ÚJ TARTALMAK

Marosán Bence - A folyékony Abszolútum


Csikós Ella: Élő gondolkodás. A folyamatfilozófia klasszikusai: Hegel és Whitehead
Budapest, L’Harmattan kiadó, 2008. 360 oldal, 3600 HUF

Visszatekintő. Csikós Ella könyve azzal az igénnyel lép föl, hogy átfogó, összehasonlító elemzést nyújtson Hegel és Whitehead folyamatfilozófiájáról.[1] Könyvének azonban nem csak monografikus és filozófiatörténeti célkitűzései vannak: Hegel és Whitehead filozófiáját annak a tágabb filozófiai hagyománynak a kontextusába helyezi, melynek alapvető törekvése az egyoldalú, és kimerevített ellentétek fellazítása, és magasabb egységben való egyesítése volt. Csikós célja Hegel és Whitehead nyomdokain haladva egy nagyon is aktuális program megvalósítása: az egymással rivalizáló elméletek, ellentmondások összebékítése egy olyan monista folyamatfilozófia keretei között, mely megfelelő módon képes érvényesíteni a sokféleséget, a létezők sokszínűségét is. Noha könyve tíz éve íródott, a benne felvetett problémák ma is ugyanolyan aktuálisak, mint annak idején. Elég itt arra utalni, hogy a mű többek között a kortárs analitikus és kontinentális hagyomány közti ellentét közvetítés szükségességével is foglalkozik (13), és ezen a téren a frontvonalak nem sokat változtak az elmúlt egy évtizedben.
Hegel és Whitehead filozófiájának minden részletét és mozzanatát az egységteremtés, a kibékíthetetlennek tűnő ellentmondások közti közvetítésnek ez az általános szándéka uralta. Csikós Ella speciálisan négy nagy területet emel ki: a) antropológiai síkon: az ember és természet közti egység megteremtése volna a feladat, b) ismeretelméleti tekintetben: az ismeretek egységes, egymással szervesen összefüggő mozzanatokból álló rendszerének a kialakítása, c) az etika és a társadalomfilozófia szférájában: hogyan teremthető meg egyén és közösség közti harmónia, oly módon, hogy az egyént, sajátos jogainak érvényesítése mellett integráljuk egy jól működő társadalom egészébe, és végül d) a metafizika területén: létrehozható-e egy egyetemes, az emberi tudás és műveltség egészét megalapozó elmélet, mely képes befogadni és érvényre juttatni a tudomány, a művészetek és a vallás szempontjait is? (9) Mindketten koruk mechanisztikus és redukcionista tendenciáival szemben léptek fel; olyan organikus világképet szorgalmaztak, mely képes kifejezésre juttatni az egyedi különbségek jogait is.
Mind Hegel, mind Whitehead korában a felemelkedő pozitivizmus alapvető kihívásokat támasztott a filozófiával, annak a lét és a tudás legkülönbözőbb területeit együtt látó, egészbe foglaló célkitűzéseivel szemben, olyan kihívásokat, melyre mindketten megpróbáltak valamilyen módon választ adni. A pozitivizmus, mely a természettudományos módszer és világszemlélet privilégiumát, és minden értelmes kérdésben egyedüli kompetenciáját hirdette, ugyanis nem csak a korábban említett reduktív és mechanisztikus felfogásmódot hozta magával. Hanem az atomizmust, az egyes létezőket egymástól elszigetelő megközelítésmódot a természetfilozófiában éppúgy, mint a társadalomelméletben; az egyre növekvő tudásmennyiséggel, a tudományos kutatás fokozódó specializációjával együtt magával hozta az egyes tudásterületek egymástól való eltávolodását, az emberi tudás és műveltség fokozódó szétszabdaltságát is. Ez a típusú pozitivista világkép alapjaiban kérdőjelezte meg, hogy van-e létjogosultsága, illetve lehet-e olyan rendszerformájú filozófiát alkotni, amely képes átfogni és összefüggő módon ábrázolni, mintegy a teljes lét és teljes emberi műveltség hiteles modelljeként prezentálni a tudományok, a művészetek, általában a kultúra legfontosabb vívmányait, azok összefüggéseit megmutatni, és eredeti módon egyben láttatni.  Hegel és Whitehead szerint a filozófiai rendszer továbbra is a filozófia alapvető feladata, melyről nem érdemes és nem szabad lemondani, és amelynek a lét eredendően organikus jellegét kellene leképeznie, illetve visszaadnia.
Mindketten rendszeralkotó filozófusok voltak, akik szerint a rendszeralkotás igénye nem a filozófus önimádatából, monumentalisztikus és nárcisztikus hajlamaiból származik, hanem magának a létnek és a tudásnak a szerkezete olyan, hogy a rendszerformát megköveteli. Nem az egy redukcionista azonosságfilozófia homogenizáló törekvésének egyetemes érvényesítéséről van szó, amely szerint „minden és mindenki egy”, nem is a „minden mindennel összefügg” lapos közhelyének filozófiai rendszerré való felfújásáról, hanem pontosan az összefüggések tényleges struktúrájának és módjának konkrét feltárásáról; annak megmutatásáról, hogy milyen csatornák és hogyan kötik össze egymással a létezőket, hogyan alakulnak ki ezek a csatornák, és a létezés folyamatában hogyan generálódnak a dolgok közti viszonyok, valamint az újabb és újabb minőségek. Filozófiájuk az ész rugalmasságába és alkalmazkodóképességébe vetett bizalmon alapul; abban, hogy az észnek elég ereje van, hogy „mind a mértéktelen szkepszist, mind a misztikát ráncba” szedje (11).
Csikós könyvének felépítése némileg szokatlan: a Bevezetés után öt nagyobb tematikus részre oszlik a szöveg, melyből négy a „Kitérő” címszava alá van besorolva (15-306), és az utolsó, ötödik rész címe tartalmazza a „Rátérő” önmeghatározást (307-349: „Rátérő: összecsengések Hegel és Whitehead rendszerében”). A mű konstrukciójának ezen sajátosságára utal a kötet mottójául választott idézet is: „Minden kitérő rátérő” (Laurence Sterne). Vagyis az első négy rész előkészíti, megalapozza az utolsó, ötödik részt, és ilyen módon végső soron szervesen beépülnek az utóbbiba, annak elválaszthatatlan részeit, mozzanatait képezik. Az első négy rész a következő nagy témákat öleli fel (melyekre már a második bekezdésben is utaltunk): I. Természet és élet, II. Tudat, ész, tudhatóság (ismeretelmélet), III. A társadalom világa, IV. Axiómák, abszolútum (metafizika).[2] Ezekben a részekben Csikós elemzi a két gondolkodónak az adott területtel kapcsolatos legfontosabbnak tekinthető megfontolásait, kiemelve a különbségeket, de felvillantva egyes lényeges hasonlóságokat is. A legfontosabb párhuzamokat azonban az ötödik, „Rátérő”-nek nevezett részben próbálja meg kidolgozni; mely egyúttal azt a feladatot is ellátja, hogy a két gondolkodó aktualitásának bemutatásán keresztül egy rájuk támaszkodó, de részben rajtuk túl is lépő, önálló folyamatfilozófia alapjait megvesse.
*
I. Természet és élet. Hegel és Whitehead egyaránt biocentrikus gondolkodók. Az élet fogalmát teszik meg az ellentéteket és ellentmondásokat egyesítő legfőbb elvnek. Az élet fogalma náluk egy reflexív mozzanatot foglal magában, és a legszélesebb értelemben vett reflexivitás fogalma által definiálódik. Az élet önvonatkozás (13).[3] Hegel és Whitehead is a világ ökológiai modelljét dolgozza ki, amely szerint a létezők mindegyike önfenntartó egység, sajátos létjogosultsággal, magában és magáért való fennállással bír, önmagára vonatkozik, ugyanakkor közvetve vagy közvetlenül vonatkozik az összes többi létezőre is. A létezőket dinamikus, hálózatszerű kapcsolatok kötik össze. Az élet fogalma, az egyetemes elevenség koncepciója uralja filozófiájuk minden egyes részletét. Az életnek ezt az általános megfogalmazását azután a közelebbi elemzések és alkalmazások árnyalják, gazdagítják és konkretizálják.
Mindkét gondolkodónál az élet, az elevenség jelensége uralja a létezés valamennyi szintjét. Hegelnél az élet három nagy területen, három általános értelemben jelenik meg: az eszme élete, a természeti élet és a szellem élete. Az élet legmagasabb rendű, valóban adekvát fogalmának a harmadik szféra bizonyul; a szellem az, amelynek életét valóságos fejlődés, spirális, felfelé (a végtelenbe) mutató mozgás jellemzi. A fogalom, az eszme szintjén az egyes konceptuális mozzanatok és struktúrák kölcsönösen összefüggnek egymással, már az eszmeiség szintjén is dinamikus önvonatkozás és egymásra vonatkozás jellemzi a dolgok kapcsolatát. Ahogy Hegel fogalmaz: a fogalmak alkotják a lét „gyémánthálóját”.[4] A fogalmaknak ez a gyémánthálózata azonban még csupán potenciális mozgások, körfolyamatok, visszacsatolások és fejlődések konceptuális alapját jelöli ki. Tényleges mozgás azonban csak a természetben van; ez az aktualizálódó elevenség terrénuma; mégpedig az elevenség, az élet különböző fokaival és megvalósulási módjaival. A természetben azonban még mindig csak körfolyamatok vannak, az egyed és a nem önmagát fenntartó ciklusai. Hegel tagadja a fejlődést a természetben.[5] Nála a biológiai fajták örökkévaló általánosságok, akár a platóni ideák. A fejlődés, és az elevenség ezzel valóban teljes fogalma, Hegel szerint először a szellem birodalmában jelenik meg. Hegel mindenesetre az egész földi életet, annak szervetlen részeivel és folyamataival együtt, egyetlen nagy organikus, önszervező élő rendszerként mutatja be, ezáltal megelőlegezve a Gaia-elméletet (25).
Whitehead természetképe is a létezők univerzális összekapcsoltságát, egymásba csatornázottságát, a köztük zajló sokoldalú és sokrétű kölcsönhatásokat és körfolyamatokat állítja előtérbe. Az általa kidolgozott modell ugyanúgy alapvetően ökológiai szemléletű, mint Hegelé, és nála is egy lényegileg emergentista, azaz a létben keletkező új minőségek eredetiségét hangsúlyozó megközelítésmódról van szó, akárcsak elődjénél. Az emergencia nála megjelenő és kibontott koncepciója azonban árnyaltabb, mint Hegelé. A minőségek sokkal több szintje jelenik meg nála, mint a másiknál, és Whitehead beemeli rendszerébe az egyetemes fejlődés gondolatát, a természettörténet nála gondolkodása szerves része.
Whitehead az élet, a tapasztalás, a tudatosság olyan kiterjeszetett, és a különbségeket mégis mindenütt jelezni és érvényesíteni képes (tehát nem sematikus, túláltalánosító) fogalmát használja, hogy abba a létezés szervetlen szintjei is beleférjenek. Élő, tapasztaló egység nála minden, ami sajátosan körülhatárolt, önfenntartó, önmagára vonatkozó létezéssel bír. Bizonyos értelemben egy kristály, egy minimális összetartó koherenciát mutató molekulahalmaz, egy bolygó, a Nap, illetve a Naprendszer is. Whitehead az élet és tapasztalás különböző, egyre konkretizálódó és tartalommal telítődő fokait vezeti be. Az életről alkotott elméletének központi elemei a prehenzió és a kreativitás fogalmai. A prehenzió bármiféle adat aktív feldolgozását jelenti. A kreativitás a körülményekhez, a környezethez való radikálisan új alkalmazkodási és viszonyulási módok kifejlesztésének képességét. Magának az általában vett életnek a jelenségét Whitehead az önélvezet, a teremtő tevékenység és az intenció (vagyis a környezetre való aktív vonatkozás, a lehetőségek közül való szelektálás) fogalmaival jellemzi (60-61).
II. Tudat, ész, tudathatóság. Hegel és Whitehead a tudatot, megismerést és észt egyaránt történeti kontextusba illesztik, és egy történeti kibontakozás keretei között ábrázolják. Mindketten egyetemes kozmológiai elvvé teszik az észt, ahol az ész magának a világnak az alapstruktúráját tükrözi, mely struktúra lényegénél fogva történeti. Ez az ész nem oldja fel semleges harmóniában a világban feszülő ellentmondásokat, de képes arra, hogy egy fejlődési folyamat formájában, feszültségteli módon egységbe foglalja őket. Ez az egységbe foglalás azt jelenti, hogy az ellentmondások nem tűnnek el egy egyszerű azonosságban, hanem megőrzik viszonylagos érvényességüket; azonban pontosan arról van szó, hogy érvényességük korlátozottnak, relatívnak bizonyul. Az egész vonatkozásában az ellentétek szükségszerűen összetartozónak bizonyulnak, és az ész pontosan azt hivatott megmutatni, hogy ezek az ellentétek hogyan tartoznak össze szükségképpen.
Hegel és Whitehead ismeretelméleti alapállása megegyezik abban a tekintetben is, hogy mindketten elismerik a hétköznapi tudat, a teória előtti gyakorlati attitűd viszonylagos jogosultságát, az igazsággal való kezdetleges, elemi szintű kapcsolatát. Tagadják a túlzó szkepszis megalapozhatóságát, illetve azt mondják, hogy a minden, mégoly alapvető igazsággal szemben kételyeket támasztó beállítódással, magával szemben is kételyeket támaszthatunk. A szkepszisnek is megvan azonban a maga relatív érvényessége, amennyiben a hétköznapi tudat, és az elemző értelem is egy bizonyos szempontból dogmatikusnak bizonyul, és ezért joggal bírálható. Hegelnél kifejezett eljárás, hogy beépíti a szkepszist a filozófia módszertanába, ezáltal téve immunissá a filozófiát a szkepticizmussal szemben (104-132). A szkepticizmus azonban nem válhat öncéllá, nem lehet a filozófiai, teoretikus gondolkodás végállomása. A filozófiának tovább kell lépnie mind a hétköznapi tudat, majd az analitikus értelem viszonylagos igazságokban, kijegecesedett ellentétekben megragadó dogmatizmusán, mind az öncélúan kételkedő, ezáltal szintén dogmatikussá váló szkepticizmuson. A szkepticizmus olyan nélkülözhetetlen módszertani eszköz a spekulatív ész számára, mely óvatosságra int, állandó kritikára és önkritikára ösztönöz, mely azonban soha nem válhat abszolúttá és végérvényessé, hanem ahhoz a filozófiailag alapvetőbb célhoz kell, hogy illeszkedjék, hogy általa feltárható legyen az ellentétek és ellentmondások mélyén húzódó egység.
Whitehead osztja Hegel kiindulópontját a világba vetett bizalom, a józanész naiv, reflektálatlan bizonyosságának relatív igazságát illetően, és Hegelhez hasonlóan ő is azt hangsúlyozza, hogy ezt a relatív bizonyosságot meg kell haladnunk a filozófiailag reflektáltabb szintek felé. Hegelhez hasonlóan Whiteheadnél hangsúlyos mozzanat minden jelentés, minden kommunikatív aktus, végső soron minden tudás lényegi nyitottsága. Az Abszolútumot mindig csak egy meghatározott perspektívából ismerjük meg, a kommunikáció során ezt a perspektívát nyilvánítjuk ki (165). Értelem és ész hegeli (egy ősi tradícióra visszanyúló) kettőssége Whiteheadnél gyakorlati és elméleti ész kettősségének formájában jelenik meg, ahol a kettő szorosan egymásra van utalva, és a magasabb fokú szintézist az elméleti-spekulatív ész hivatott megteremteni (157). Whitehead bírálja korának mechanisztikus világszemléletét, amellyel egy teleologikus természetképet állít szembe. A világ mindenütt fejlődésben van, és az elméleti ész a világ fejlődésének a struktúráját tükrözi vissza.
III. A társadalom világa. A társadalom fejlődése mind Hegelnél, mind Whiteheadnél a szabadság kibontakozásának, a közösségi egyre ésszerűbb berendezkedésének irányába tart. Ész és szabadság mindkettejüknél szervesen összefügg egymással. Mindkét szerzőnél az alapkérdés, hogy hogyan teremthető meg egyén és közösség közti harmónia elvi alapja, amely képes elismerni az egyén jogait az individuális szabadságra és önrendelkezésre, ugyanakkor nem téveszti szem elől az egyén közösségre utaltságát, társadalmi beágyazottságát, nem enged teret olyan fokú individualizmusnak, amely potenciálisan felbomlasztja a társadalom eleven szövetét. A kérdés közelebbről az, hogy hogyan valósítható meg a modern társadalomban az antik (mindenekelőtt) görög társadalomnak egyén és közössége közti organikus egysége, oly módon, hogy abban a szabadság modern formája is maradéktalanul érvényesülhet? Ész és szabadság mindenütt történeti valósággal bírnak, minden történetileg kialakult közösségnek megvan a maga sajátos ésszerűsége, és a szabadság rá jellemző optimuma. A modern társadalom álláspontjáról az antik társadalom valósága egyszer s mindenkorra letűnt realitásnak számít. A modernitás kontextusában Hegel számára klasszikus kollektivizmus, de modern individualizmus is meghaladandó, rossz végleteknek számítanak (195).
Hegel bírálja az egyediség elvét abszolutizáló modern tendenciát: az individualizmus, az egoizmus nála éppúgy kritika tárgyát képezi, mint a szubjektív bensőséget, az érzést és a kötelességet legfőbb instanciává tévő szentimentalizmus és moralizmus. Ezek legfőbb hibája az, hogy félrevezető absztrakciót hajtanak végre: az egyént leválasztják a konkrét, történelmileg kialakult közösségről, amelybe az egyén lényegénél fogva bele van ágyazódva. Az egyediség elve csak egy közösség kontextusában valósulhat meg konkrét módon; a szabadságnak és az erkölcsiségnek pedig történelmi és társadalmi alapokon kell nyugodniuk, csak így lehetnek valóban szubsztanciálisak. A szabadság terjedésében és kibontakozásában Hegel szerint alapvető jelentőséggel bírnak a világtörténelmi egyéniségek, akik a köznapi moralitás mércéivel nem, hanem csak világtörténelmi távlatban, a fejlődésben betöltött szerepük szerint ítélhetők meg. Ez nézetem szerint Hegel vonatkozó elméletének talán legproblematikusabb eleme: Hegel itt gyakorlatilag „a cél szentesíti az eszköz” elvet deklarálja.
Szemben Hegellel, akinél, nézetem szerint, brutálisan hangsúlyos mozzanat az, hogy a történelem menete során bizony sokszor az egyén húzza a rövidebbet az általánossal szemben, hogy „a történelem nagy könyvében a boldogság lapjai üresek” (201), addig Whitehead, az én olvasatomban legalábbis, az individuum jogait és igényeit jobban képes érvényesíteni (alkalmasint az egész közösséggel szemben is), mint Hegel. Nagy elődjéhez hasonlóan a szabadság nála is történelmileg kialakult közösségekben rendezkedik be. Lényegi fontossága van nála az intézményeknek, amelyek egyszerre biztosítanak kereteket a szabadság számára, segítik annak artikulációját, és végső soron hozzájárulnak a szabadság terjedéséhez és racionálisabbá válásához (217-218). Az egyéni autonómia Whiteheadnél annál is hangsúlyosabb, mivel nála a szabadság részben éppen az öröklött viselkedési mintázatokról, a készen kapott morális kódokról való leválást jelenti (207). Amikor valaki a saját racionális belátásaira támaszkodik, alkalmasint környezetének kevésbé racionális, kevésbé kreatív normáival szemben. A szabadság Whiteheadnél lényegileg kreatív, új lehetőségeket teremtő képesség.
IV. Axiómák, Abszolútum. Mind Hegelnél, mind Whiteheadnél in medias res kell kezdenünk a dolgokat, az egészében vett létezés (mint Abszolútum) kifejtését. Ez azt jelenti, hogy nincs abszolút kezdet, sem a létezének, sem a megismerésnek nincs abszolút kiindulópontja; minden az állandó létesülés, a totálissá váló közvetítés állapotában van, a megismerés éppúgy, mint maga az Abszolútum. Épp ezért maga a létesülés, a folyamat fogalma az, ami – ha egyáltalán valami – kiindulópontként, axiómaként szolgálhat. De ezzel is óvatosnak kell lenni: minden kiindulópont egy absztrakció. Hegel metafizikájában a kiindulópontnak, a legtágabb értelemben vett axiómának a létet és nem-létet, azonosságot és nem-azonosságot feszültégteli módon egyesítő Abszolútum koncepciója bizonyul; Whiteheadnél pedig a létezés minden szintjén működő, állandóan új lehetőségeket teremtő és realizáló kreativitás elve.
Hegel legfontosabb ismeretelméleti elve, hogy nincs közvetlen, minden előfeltevéstől mentes tudás. Minden megismerés, tapasztalat és gyakorlat előfeltevéseknek a meghatározatlanba nyúló, bonyolult szövedékébe illeszkedik; minden tudást és tevékenységet egy soha teljesen le nem zárható kontextus vesz körül. A végső kontextus maga az Abszolútum, amelynek minden megismerés és tapasztalat egy különös mozzanatát vagy aspektusát tárja fel. Ez az Abszolútum egy mindig mozgásban lévő, önszervező, organikus kontextus; mely az egyes megismerő-aktusokon, egyéni cselekvéseken keresztül vonatkozik önmagára. Hegelnek az Abszolútumról adott beszámolója a panteista hagyományból táplálkozik, amennyiben Istent és a világot végső soron azonosítja egymással; azonban Hegel esetében, mint Csikós hangsúlyozza, a Spinoza-féle panteizmus naturalisztikus elemeitől megtisztított, logikailag és módszertanilag is tisztázott neopanteizmusról van szó (271).
Míg Hegel axiómája az Abszolútum, addig Whiteheadé a kreativitás elve. Ezzel látszólag megsért egy Hegel számára irányadónak számító módszertani princípiumot: egy különös elvet vagy mozzanatot emel az összes többi fölé. A valóságos helyzet azonban az, hogy Whiteheadnél a kreativitásnak univerzális kozmológiai mozzanattá való emelése a létesülés minden elemében és pillanatában bennerejlő lényegi nyitottságot van hivatva jelölni; azt, hogy a létezés legfontosabb sajátossága az, hogy a létesülés minden pillanata során újabb és újabb lehetőségek születnek; hogy a folyamatként felfogott valóságot a lehetőségek burjánzásával kell jellemeznünk, melynek során mindig vannak soha teljesen nem realizált lehetőségek. A kreativitás a valóság lényegileg lehetőséggeneráló voltát jelenti. Whiteheadnél még Isten sem vonhatja ki magát a kreativitás princípiumának hatálya alól: Istenből is újabb és újabb lehetőségek fakadnak; olyan lehetőségek, melyek korábban nem voltak. Kölcsönös feltételezettség van Isten és a kreativitás elve között: Isten egyszerre „a kreativitás feltétele és teremtménye” (286). Ezzel szoros összefüggésben: „Isten teremti a Világot, és a Világ teremti Istent” (uo.).
V. Rátérő: Összecsengések Hegel és Whitehead rendszerében. Mind Hegel, mind Whitehead egy nem-reduktív ontológiai monizmust próbál meg kiépíteni; olyat tehát, amely érzékeny a különbségekre, az ellentéteket úgymond cseppfolyósítani képes, és meg tudja mutatni, hogy a folyamatszerűen felfogott valóságból hogyan születnek a különbségek, a lehetőségek és az ellentmondások. A meghaladhatatlannak hitt ellentétek (mint szellem és természet, fogalom és szemlélet, társadalom és egyén, stb.) folyamatos keletkezését, és kiiktathatatlan egymásra utaltságát próbálják bemutatni mindketten.
Az összecsengések, Csikós Ella értelmezése szerint, végső soron egy közös, monista hagyományra való hagyatkozásból táplálkoznak; abból a tradícióból amely részben az újkori, panteista filozófiákból, részben a középkori misztika egyes gondolkodóitól ered, és melynek gyökerei az újplatonikusokon keresztül egészen Platón és Arisztotelész, illetve Parmenidész és Hérakleitosz filozófiájához nyúlnak vissza. Whitehead esetében volt egy további speciális közvetítő láncszem: a brit abszolút idealizmus nagy képviselőjéről, Francis Herbert Bradley-ről (1846-1924) van szó. Csikós szerint azonban Bradley azonban meglehetősen pontatlanul és hűtlenül tolmácsolta Hegel filozófiáját az angol filozófiai közegben; filozófiájában mindig túlontúl erősek voltak a Kantra hagyatkozó, illetve a szkeptikus elemek. Ahhoz, hogy ez a hatás Whitehead gondolkodásában oly módon alakuljon át, hogy ebből a hegeli folyamatfilozófia szelleméhez sok ponton hűen igazodó, illetve annak legkiválóbb erényeit továbbvivő, termékenyen egy új szellemi kontextusba helyező gondolatrendszer szülessen, kellett Whitehead filozófiai zsenije is.
Az ellentétek, a mesterséges szembeállítások meghaladására törekvő misztikus-monista filozófiákból Hegel számára a megfelelő logikai megalapozás az, ami hiányzik. Ebben az összefüggésben kulcsfontosságú a hegeli dialektika, mint logikai-filozófiai módszer, pontos megértése. A legalapvetőbb ellentétpár, amelyet Hegel filozófiájának, illetve egy Hegel nyomdokain haladó folyamatfilozófiának kezdenie kell valamit, az azonosság és nem-azonosság szembenállása. Hegelnél itt, a klasszikus, arisztotelészi megalapozású, kétértékű logikát bizonyos mértékig felülíró logikai modell jelenik meg, mely azonosság és nem-azonosság, immanencia és transzcendencia viszonyában egyszerre hangsúlyozza az is-is és a sem-sem mozzanatát, illetve ezek metaszintű egységét. Vagyis az Abszolútumot egyszerre jellemzi azonosság és nem-azonosság, immanencia és transzcendencia (és ezek egysége), valamint az Abszolútum, Hegel szerint, e fogalmak korlátozottabb értelemben egyik sem, sem nem azonosság, sem nem nem-azonosság, sem nem immanens, sem nem transzcendens. E fogalmak feszültségteli egysége biztosítja a lét folyékonyságát és az Abszolútum nyugtalan dinamikáját (349).

*

Összefoglalás. A könyvben megfogalmazott kérdések a filozófia alapproblémái közé tartoznak, melyek máig keresik megoldásukat, vagy legalábbis adekvát kidolgozásuk mikéntjét. Csikós műve ezért ma is ugyanolyan aktuális, mint megjelenésének idején. A felvetett kérdésekkel kapcsolatban mindenekelőtt módszertant, egy speciális attitűdöt javasol a tárgyalt két szerző gondolataiból kiindulva: ez pedig az ellentétek magasabb rendű egységbe foglalására, lényegi összetartozásuk megmutatására törekvő gondolkodás, mely képes magát logikailag megalapozni. Csikós olyan folyamatfilozófiát szorgalmaz Hegel és Whitehead nyomán, mely képes felülemelkedni az egyoldalú álláspontokon, és meggyőzően kimutatni azok egyoldalúságát, korlátozottságát.
Ez utóbbi szavak érvényesek Csikós Hegelhez és Whiteheadhez való viszonyára is, mely nem egyoldalúan pozitív és dicsőítő, hanem legalább ennyire kritikai motívumokat is tartalmaz. Természetesen Hegellel és Whiteheaddel sem ért véget a filozófia története; az általuk létrehozott életmű éppen a lét eredendő és meghaladhatatlan nyitottságára figyelmeztet bennünket folyamatosan. Amit Csikós speciálisan hiányol mindkét szerzőből, az a végesség éthosza; annak hangsúlyozása, hogy mindezek a leírások egy véges perspektíva felől fogalmazódnak meg, fogalmazhatóak meg; és hogy ennél fogva minden szintetizáló törekvés, a kreativitás minden ereje magán viseli a végesség lenyomatát. A végesség éthosza az önmagukat logikailag, módszertanilag megalapozni képes, de teljesen soha le nem záruló folyamatfilozófiák mindig nyitott története felé mutat tovább. Ez az éthosz a filozófia permanens forradalmára szólít fel bennünket.[6]



[1] Rögtön itt, az elején meg kell jegyezni, hogy Hegel bölcseletének folyamatfilozófiaként történő értelmezése a nemzetközi Hegel-szakirodalomban sem számít kézenfekvőnek. Ez Csikós könyvének egyik lényeges újítása. Ahol Hegel rendszere látszólag statikus, mint a logika és a természetfilozófia szintjén, a szerző ott is mindenütt a dinamizmust, a tág értelemben vett folyamatjelleget emeli ki.
[2] A zárójelben található kifejezések itt az én magyarázónak szánt kiegészítéseim, a könyvben nem szerepelnek.
[3] Uo. „Az élet modellje az önvonatkozás, az önmagára visszavonatkozó szerveződés – önszerveződés – még alapvetőbb viszonyának kibontakozásaként jelenik meg.”
[4] Hegel, A természetfilozófia. Enciklopédia II., Budapest: Akadémiai kiadó 1979: 23. Szó szerint: „Amiben a természetfilozófia különbözik a fizikától, az közelebbről a metafizika tárgyalásmódja, amelyet mind a kettő használ. Mert a metafizika nem egyéb, mint általános gondolatmeghatározások foglalata, mintegy az a gyémántháló, amelybe minden anyagot belehelyezünk, s csak ezáltal válik értelmessé”. A fordítást módosítottam [M.B.P.] – Szemere Samu fordításában „gyémántháló” helyett „szilárd hálózat”. A németben: „das diamantene Netz”. A német kiadás: Hegel, Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften im Grundrisse. Zweiter Teil Die Naturphilosophie Mit den mündlichen Zusätzen, Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1986: 20.
[5] Hegelnek, még jénai évei alatt, kellett hoznia egy elvi döntést, hogy beengedi-e a fejlődést a természet területére, vagy azt megtartja a szellem privilégiumának. Mint ismeretes, az utóbbi mellett döntött. Ehhez: Csikós, 26.
Noha Hegel döntésének elvi, filozófiai motivációi voltak, és az ő korában nyilvánvalóan nem lehetett világosan előrelátni, hogy milyen irányba fog fejlődni e téren a tudomány, e tekintetben mégis Schelling intuíciója működött jobban, és bizonyos pontokon – véleményem szerint – a természettörténetet megengedő Schelling filozófiailag is következetesebb volt Hegelnél.
[6] A megfogalmazást a magát is végső soron folyamatfilozófiai alapokra helyező Czétány Györgytől veszem. Czétány: A transzcendentális illúzió keletkezése és története, Budapest: L’Harmattan kiadó 2015.


Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes