Délutáni csúcs. A mocim betegeskedik,
villamossal megyek hazafelé. A rosszullét kerülget. Ötven fok meleg, zsúfolt
kocsik. Az emberek a forróságtól fáradtan, kimerülten dülöngélnek a
kanyarokban. Felszáll egy lány, talán huszonkét éves lehet. Féltőn, óvón teszi
a kezét hatalmas pocakjára. Keskeny, szép madonnaarcán aggódás. Az ajtók
záródnak. Találkozik a szemünk, rámosolygok. Félénk, barna
őzikeszemek. Körülnézek. Megvan az emberem. Tizenhat lehet, vékony, unottan
rágózik.
– Szia. Van itt egy
kismama – mutatok a lányra.
– És? – kérdezi, majd
elfordítja a fejét. – Gondolom, le kellene ülnie. Elmélyülten tanulmányoz egy
legyet az ablakon.
– Hát, üljön – mondja.
– Hová? – kérdezem
kedvesen és a hangomból fél liter sósav borul a nemesebb szerveire.
– Mit ‘tom én, minek
utazik ekkora hassal? – megvetően vigyorog. Lelki szemeimmel látom, ahogy Linda
kilép a klumpájából. A lány elpirul.
– Orvosnál voltam –
mondja. – Nincs autónk. Mozdulok, most elkapom a tökeidet, kicsi béka.Valaki
megfogja a karom, az előbb még nem volt itt. Ránézek. Szakállas, száznyolcvan
centis, izompólóban. Ha ez a hegy nem barát, megtérek őseimhez. Rám kacsint.
– Bocsi angyalka.
Odafurakszik az evolúció zsákutcájához. A béka metálzöld lesz. A szakállas
szótlanul nézi, mosolyog. Mint egy keselyű a gnúra. Béka felpattan, sürgős
leszállnivalója van. A hegyomlás int a lánynak, aki kisebb nehézségek árán oda
gombolyodik és hálás arccal leül. Egyszerre kezdünk mindhárman nevetni, ahogy
béka a járdáról feltartott középső ujját mutatja felénk és azzal a lendülettel
lefejeli a villanypóznát.
Megjegyzés küldése