ÚJ TARTALMAK

Barta László - FOREVER MAN – Álomkép valahol, valamikor




A fiatalember belépett a közeli gyógyszertárba. Amint belépett, a kinti utca zaja elhalkult, odabent nyugalom, édeskés illat fogadta. Kellemes fények, rendezett sorokban tégelyek, glédában fehér és színes dobozok álltak a régi, de mégis elegánsnak tűnő tároló szekrényeken.
A pult mögött megjelent egy igencsak szemrevaló, bájos, csinosnak mondható patikus kisasszony fehér köpenyben, hűvös-kimért tekintettel. Barna, dús hosszú hajából egy tincs éppen lecsúszott, amint a pulthoz ért, élénkpiros rúzs fénylett az ajkán.
A háttérben, a patika-ajtó csengőjének csilingelésekor, három-négy fiatal patikuslány kukucskált, nézelődött kifelé. Kíváncsian, unaloműzésként. A félig-meddig elhúzott függöny mögül, messziről is látszódott, hogy a benti lányok, hölgyek is igencsak szépecskék.
A belépő fiatalemberen mindnyájuknak megakadt a szeme. Mértéktartóan elegáns öltönyben volt, fehér ing, kékes nyakkendője jól harmonizált a kék szemeihez. Szoborszerű, rezzenéstelen arca alig árult el valamit. 
– Jóképű fickó! – suttogta az egyik lány. „Áhá” – jött a válasz halkan, „De igencsak félénknek tűnik” – szólt egy másik – „Fiatal!” Bólogattak egymásnak, közben le nem vették tekintetűket a fiatalemberről.
A helyzet, a hangulat, a kép szinte idilli. Más nincs is a patikában, csak ők: a jóképű fiatalember, vele szembe a pult mögött, a csinos patikus hölgy és hátrább, a kíváncsiskodó patikus-lánykoszorú. Álltak és nézték a jövevényt.
A fiatalember átnyújtotta a kitöltött, aláírt receptjét. Rajta a neve, életkora, lakcíme. Lennebb pecsét, orvosi aláírás.
A patikus kisasszony átvette a receptet, s amint rápillantott, kissé, alig észrevehetően, felhúzta a szemöldökét, és amikor elfordult, a szája szélén enyhe mosoly jelent meg. Kimérten hátralépett, bennebb ment, egy távoli szekrény fiókos részéből kiemelt néhány dobozkát és fordult is vissza a várakozó ifjúhoz. A recept már nem volt a kezében. Azt már odabent a többi patikus lány böngészte.
A kiszolgáló patikuskisasszony a fiókból kivett dobozokat most már mosolyogva, kedvesen, a pulton keresztül, átnyújtotta a fiatalembernek. Valami fura csomagolásban, fényes, átlátszó műanyag borításban, rombuszalakú kartondoboz, benne fehér és kék színű pirulákkal.
A fiatalember kissé csodálkozva nézte, mintha értetlenkedne, hogy mit is kapott.
„Nahát, micsoda ez?” – kérdőn nézett, de nem szólt.
– Ezt vegye be! – mondta a patikuskisasszony – „Forever man” ezt írták fel Önnek. Megismételte kihangsúlyozva: „Forever man” – ez kell magának!
– Naponta egyet, étkezés után, este lefekvés előtt!
– Jó úgy lesz – bólint rá a fiatalember. Fizetett és fordult is.
Kifele menet nem látta, hogy odabent, a háttérben csoportosan kukucskáló, kíváncsiskodó patikuslányok kuncogva nézték a távozását.
Ők már tudtak valamit…
„Forever man… forever man” – mondogatta magában az utcán lépkedve a fiatalember. „Mi lehet ez?” – magában hümmögött és sietősen lépkedett hazafele. Amikor pár napja, az orvosa átadta neki a receptet, jóformán oda se figyelt a magyarázatára mire is kell ez neki. Tudta, érezte, nincs valami rendjén nála. Ezért ment kivizsgálásra.

Másnap. Délután naplemente után, úgy estefele, megszólalt a fiatalember lakásajtaján a csengő. Odalépett az ajtóhoz. Kinyitotta. Meglepődve nézte a jövevényt. Az ajtóban a tegnapi patikuskisasszonyt ismerte fel. Aki csak állt a küszöbön, fura arckifejezéssel, és köszönés nélkül, de kedvesen, szinte parancsolóan kérdezte:
– Bevette?
A fiatalember hírtelen szólni sem tudott, csak kérdően felvonta a vállát, szemöldökét felhúzta. Némán értetlenkedve rázta a fejét. Nem értette mit akar a patikuslány, meg hogyan került ide.
 ”Mi akar ez lenni?”
– A „Forever man”-t , – úgy-e bevette? – szólt ismét a patikus kisasszony, most már mosolyogva, huncutkásan.
– Egyedül van? – kérdezte tovább.
 A fiatalember „igent” jelezve bólintott, még mindig meglepve és látszódott az arcán nem tudja mire vélni a patikuslány kérdését. És egyáltalában, hogy van Ő itt, miért jött ide a lakásához?! – cikáztak a gondolatai a fejében.
A bólintás után, a lány se szó, se beszéd, a fiatalembert szép lassan akkurátusan maga előtt betolta a lakásába. Vállával bepöccintette a bejárati ajtót, kimérten, hatásosan az ajtó melletti fogasra dobta a felöltőjét, gyengéden taszigálva maga előtt a hátráló elképedt fiatalembert, egészen a belső szobáig. Odabent egy szempillantás alatt körülnézett, majd szép lassan, szótlanul, akkurátusan kigombolta blúzát, leeresztette szoknyáját, s szemeit egy pillanatra sem levéve az öt továbbra is némán bámuló ifjúról, a többi ruhadarabot is, kombinét, melltartót a közeli székre ejtette. A kővé dermedt fiatalembert magához húzta, megcsókolta. A közeli ágy felé fordította… 

Másnap ismét estefele, ugyanabban az időtájban, mint előző nap, megint szólt az ajtócsengő a fiatalembernél. Nyitotta az ajtót. Tágra kerekedett a szeme. Mintha már látta volna ezt az arcot… Most egy másik patikus lány állt az ajtóban. Ő is csak annyit kérdezett:
– „Forever man” – bevette?
Bólintás. Vetkőzés. Belső szoba…

Harmad-, negyednap ugyancsak sorra becsöngettek a patikuslányok.
És csak kérdeztek. A szokásost: „Bevette?”
Ők mindnyájan a receptről megtudták az ifjú lakcímét. És sorra jöttek. Tudták, hogy mire.
 „Forever man…?” – A fiatalember már csak mosolygott a jövevényekre.
Tudta mit kell csinálni.





Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes