Sátrában feküdt a
hátán, karjait feje alá kulcsolta, tágra nyílt szemei a feketeségbevesző mennyezetet
nézte.
Mintha a végtelen
sötétsége tornyosulna fölém- szólalt meg félhangosan- a maga közönyös – vége nincs
tömegével,
kíméletlenségét
jelezvén, nincsenek benne fénylő csillagok.
Nincs mihez mérni
magasságot és mélységet, nem pislákol egyetlen remény sem, az éjszaka sötétje
összesűrűsödve áthatolhatatlan kőfalával, lassan rám terül, és összenyom.
Semmiféle bátorítást
vagy részvétet nem ad, csak a tökéletes egyedüllétet nyújtja, a magányt, ami
sorvaszt lelket és hitet, elbizonytalanít, belém ülteti a bizonytalanság
remegését.
Az ember, nehéz
döntések és elhatározások alkalmával mindig egyedül marad, a nagy
bizonytalanságában erőszakkal élteti a reményt, mert dönteni kell, és vakon.
Minél ismertebb és
elismertebb valaki, annál magányosabb.
A figyelem és tapintat
megfagyaszt, elmagányosít, és még csak ki sem mutathatom, mert én vagyok a
követendő példakép.
A tábor már elpihent,
itt, ott még égnek tábortüzek, lovak dobogásán és horkantásaikon kívül, csak az
őrszemek súlyos léptei hallatszanak.
Ez lenne a halál
előtti csend?
Hamar érkezik a
hajnal, és feltámad a pokol. A komor és feszült készülődés, ilyenkor még a
nagyhangúak is csendesek, csak arcvonásaik árulkodnak a valóságról.
Mert a halál közelsége
nem fakaszt dalt. A bátrak ugyan úgy félnek tőle akár a gyávák, mindenkinek
egyetlen élete van, és az elmúlás lehetőségével csak akkor tudunk viccelni, ha
megnyugtatóan messze van.
Nem tudok aludni, és
kimerülten kezdeni az új napot, ami könnyen lehet az utolsó, nagyon
megerőltető.
Nagy bűne a sorsnak,
hogy ezekben a nehéz óráimban egyedül kell döntenem. Hiszen én is csak ember
vagyok, a magam gátjaival és félelmeivel, lehetek fegyelmezettebb bárkinél, de
erősebb soha.
Az, hogy hibás
döntésem mások halálába kerül, ennek a ténynek még elviselése is meghalad.
Mert siker esetén sem
ünnepelhet mindenki, az ünnepnek ára van, és csatában ezt emberéletekkel mérik.
Legszívesebben
felugranék, és kirohannék az éjszakába, ordítva káromolnám az égieket
közönyükért, mert nem tettem semmit életem folyamán, amitől megérdemelném ezt a
magamra hagyottságot.
Próbáltam imádkozni,
de csak gépiesen mondom a szöveget, nem érzem, hogy bárki- ott fenn- hallaná.
Na persze. Ha az ő
szemükkel nézem, nem ők csinálják a háborúkat, tulajdonképpen megideologizált
baromságokért idő előtt halálba küldjük egymást, és a következő háborúig
elfelejtvén az elesetteket, kezdjük elölről, és sosincs vége az értelmetlen
öldöklésnek.
Mert az öldöklés egy
rang, van, aki attól érzi magát mindenhatónak, aztán ő is elesik, és vége a
szánni való, silány történetnek
Gyerekeket szülünk, a
széltől is óvjuk őket, szeretünk és szeretnek, ha felnőnek, délceg vitézekké
válva büszkék vagyunk rájuk, aztán egymást verik agyon, egy mondva csinált cél
érdekében.
Micsoda Isten ellen
való vétek!
Milyen alapon kérjük
az Úr segítségét, mikor ennyire ellene teszünk?
Aki holnap elesik, itt
hagyja a családját kilátástalan nyomorba döntve, tetemét meg széthordják a
keselyűk.
Jobban tettem volna,
ha férjhez megyek, gyerekeket szülök, és élem a mindennapok hol örömteli, hol
keserű valóságát. De belesodort a sors ebbe a szerepkörbe, innen nincs
visszaút.
Itt vagyok a seregek
élén, várva a hajnalt, meg a vak szerencsét.
Hatalmas a túlerő,
nagy elszántságra lesz szükség, bizonytalan a csata kimenetele.
Tudom, a vesztés
egyenlő az inkvizíció hideg kamráival, amit csak a rám váró máglya fénye fog
megvilágítani.
Rossz előérzetem nem
hagy még pihenni sem. Az, hogy az én koromban nem akarok meghalni, ez nem a
gyávaságom óhaja, hanem az enyém, egy egészséges fiatal lányé, aki előtt ott
áll az egész élet.
De ettől még itt érzem
a sátramban a halált.
Félő, már csak egy
lehetőségem maradt, szolgai alázattal elfogadni azt ami jön, tudomásul venni az
elkerülhetetlent, az ég akarata kifürkészhetetlen.
Kiválasztottak, és én
elfogadtam.
Lehet, hogy ez
dicsőség és megtiszteltetés, de szívesen vettem volna, ha más a kiválasztott.
Az ember valójában
teljességgel tehetetlen, kénye- kedve szerint sodorja a sors, játékszerei a
múló időnek.
Nem marad más, mint a
beletörődő alázat.
Lassan itt a hajnal.
Ez tűnt a leghosszabb éjszakámnak.
Nem is bánom ha vége
szakad, vagy győzelem, vagy halál.
Most felöltöm
páncélomat, és úgy lépek ki a katonák elé, mint a hit, és bizalom szobra.
Ennyivel tartozom
nekik.
Jean D’ Arc kilépett a
reggeli fénybe. A vitézek sorfala közt lovához ment, páncéltól nehéz testét felsegítették
nyergébe.
Szemeit lassan
körbehordozta vastól fényes seregén, majd kardját kivonva beledőlt nyergébe, és
vágtatni kezdett az ellenséges csapatok tábora felé.
Érezte lovának
hatalmas izmait, mint kígyóznak, feszülnek nyerge alatt, látta sörényét csapkodni
a maga keltette szélben, ami leengedett sisakrostélyán át, kellemesen simogatta
felhevült arcát.
Lelke megtelt az őt
követő lovasok dübörgésével, elűzve minden szorongását, ami még az éjszakából
megmaradt.
Megjegyzés küldése