„Mert elhagyatnak akkor mindenek.”
- Pilinszky
1.
– Lennél szíves elmosogatni
legalább most az egyszer? – kiabált ki Judit az étkezőből, miközben hangos
csörömpöléssel szedegette össze a már használt tányérokat, evőeszközöket,
poharakat az asztalról. – Ennyit igazán megtehetnél, ha már egész nap kizárólag
a gépedet bújtad.
– Megyek már – sóhajtott nagyot a Zoltán,
letette öléből a laptopot, feltápászkodott a kanapéról, s odabattyogott a
konyhába, ahol nagy halmokban tornyosultak a mosatlan edények, s ő úgy érezte
magát, mint valamiféle gályahajós rabszolga, aki csak szolgál és szolgál, némán
teszi a dolgát, és a világon senki sem kíváncsi a véleményére.
– Komolyan nem tudom megérteni, miért olyan
nagy kérés az, hogy elmosogass. Mindig mindent megcsinálok helyetted, mert te olyan
kényelmesen vagy a kanapén, Isten tudja, mit művelsz…
Judit
hangja felolvadt az éter zajában, s ő egyszerre érezte magát hirtelen
végtelenül idősnek, olyannak, akinek minden mozdulat éghasadás és földindulás:
külön csoda, s külön borzalom egyben. De közben érzékelte a gyomrában az
energiát, ami most tehetetlen dühként kezdett összpontosulni ökölbe szorított
kezében. Csak nőtt és nőtt benne, másodpercről másodpercre, ahogy a zümmögés
továbbra is tartott, s már igazából azt sem tudta, miért ennyire dühös, kire
haragszik valójában, a fejében csak képek, gondolatok és elmosódott
hangulatfoszlányok kezdtek kavarogni, mint valamiféle hatalmas örvény, ami
kérlelhetetlenül beszippantotta mindenét. Látta a laptopon az Ő képeit, az
arcáról, hajáról, csodálatos szemeiről. Igazából semmi különleges nem volt
ezekben; hogyan is lehetett volna, hiszen alig ismerte. Mégis ő járt a fejében,
tőle tudott volna felrobbanni mindene, minden apró sejtje, molekulája és
atomja, minden csak felé vonzotta. A keze egyre erősebben szorult ökölbe, a
torkában gombóc formálódott, a gyomra apróra zsugorodott…
– … és komolyan mondom, el sem tudom képzelni,
minek nyomkodod a telefonodat annyit, rám pedig már egy percet sem szánsz
igazából, és…
Szerette
a feleségét… valamikor. Igen magabiztosan ki merte ezt így jelenteni, bár hogy
azok a szívének rejtett zugaiból kiinduló, mostanában már mindent elsodró
érzések pontosan mikor kezdődhettek, maga sem tudta volna megmondani biztosra.
Talán akkor, amikor egy szokásos bevásárlás alkalmával összetalálkozott a
pillantásuk a boltban a tészták és a liszt sorában, teljesen lehetetlen
körülmények között.
Judit
akkor sem értette, mit néz annyira a férje, és csak legyintett, nem is figyelt
oda, mert az instantkávét kereste nagy beleéléssel.
–
… és emiatt azt érzem, elhanyagolsz. Pedig olyan jó lenne egy kis tűz, és nem
tudom, miért van ez, pedig én tényleg mindent próbálok megtenni…
Ez
már túl sok volt, túlságosan fájt, fájt a szíve érte és mindenekelőtt magáért,
magáért.
És
ekkor egy teljesen lehetetlen és elrugaszkodott ötlet hasított az agyába, mint
egy éles kés. Elmondja neki.
– Elég legyen! Vége – szólalt meg Zoltán
először emelt, s egyre inkább elhaló hangon. Mélyet sóhajtott. – Van valakim,
Judit, érted? Van valakim. Ő… Én… Nem is tudom, hogy kezdődött, de nem volt
komoly, csak egy kis flörtnek indult, de tudod, hogy van az ilyen, nem, Judit?
Neked is biztos volt ilyen, ugye, volt? És nem gondoltam volna, hogy… hogy…
Judit
csak állt vele szemben, szemét tágra nyitotta, s úgy tűnt, mint aki lefagyott:
sóbálványként meredt a férjére.
– Takarodj a lakásomból – nyögte pár másodperc
elteltével, arcát a kezébe temetve. Masszírozni kezdte a halántékát, s úgy
tűnt, mondani fog még valamit. Végül csak elsírta magát.
2.
Az első
néhány héten boldogok voltak. Egy idő után azonban valami elkezdett fakulni, és
Zoltán számára a Szeretővel töltött napok is szürkévé váltak, mint egy
közepesen esős novemberi nap; s ez különösen fájdalmas volt annak tudatában,
hogy ezek a napok egykor a nyár leggyönyörűbb pillanatait idézték. Ráadásul
annyira fiatal volt a szeretője, még szinte gyerek.
Hazavágyott.
Újra és újra azon kapta magát, hogy elképzeli a városon kívül fekvő, csendes
házukat, a benne levő összes tárggyal, a könyvekkel, amiket régebben annyira
lelkesen gyűjtött és olvasott, a képekkel, amiket a különböző alkalmakkor készítettek.
Nem
emlékezett, hogy került oda, de ott találta magát. Judit még ott lakott, látta,
mivel az erkélyen voltak a kis cserepes növényei, amiket olyan nagy gonddal
ápolgatott, de ő maga munkában volt. Bement. Minden lépés, amit megtett, olyan
volt, mintha egy számára már ismeretlenné vált területet hódítana meg újra, s
ez valamiféle furcsa örömmel töltötte el. Első látásra minden ugyanolyan volt,
mint ahogy azon az ominózus napon ott hagyta, s csak pár másodperc nézelődés
után kezdte észrevenni az apróbb változásokat. Eltűntek a képek, a kedvenc
könyveinek is csak hűlt helyét találta, az ott maradt ruhái szintén sehol nem
voltak. Ezek azonnal elkezdték zavarni, sőt egyenesen idegesíteni őt.
– Ennyire felejthető lennék? – gondolta
magában, s kezdett kételkedni abban, hogy jó döntés volt-e egyáltalán odamenni.
Gyorsan el is hagyta a lakást, mert kezdtek furcsa érzések kavarogni benne, már
semmiben sem volt biztos; de legfőképp az foglalkoztatta, hogy hova lettek a
ruhái, s még inkább a könyvei. Nagyon szerette azokat a példányokat.
3.
Még
néhányszor vissza kellett térnie a házukba, hogy rájöjjön. Az utolsó alkalommal
újabb villámcsapásként érte a felismerés: a régimódi komód és a kandalló között
levő helyre ruhák és könyvek voltak bedobálva a lehető legkisebb
érzékenységgel, minden össze-vissza gyűrve. Mind az övé volt.
Ahogy a
szemét a kandalló belsejére emelte, észrevette a még nem teljesen elégett
könyvdarabokat; a kis adag ruha már eléggé szétmállott.
– Szóval ennyit érek – gondolta magában, s a
régóta nem érzett, emésztő düh újra fellobbant benne valahol mélyen.
Összeszedte
Judit jó néhány ruháját – bár fogalma sem volt, mik a kedvencei –, illetve a szépítkezőasztal
taralmát is egy szatyorba söpörte. Aztán a kandallóhoz ment és ráborította mindet
a még izzó parázsra. Ezután rágyújtott egy cigarettára, és ahogy igen nagy
lelki nyugalommal szívta a füstöt, valamiféle kellemetlen érzés tört rá.
Koszosnak érezte magát, mocskosnak, mintha mindene beszívta volna a kandallóból
áradó füstöt. De ez eltörpült amellett, amikor megérezte a szagot, a saját
szagát. Büdös volt, mintha minden szerve belülről rothadna.
Az
elszívott csikket remegő kézzel rápöccintette a halomra, majd a nappaliban
anyaszült meztelenre vetkőzött, a ruháit a kanapéra dobta, és így vonult be a
fürdőbe. Nézte magát a tükörben, de nem látott semmi elváltozást. A kosz és a
bűz azonban továbbra is jelen voltak az érzékeiben, és már egész testében
remegett, amikor a zuhany alá lépett. A tűzforró víz azonban nem hozta a várt
enyhülést.
A
fürdőszobából átsietett a nappaliba, hogy magára vegye a ruháit, ám azok már
nem voltak a kanapén. Félig már futva, remegő testtel visszament a fürdőszobába,
ám persze ott sem voltak.
Kezdett
összezavarodni.
A
nappaliba immár csendes, lassú léptekkel ment, dobogó szívvel. Ahogy befordult
a kandalló felé, sóbálvánnyá dermedt. Felesége halkan dúdolgatott magában,
miközben a ruhákat egy fémdarabbal, egyesével a tűzbe eresztette, miután mélyen
beléjük szagolt.
– Kérem vissza a ruháimat – nyögte ki halkan
Zoltán, miközben a nőt nézte.
–
Mindig is olyan jó illatod volt – suttogta Judit mélázva, miközben egyenesen a
tűzbe meredt. Ezután kissé leguggolt, egyik kezébe a forró vasat vette, a
másikba pedig felkapott a földről egy kannát tele valamilyen folyadékkal, majd
felé kezdett lassan lépkedni. – Egy rossz mozdulat, és ezzel a vasdarabbal
foglak megpiszkálni. Elég világosan fogalmaztam?
– Mi a… - kezdte volna Zoltán, miközben
hátrálni kezdett, megbotlott és el is esett a mögötte levő asztalkában, amin a közös
képeik sorakoztak. Pár másodpercig csak nyöszörgött az eséstől, aztán érezte,
ahogy folyadék kerül mindenére. Ahogy az érzékei újra működésbe léptek, felfogta,
miben is úszik mindene.
Benzin.
Kétségbeesetten
a feleségére kapta a tekintetét, aki csak erre a felismerésre várt.
-
A tüzet hiányoltuk, nem igaz? - szólalt meg egy cigarettára gyújtva, miközben
félredobta a kannát. Mélyen beszívta a füstöt, majd a férfi irányába pöckölte a
még égő csikket. – Íme hát!
Megjegyzés küldése