben is utaltunk): I.
Természet és élet, II. Tudat, ész, tudhatóság (ismeretelmélet), III. A
társadalom világa, IV. Axiómák, abszolútum (metafizika).[2] Ezekben
a részekben Csikós elemzi a két gondolkodónak az adott területtel kapcsolatos
legfontosabbnak tekinthető megfontolásait, kiemelve a különbségeket, de
felvillantva egyes lényeges hasonlóságokat is. A legfontosabb párhuzamokat
azonban az ötödik, „Rátérő”-nek nevezett részben próbálja meg kidolgozni; mely
egyúttal azt a feladatot is ellátja, hogy a két gondolkodó aktualitásának
bemutatásán keresztül egy rájuk támaszkodó, de részben rajtuk túl is lépő,
önálló folyamatfilozófia alapjait megvesse.
*
I. Természet és élet. Hegel és Whitehead egyaránt
biocentrikus gondolkodók. Az élet fogalmát teszik meg az ellentéteket és
ellentmondásokat egyesítő legfőbb elvnek. Az élet fogalma náluk egy reflexív
mozzanatot foglal magában, és a legszélesebb értelemben vett reflexivitás
fogalma által definiálódik. Az élet
önvonatkozás (13).[3] Hegel
és Whitehead is a világ ökológiai modelljét dolgozza ki, amely szerint a
létezők mindegyike önfenntartó egység, sajátos létjogosultsággal, magában és
magáért való fennállással bír, önmagára vonatkozik, ugyanakkor közvetve vagy
közvetlenül vonatkozik az összes többi létezőre is. A létezőket dinamikus,
hálózatszerű kapcsolatok kötik össze. Az élet fogalma, az egyetemes elevenség
koncepciója uralja filozófiájuk minden egyes részletét. Az életnek ezt az
általános megfogalmazását azután a közelebbi elemzések és alkalmazások
árnyalják, gazdagítják és konkretizálják.
Mindkét gondolkodónál az élet, az
elevenség jelensége uralja a létezés valamennyi szintjét. Hegelnél az élet
három nagy területen, három általános értelemben jelenik meg: az eszme élete, a
természeti élet és a szellem élete. Az élet legmagasabb rendű, valóban adekvát
fogalmának a harmadik szféra bizonyul; a szellem az, amelynek életét valóságos
fejlődés, spirális, felfelé (a végtelenbe) mutató mozgás jellemzi. A fogalom,
az eszme szintjén az egyes konceptuális mozzanatok és struktúrák kölcsönösen
összefüggnek egymással, már az eszmeiség szintjén is dinamikus önvonatkozás és
egymásra vonatkozás jellemzi a dolgok kapcsolatát. Ahogy Hegel fogalmaz: a
fogalmak alkotják a lét „gyémánthálóját”.[4] A
fogalmaknak ez a gyémánthálózata azonban még csupán potenciális mozgások,
körfolyamatok, visszacsatolások és fejlődések konceptuális alapját jelöli ki.
Tényleges mozgás azonban csak a természetben van; ez az aktualizálódó elevenség
terrénuma; mégpedig az elevenség, az élet különböző fokaival és megvalósulási
módjaival. A természetben azonban még mindig csak körfolyamatok vannak, az
egyed és a nem önmagát fenntartó ciklusai. Hegel tagadja a fejlődést a természetben.[5]
Nála a biológiai fajták örökkévaló általánosságok, akár a platóni ideák. A fejlődés, és az elevenség ezzel valóban
teljes fogalma, Hegel szerint először a szellem birodalmában jelenik meg. Hegel
mindenesetre az egész földi életet, annak szervetlen részeivel és folyamataival
együtt, egyetlen nagy organikus, önszervező élő rendszerként mutatja be,
ezáltal megelőlegezve a Gaia-elméletet (25).
Whitehead természetképe is a létezők
univerzális összekapcsoltságát, egymásba csatornázottságát, a köztük zajló
sokoldalú és sokrétű kölcsönhatásokat és körfolyamatokat állítja előtérbe. Az
általa kidolgozott modell ugyanúgy alapvetően ökológiai szemléletű, mint
Hegelé, és nála is egy lényegileg emergentista, azaz a létben keletkező új
minőségek eredetiségét hangsúlyozó megközelítésmódról van szó, akárcsak
elődjénél. Az emergencia nála megjelenő és kibontott koncepciója azonban
árnyaltabb, mint Hegelé. A minőségek sokkal több szintje jelenik meg nála, mint
a másiknál, és Whitehead beemeli rendszerébe az egyetemes fejlődés gondolatát,
a természettörténet nála gondolkodása szerves része.
Whitehead az élet, a tapasztalás, a
tudatosság olyan kiterjeszetett, és a különbségeket mégis mindenütt jelezni és
érvényesíteni képes (tehát nem sematikus, túláltalánosító) fogalmát használja,
hogy abba a létezés szervetlen szintjei is beleférjenek. Élő, tapasztaló egység
nála minden, ami sajátosan körülhatárolt, önfenntartó, önmagára vonatkozó
létezéssel bír. Bizonyos értelemben egy kristály, egy minimális összetartó
koherenciát mutató molekulahalmaz, egy bolygó, a Nap, illetve a Naprendszer is.
Whitehead az élet és tapasztalás különböző, egyre konkretizálódó és tartalommal
telítődő fokait vezeti be. Az életről alkotott elméletének központi elemei a prehenzió és a kreativitás fogalmai. A prehenzió bármiféle adat aktív feldolgozását
jelenti. A kreativitás a körülményekhez, a környezethez való radikálisan új
alkalmazkodási és viszonyulási módok kifejlesztésének képességét. Magának az
általában vett életnek a jelenségét Whitehead az önélvezet, a teremtő
tevékenység és az intenció (vagyis a környezetre való aktív vonatkozás, a
lehetőségek közül való szelektálás) fogalmaival jellemzi (60-61).
II. Tudat, ész,
tudathatóság. Hegel
és Whitehead a tudatot, megismerést és észt egyaránt történeti kontextusba
illesztik, és egy történeti kibontakozás keretei között ábrázolják. Mindketten
egyetemes kozmológiai elvvé teszik az észt, ahol az ész magának a világnak az
alapstruktúráját tükrözi, mely struktúra lényegénél fogva történeti. Ez az ész
nem oldja fel semleges harmóniában a világban feszülő ellentmondásokat, de
képes arra, hogy egy fejlődési folyamat formájában, feszültségteli módon
egységbe foglalja őket. Ez az egységbe foglalás azt jelenti, hogy az
ellentmondások nem tűnnek el egy egyszerű azonosságban, hanem megőrzik
viszonylagos érvényességüket; azonban pontosan arról van szó, hogy
érvényességük korlátozottnak, relatívnak bizonyul. Az egész vonatkozásában az
ellentétek szükségszerűen összetartozónak bizonyulnak, és az ész pontosan azt
hivatott megmutatni, hogy ezek az ellentétek hogyan tartoznak össze
szükségképpen.
Hegel és Whitehead ismeretelméleti
alapállása megegyezik abban a tekintetben is, hogy mindketten elismerik a
hétköznapi tudat, a teória előtti gyakorlati attitűd viszonylagos jogosultságát,
az igazsággal való kezdetleges, elemi szintű kapcsolatát. Tagadják a túlzó
szkepszis megalapozhatóságát, illetve azt mondják, hogy a minden, mégoly
alapvető igazsággal szemben kételyeket támasztó beállítódással, magával szemben
is kételyeket támaszthatunk. A szkepszisnek is megvan azonban a maga relatív
érvényessége, amennyiben a hétköznapi tudat, és az elemző értelem is egy
bizonyos szempontból dogmatikusnak
bizonyul, és ezért joggal bírálható. Hegelnél kifejezett eljárás, hogy beépíti
a szkepszist a filozófia módszertanába, ezáltal téve immunissá a filozófiát a
szkepticizmussal szemben (104-132). A szkepticizmus azonban nem válhat öncéllá,
nem lehet a filozófiai, teoretikus gondolkodás végállomása. A filozófiának
tovább kell lépnie mind a hétköznapi tudat, majd az analitikus értelem viszonylagos
igazságokban, kijegecesedett ellentétekben megragadó dogmatizmusán, mind az
öncélúan kételkedő, ezáltal szintén dogmatikussá váló szkepticizmuson. A
szkepticizmus olyan nélkülözhetetlen módszertani eszköz a spekulatív ész
számára, mely óvatosságra int, állandó kritikára és önkritikára ösztönöz, mely
azonban soha nem válhat abszolúttá és végérvényessé, hanem ahhoz a
filozófiailag alapvetőbb célhoz kell, hogy illeszkedjék, hogy általa feltárható
legyen az ellentétek és ellentmondások mélyén húzódó egység.
Whitehead osztja Hegel kiindulópontját a
világba vetett bizalom, a józanész naiv, reflektálatlan bizonyosságának relatív
igazságát illetően, és Hegelhez hasonlóan ő is azt hangsúlyozza, hogy ezt a
relatív bizonyosságot meg kell haladnunk a filozófiailag reflektáltabb szintek
felé. Hegelhez hasonlóan Whiteheadnél hangsúlyos mozzanat minden jelentés,
minden kommunikatív aktus, végső soron minden tudás lényegi nyitottsága. Az Abszolútumot mindig csak egy meghatározott
perspektívából ismerjük meg, a kommunikáció során ezt a perspektívát
nyilvánítjuk ki (165). Értelem és ész hegeli (egy ősi tradícióra visszanyúló)
kettőssége Whiteheadnél gyakorlati és elméleti ész kettősségének formájában
jelenik meg, ahol a kettő szorosan egymásra van utalva, és a magasabb fokú
szintézist az elméleti-spekulatív ész hivatott megteremteni (157). Whitehead
bírálja korának mechanisztikus világszemléletét, amellyel egy teleologikus
természetképet állít szembe. A világ mindenütt fejlődésben van, és az elméleti
ész a világ fejlődésének a struktúráját tükrözi vissza.
III. A
társadalom világa. A társadalom
fejlődése mind Hegelnél, mind Whiteheadnél a szabadság kibontakozásának, a
közösségi egyre ésszerűbb berendezkedésének irányába tart. Ész és szabadság
mindkettejüknél szervesen összefügg egymással. Mindkét szerzőnél az alapkérdés,
hogy hogyan teremthető meg egyén és közösség közti harmónia elvi alapja, amely képes elismerni az egyén jogait az
individuális szabadságra és önrendelkezésre, ugyanakkor nem téveszti szem elől
az egyén közösségre utaltságát, társadalmi beágyazottságát, nem enged teret
olyan fokú individualizmusnak, amely potenciálisan felbomlasztja a társadalom
eleven szövetét. A kérdés közelebbről az, hogy hogyan valósítható meg a modern
társadalomban az antik (mindenekelőtt) görög társadalomnak egyén és közössége
közti organikus egysége, oly módon, hogy abban a szabadság modern formája is
maradéktalanul érvényesülhet? Ész és szabadság mindenütt történeti valósággal
bírnak, minden történetileg kialakult közösségnek megvan a maga sajátos
ésszerűsége, és a szabadság rá jellemző optimuma. A modern társadalom álláspontjáról
az antik társadalom valósága egyszer s mindenkorra letűnt realitásnak számít. A
modernitás kontextusában Hegel számára klasszikus kollektivizmus, de modern
individualizmus is meghaladandó, rossz végleteknek számítanak (195).
Hegel bírálja az egyediség elvét
abszolutizáló modern tendenciát: az individualizmus, az egoizmus nála éppúgy
kritika tárgyát képezi, mint a szubjektív bensőséget, az érzést és a kötelességet
legfőbb instanciává tévő szentimentalizmus és moralizmus. Ezek legfőbb hibája
az, hogy félrevezető absztrakciót hajtanak végre: az egyént leválasztják a konkrét,
történelmileg kialakult közösségről, amelybe az egyén lényegénél fogva bele van
ágyazódva. Az egyediség elve csak egy közösség kontextusában valósulhat meg
konkrét módon; a szabadságnak és az erkölcsiségnek pedig történelmi és
társadalmi alapokon kell nyugodniuk, csak így lehetnek valóban
szubsztanciálisak. A szabadság terjedésében és kibontakozásában Hegel szerint
alapvető jelentőséggel bírnak a világtörténelmi
egyéniségek, akik a köznapi moralitás mércéivel nem, hanem csak
világtörténelmi távlatban, a fejlődésben betöltött szerepük szerint ítélhetők
meg. Ez nézetem szerint Hegel vonatkozó elméletének talán legproblematikusabb
eleme: Hegel itt gyakorlatilag „a cél szentesíti az eszköz” elvet deklarálja.
Szemben Hegellel, akinél, nézetem
szerint, brutálisan hangsúlyos mozzanat az, hogy a történelem menete során
bizony sokszor az egyén húzza a rövidebbet az általánossal szemben, hogy „a
történelem nagy könyvében a boldogság lapjai üresek” (201), addig Whitehead, az
én olvasatomban legalábbis, az individuum jogait és igényeit jobban képes
érvényesíteni (alkalmasint az egész közösséggel szemben is), mint Hegel. Nagy
elődjéhez hasonlóan a szabadság nála is történelmileg kialakult közösségekben
rendezkedik be. Lényegi fontossága van nála az intézményeknek, amelyek
egyszerre biztosítanak kereteket a szabadság számára, segítik annak
artikulációját, és végső soron hozzájárulnak a szabadság terjedéséhez és
racionálisabbá válásához (217-218). Az egyéni autonómia Whiteheadnél annál is
hangsúlyosabb, mivel nála a szabadság részben éppen az öröklött viselkedési
mintázatokról, a készen kapott morális kódokról való leválást jelenti (207).
Amikor valaki a saját racionális belátásaira támaszkodik, alkalmasint
környezetének kevésbé racionális, kevésbé kreatív normáival szemben. A szabadság
Whiteheadnél lényegileg kreatív, új
lehetőségeket teremtő képesség.
IV. Axiómák,
Abszolútum. Mind
Hegelnél, mind Whiteheadnél in medias res
kell kezdenünk a dolgokat, az egészében vett létezés (mint Abszolútum)
kifejtését. Ez azt jelenti, hogy nincs abszolút kezdet, sem a létezének, sem a
megismerésnek nincs abszolút kiindulópontja; minden az állandó létesülés, a
totálissá váló közvetítés állapotában van, a megismerés éppúgy, mint maga az
Abszolútum. Épp ezért maga a létesülés, a folyamat fogalma az, ami – ha
egyáltalán valami – kiindulópontként, axiómaként szolgálhat. De ezzel is
óvatosnak kell lenni: minden kiindulópont egy absztrakció. Hegel
metafizikájában a kiindulópontnak, a legtágabb értelemben vett axiómának a
létet és nem-létet, azonosságot és nem-azonosságot feszültégteli módon egyesítő
Abszolútum koncepciója bizonyul; Whiteheadnél pedig a létezés minden szintjén
működő, állandóan új lehetőségeket teremtő és realizáló kreativitás elve.
Hegel legfontosabb ismeretelméleti elve,
hogy nincs közvetlen, minden előfeltevéstől mentes tudás. Minden megismerés,
tapasztalat és gyakorlat előfeltevéseknek a meghatározatlanba nyúló, bonyolult
szövedékébe illeszkedik; minden tudást és tevékenységet egy soha teljesen le
nem zárható kontextus vesz körül. A végső kontextus maga az Abszolútum, amelynek
minden megismerés és tapasztalat egy különös mozzanatát vagy aspektusát tárja
fel. Ez az Abszolútum egy mindig mozgásban lévő, önszervező, organikus
kontextus; mely az egyes megismerő-aktusokon, egyéni cselekvéseken keresztül
vonatkozik önmagára. Hegelnek az Abszolútumról adott beszámolója a panteista
hagyományból táplálkozik, amennyiben Istent és a világot végső soron azonosítja
egymással; azonban Hegel esetében, mint Csikós hangsúlyozza, a Spinoza-féle
panteizmus naturalisztikus elemeitől megtisztított, logikailag és módszertanilag
is tisztázott neopanteizmusról van
szó (271).
Míg Hegel axiómája az Abszolútum, addig
Whiteheadé a kreativitás elve. Ezzel
látszólag megsért egy Hegel számára irányadónak számító módszertani
princípiumot: egy különös elvet vagy mozzanatot emel az összes többi fölé. A
valóságos helyzet azonban az, hogy Whiteheadnél a kreativitásnak univerzális
kozmológiai mozzanattá való emelése a létesülés minden elemében és pillanatában
bennerejlő lényegi nyitottságot van hivatva jelölni; azt, hogy a létezés legfontosabb
sajátossága az, hogy a létesülés minden pillanata során újabb és újabb
lehetőségek születnek; hogy a folyamatként felfogott valóságot a lehetőségek
burjánzásával kell jellemeznünk, melynek során mindig vannak soha teljesen nem
realizált lehetőségek. A kreativitás a valóság lényegileg lehetőséggeneráló
voltát jelenti. Whiteheadnél még Isten sem vonhatja ki magát a kreativitás
princípiumának hatálya alól: Istenből is újabb és újabb lehetőségek fakadnak;
olyan lehetőségek, melyek korábban nem voltak. Kölcsönös feltételezettség van
Isten és a kreativitás elve között: Isten egyszerre „a kreativitás feltétele és
teremtménye” (286). Ezzel szoros összefüggésben: „Isten teremti a Világot, és a
Világ teremti Istent” (uo.).
V. Rátérő:
Összecsengések Hegel és Whitehead rendszerében. Mind Hegel, mind Whitehead egy
nem-reduktív ontológiai monizmust próbál meg kiépíteni; olyat tehát, amely
érzékeny a különbségekre, az ellentéteket úgymond cseppfolyósítani képes, és
meg tudja mutatni, hogy a folyamatszerűen felfogott valóságból hogyan születnek
a különbségek, a lehetőségek és az ellentmondások. A meghaladhatatlannak hitt
ellentétek (mint szellem és természet, fogalom és szemlélet, társadalom és
egyén, stb.) folyamatos keletkezését, és kiiktathatatlan egymásra utaltságát
próbálják bemutatni mindketten.
Az összecsengések, Csikós Ella
értelmezése szerint, végső soron egy közös, monista hagyományra való
hagyatkozásból táplálkoznak; abból a tradícióból amely részben az újkori,
panteista filozófiákból, részben a középkori misztika egyes gondolkodóitól
ered, és melynek gyökerei az újplatonikusokon keresztül egészen Platón és
Arisztotelész, illetve Parmenidész és Hérakleitosz filozófiájához nyúlnak
vissza. Whitehead esetében volt egy további speciális közvetítő láncszem: a
brit abszolút idealizmus nagy képviselőjéről, Francis Herbert Bradley-ről (1846-1924)
van szó. Csikós szerint azonban Bradley azonban meglehetősen pontatlanul és hűtlenül
tolmácsolta Hegel filozófiáját az angol filozófiai közegben; filozófiájában
mindig túlontúl erősek voltak a Kantra hagyatkozó, illetve a szkeptikus elemek.
Ahhoz, hogy ez a hatás Whitehead gondolkodásában oly módon alakuljon át, hogy ebből
a hegeli folyamatfilozófia szelleméhez sok ponton hűen igazodó, illetve annak
legkiválóbb erényeit továbbvivő, termékenyen egy új szellemi kontextusba
helyező gondolatrendszer szülessen, kellett Whitehead filozófiai zsenije is.
Az ellentétek, a mesterséges szembeállítások
meghaladására törekvő misztikus-monista filozófiákból Hegel számára a megfelelő logikai megalapozás az, ami
hiányzik. Ebben az összefüggésben kulcsfontosságú a hegeli dialektika, mint
logikai-filozófiai módszer, pontos megértése. A legalapvetőbb ellentétpár,
amelyet Hegel filozófiájának, illetve egy Hegel nyomdokain haladó
folyamatfilozófiának kezdenie kell valamit, az
azonosság és nem-azonosság szembenállása. Hegelnél itt, a klasszikus,
arisztotelészi megalapozású, kétértékű logikát bizonyos mértékig felülíró
logikai modell jelenik meg, mely azonosság és nem-azonosság, immanencia és
transzcendencia viszonyában egyszerre hangsúlyozza az is-is és a sem-sem mozzanatát, illetve ezek metaszintű egységét.
Vagyis az Abszolútumot egyszerre jellemzi azonosság és nem-azonosság,
immanencia és transzcendencia (és ezek egysége), valamint az Abszolútum, Hegel
szerint, e fogalmak korlátozottabb értelemben egyik sem, sem nem azonosság, sem
nem nem-azonosság, sem nem immanens, sem nem transzcendens. E fogalmak
feszültségteli egysége biztosítja a lét folyékonyságát és az Abszolútum
nyugtalan dinamikáját (349).
*
Összefoglalás. A könyvben megfogalmazott kérdések a
filozófia alapproblémái közé tartoznak, melyek máig keresik megoldásukat, vagy
legalábbis adekvát kidolgozásuk mikéntjét. Csikós műve ezért ma is ugyanolyan
aktuális, mint megjelenésének idején. A felvetett kérdésekkel kapcsolatban
mindenekelőtt módszertant, egy speciális attitűdöt javasol a tárgyalt két
szerző gondolataiból kiindulva: ez pedig az ellentétek magasabb rendű egységbe
foglalására, lényegi összetartozásuk megmutatására törekvő gondolkodás, mely
képes magát logikailag megalapozni. Csikós olyan folyamatfilozófiát szorgalmaz
Hegel és Whitehead nyomán, mely képes felülemelkedni az egyoldalú
álláspontokon, és meggyőzően kimutatni azok egyoldalúságát, korlátozottságát.
Ez utóbbi szavak érvényesek Csikós
Hegelhez és Whiteheadhez való viszonyára is, mely nem egyoldalúan pozitív és
dicsőítő, hanem legalább ennyire kritikai motívumokat is tartalmaz. Természetesen
Hegellel és Whiteheaddel sem ért véget a filozófia története; az általuk
létrehozott életmű éppen a lét eredendő és meghaladhatatlan nyitottságára
figyelmeztet bennünket folyamatosan. Amit Csikós speciálisan hiányol mindkét
szerzőből, az a végesség éthosza;
annak hangsúlyozása, hogy mindezek a leírások egy véges perspektíva felől fogalmazódnak
meg, fogalmazhatóak meg; és hogy ennél fogva minden szintetizáló törekvés, a
kreativitás minden ereje magán viseli a végesség lenyomatát. A végesség éthosza
az önmagukat logikailag, módszertanilag megalapozni képes, de teljesen soha le
nem záruló folyamatfilozófiák mindig nyitott története felé mutat tovább. Ez az
éthosz a filozófia permanens forradalmára
szólít fel bennünket.[6]
[1] Rögtön itt, az elején meg kell
jegyezni, hogy Hegel bölcseletének folyamatfilozófiaként történő értelmezése a
nemzetközi Hegel-szakirodalomban sem számít kézenfekvőnek. Ez Csikós könyvének
egyik lényeges újítása. Ahol Hegel rendszere látszólag statikus, mint a logika
és a természetfilozófia szintjén, a szerző ott is mindenütt a dinamizmust, a
tág értelemben vett folyamatjelleget emeli ki.
[2] A zárójelben található
kifejezések itt az én magyarázónak szánt kiegészítéseim, a könyvben nem
szerepelnek.
[3] Uo. „Az élet modellje az önvonatkozás, az önmagára visszavonatkozó
szerveződés – önszerveződés – még alapvetőbb viszonyának kibontakozásaként
jelenik meg.”
[4] Hegel, A természetfilozófia. Enciklopédia II., Budapest: Akadémiai kiadó
1979: 23. Szó szerint: „Amiben a természetfilozófia különbözik a fizikától, az
közelebbről a metafizika tárgyalásmódja, amelyet mind a kettő használ. Mert a
metafizika nem egyéb, mint általános gondolatmeghatározások foglalata, mintegy
az a gyémántháló, amelybe minden
anyagot belehelyezünk, s csak ezáltal válik értelmessé”. A fordítást
módosítottam [M.B.P.] – Szemere Samu fordításában „gyémántháló” helyett
„szilárd hálózat”. A németben: „das diamantene Netz”. A német kiadás: Hegel, Enzyklopädie der philosophischen
Wissenschaften im Grundrisse. Zweiter Teil Die Naturphilosophie Mit den
mündlichen Zusätzen, Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1986: 20.
[5] Hegelnek, még jénai évei alatt,
kellett hoznia egy elvi döntést, hogy beengedi-e a fejlődést a természet
területére, vagy azt megtartja a szellem privilégiumának. Mint ismeretes, az
utóbbi mellett döntött. Ehhez: Csikós, 26.
Noha Hegel döntésének elvi, filozófiai motivációi
voltak, és az ő korában nyilvánvalóan nem lehetett világosan előrelátni, hogy
milyen irányba fog fejlődni e téren a tudomány, e tekintetben mégis Schelling
intuíciója működött jobban, és bizonyos pontokon – véleményem szerint – a
természettörténetet megengedő Schelling filozófiailag is következetesebb volt
Hegelnél.
[6] A megfogalmazást a magát is
végső soron folyamatfilozófiai alapokra helyező Czétány Györgytől veszem.
Czétány: A transzcendentális illúzió keletkezése
és története, Budapest: L’Harmattan kiadó 2015.
Megjegyzés küldése