Tóth Margit - Anyám és az árnyéka (Emlékképek)

„...Édesanyám sok szép szava, / Kit fogadtam, kit nem soha. / Megfogadnám , de már késő, / Mert eltőt a sok szép Idő...” – népdal 

Alig derengett. Anyám már dagasztotta a kenyeret. Erő kellett hozza. Két agyondolgozott kezével gyúrta-gyúrta a kenyértésztát, addig amíg összeállt és jó állagú lett a massza. Szülém homlokán pedig gyöngyözött a veríték. És még a nap java – része hátra volt. Fiatalként kezdte és annyi év után járatos volt benne. Az biztos, hogy az ő ropogós héjú, puha bélű, kovászos kenyerénél finomabbat soha sehol és azóta sem ettem.

– Az a jó kenyér, lelköm leánkám,amelyik nem marad sületlen, nem tapad fel az ínyedre és nem nyuvaszgat amikor le köll nyelnöd. Nekem örökké sikeredik. Jól jegyözd meg: A tésztát addig gyúrod amíg beléizzadsz. A kemencét pedig addig hevítted, amíg jól áthevül, hogy megsüljön a kenyértészta. Majd idővel te es megtapasztalod. 

A kiszedett kenyeret leverte, így lett szép, piros, ropogós a héja.

– Te gyermek, a kenyér héját mind egy falásig megegyed, attúl lesz piros az orcád! – mondogatták az akkori öregek. Fogatlanul elmajszolgatták, amin én erősen elcsudálkoztam. Így el is hittem, hogy olyan lesz a két orcám, mint két szép piros bazsarózsa. Piros héj ide, ropogós oda, amondó vagyok, hogy igen elkalandoztam. Visszatérnék hát a sütéshez.

Költ a tészta. Hevült a kemence. Az én jó anyám má' csak tudta, hogy hány kötés hevítőt kell elégetnie, hogy áthevüljön a kemence. Ebbe es volt jártassága. Elészerelte a mindig tisztára súrolt hosszú nyelű bevető lapátot, a szenes vakarót és a vízzel tele vedret. Kiszaggatta egyformára a tésztát. Hajtogatta szép kerekre, gömbölyűre. Volt amikor káposztalapit tett alája úgy vette bé a kemencébe. Egy sütet 8-12 kenyér között lehetett. Így majdnem két hétig megvolt a mindennapi kenyerünk, pityókás, kovászos kenyér volt, béle sokáig puhán maradt. Kedvencem amit soha nem hagyott el az én jó szülém a vakarék és a tésztájából sült palacsinta.
Áthevült a kemence. Vette a fából készült szenes vakarót. Jól béfért vele egészen a kemence hátuljáig majd óvatosan az aljából kihúzigálta az égő szenet a kemence szájáig. Közben az átforrósodott vakarót (lapát) belé-belé mártogatta hideg vízbe.
Innentől kezdődött a baj. Üres volt a veder. Egy csepp víz nem volt benne. Közelebb volt a patak, mint a kút. No, meg éppen virradott. Közelünkben majdnem a kapu sorkánál, a magas poznán csak egy sápadt villanykörte világított.

– Hamarjába lefutok a patakra vízért. Elköl a tészta. Ügyekeznöm kell! – fordult meg az eszében. Elkapá a vidret és elindult a patak felé. Annyira ismerte az ösvényen a járást, hogy béhunyt szemmel es le tudott volna menni. Belémerítette a vidret a vízbe. Kapkodta a lábát visszafelé. Hát alíg lépett egynéhányat észrevette, hogy egy furcsa alak a háta megett követi. 

– Ne, te ne! Ki és miféle alak vagy te?

Nem volt valami jeszke fajta , de most az egyszer rendesből bérezelt. Megállt. Az alak es megállt. Pitymallott. Szétnézett. Sehul senkit nem látott. Esment elindult. El az alak es. Megint megállt, meg a fura árny es. Megszaporázta lépteit. Közeledett a kapu felé. Az üsmeretlen rém sem volt restebb nála. Mindenütt ott volt a nyomában , háta megett. Hol megnyúlott, hol küssebb lett. Az én jó anyám esszeszedve minden merszét felemelé a vidret és jó, erős hangon megszólalt:

– Na, megállj! Akárki es vagy eltakarodj ünnen, mert ha nem, leöntlek! Mindjárt reád öntöm ezt a vider vizet! 

Nagy elszántsággal egy-kettőre leöntötte a fura alakot. Hiába. Megfogá a kapu kilincsét. Hát az árny es ott vala esszezsugorodva megette.

– No, te Margit, ezt jó megcsinálád. Életödben még e se fordula meg veled. Meg ne tudja valaki, hogy a saját árnyékodot öntötted nyakon, egy vider vízzel.-jött- ment benne a gondolat, miközben szép sorjában vetette bé a kenyértésztát a forró kemencébe.

Kép: Zoltán Suhaj festőművész alkotása

Oszdd meg: