Tóth Margit - A füstölt kolbász

A füstölt kolbász történetéhez nagy feneket kerítek, úgy mint annak idején( isten nyugtassa ) szegény Dénes bácsi tette.

Hogy volt, hogy nem volt, de tata és mama akikről a történetem szól negyvenhat évet töltöttek el egymás mellett. Az addig tartó út egyáltalán nem volt sima. Végigdöcögték. Megmaradtak egymásnak jóban-rosszban, egészségben-betegségben, nélkülözésben-bőségben. Hogy mi tartotta egybe őket? Még önmaguk előtt is megmagyarázhatatlan titok maradt. A sok civódás- perpatvar kovácsolta volna acéllá életük fonalát. Ki tudja?

A lila vederbe besarvalt káposzta finomra beérett. A levelek is megpuhultak benne. – Itt az ideje, hogy a cserépfazék es lekerüljön a szekrény tetejiről és megkezgye rendeltetésit. –   gondolta örömmel anyóka. Már érezte is a benne rotyogó füstölt hússal vagy kolbásszal megspékelt töltött káposzta illatát. – Káposzta – káposzta, de hús is kell belé! – morfondírozott anyóka. Nagy zérussal sikerült egy bő kilónyi, őrölnivaló disznóhúst beszerezni. Ez is egy külön történet. Aztán apó sok istálkodás után valahogy, nagynehezen leőrölte.

– Van káposzta. Van őrölthús. Éppen egy darabocska füstölt csülök, oldalas hiányzik belőle! –göngyölgette tovább kívánságait anyó. Rendszerint a töltelék masszáját is megbolondította egy kevés apróra vágott füstölt hússal, az adta meg az igazi smakját. – szerinte. Ha délután tette oda főni a káposztát, éjfélig őrizte. Változtatott az időponton. Mivel vasárnapi ebédre szánta, gondolta, hogy szombaton összerakja. Vasárnap, korán odateszi főni. Szombat délután, öt óra tájékán hozzakezdett a töltött káposzta előkészítéséhez:

Feltette a lapítót az asztalra. A lapíton a kék válingocska, benne a lényeg ,az őrölt disznóhús. Mellette: a rizzsel telt doboz, egy tojás ,só, bors, paprika, no meg egy csipetnyi csombor. Igen – igen. A csombor elmaradhatatlan fűszere a jó káposztának. A kályhán apróra vágott dinsztelt hagyma, zúzott fokhagymacikkel. Egy nagyobb csészében forrt a víz. Ugyanis anyó a töltelékes masszába mindig egy kevés zobogó vizet öntött, hogy jópuha legyen a töltelék.

Türelmüket kérem! Csak most térek rá a lényegre! Jöjjön hát a füstölt kolbász!
Anyónak, ha nem volt füstölt csülök, oldalas, akkor a finom füstölt házikolbász is megtette. Mivel jellegzetes szaga volt betette a kamrába. Igen ám, csakhogy tudta jól, apó kedvence a nyers füstölt kolbász. Gondolta, jobb ha levág egy darabocskát neki. A többit pedig elrejtette tata szeme elől. Belétette a kuktába. Hát ne add isten, pont a kukta kellett. Apóka meglelte a kolbászt és feltette a kamra polcára, legelől. Elég volt csak a kamrába benyítani, anyó szimata rögtön kiszúrta. Kapta magát és hamarjába máshová dugta. Hogy hová? Hiába kereste órákon át egyedül, majd kettecskén. Átkutták a kamra minden zege– zugát, sehol nem találták. Aztán elindult az igazi megspékelt kolbászos lavina. Egymást vádolták, hibáztatták. Dobták egymásra a vizes lepedőt, ki-ki a maga kiagyalt szövegével.

– Nem tudsz a kolbászról? – indított mama. – Nem es láttam! Te tetted el! Vedd elé onnan ahova tetted! – hárított tata.

– A hűtőszekrénybe nem tettem! Kizárt dolog! Szigorúan tilós füstölt kolbászt ennem! Tuti, hogy nem ettem meg! Bíztosan megetted! Ez az!!! Megetted s most rám akarod fogni! – jött a csattanó mamától. – Esküszöm a polcra tettem, azóta sem láttam!

– Ha a polcra tetted, a polcról vedd le! –

– Isten lássa lelkem, nem ettem meg! Nem-e dobtad el? Lehet, hogy belédobtad a szemétbe! – igazolta magát apó.

– Hátha ennyire begörcsölt az agyam, akkor az nagyon szomorú! Méghogy én eldobtam vóna? Várjunk csak?... A kamra előtt kötözted össze a szemetet! Fogadni mernék, hogy a papírokkal együtt belédobtad a szemetes zacskóba. A kolbász es papírba vót csomagolva. – kezdett a nyomozásba mama.

A végén már önmagukban is kételkedni kezdtek. Szikrát hányt a szemük, füstölt az agyuk! Hiába szimatolt anyó, rámolt apó, a kamrában nemhogy a kolbász , de még csak a szaga sem volt. Apó nem ette meg. Anyó nem dobta el. Bíztosan a kucu elvitte! Volt kolbász! Nincs kolbász! ...Egyszer volt, hol nem volt , csak a hült helye volt.

Ez már túl nagyfalat volt anyókának ahhoz, hogy a történteket megeméssze. Csalódottságában, bánatában, feledékenységének tehetetlenségében visszadobált mindent a helyére: a húst, a rizset, a tojást, fűszereket.Csalódott volt, mert a vasárnapi töltöttkáposztás ebéd elmaradt, pedig megígérte. Bánatos volt, mert csak a családjának szeretett volna kedvében járni.Egyes- egyedül szigorú diétája miatt úgysem ehetett volna belőle. Hogy furdalta-e apót a lelkiismeret, csak ő tudja. Az utolsó nyílát is kilőtte:

– Az a kolbász, ha tiszta színaranyból lett vóna, akkor es számot tett vóna, amit te ma velem elműveltél érte! 

– De te,... legalább elmondhatod, hogy egyes-egyedül ettél es belőle! – nyugtázta elégedetten mama.
Anyóka fejében azóta is a füstölt kolbász története motoszkál. Be-benyít a kamrába. Szimatol, szaglász, keres, kutikál. Közben, elbízonytalanodva az „elmeszesedő” öregkorára gondol.

U. I.:

A kolbászt hetek múltán megtalálta anyóka. Ott volt, ahová elrejtette...

Oszdd meg: