Az underground, ellenkultúra, szubkultúra,
alternatív kultúra kifejezések szemantikai sokszínűségét jól mutatja, hogy nagyrészt
utópisztikus vagy társadalomkritikai jelentésekkel telítődnek, használóik
szubverzív vagy emancipális erőt tulajdonítanak nekik vagy éppen az eredetiség
tárházainak tekintik a hozzájuk rendelt kulturális-művészeti formákat és
alakzatokat. (Nem ritkán a politikai elkötelezettség, a részvétel, a jelenlét,
a cselekvés képzetei is kapcsolódnak e fogalmakhoz.) E poliszémia okán a 80-as
évek underground műfajainak és kommunikációs csatornáinak vázlatos áttekintését
e két fogalom és az általuk jelzett tartalmak tisztázásával indokolt kezdenünk.
Underground és alternatív kultúra a 80-as
években
Az underground kifejezés egyfelől a tiltott, konspiratív, „föld alá
szorított” politikai mozgalmak kultúrájára, másfelől az aktuális hatalmi
rendszer ellenében szerveződő kulturális élet intézményeire, szimbólumaira,
értékeire, megnyilvánulási formáira vonatkozik. A két diskurzus köztes
horizontjában interpretálhatók a neoavantgárd szubkultúra kulturális és
művészeti jelenségei. A Kádár korban azonban „az underground kifejezés azt a
meglehetősen heterogén kulturális világot jelentette, melybe a háború előtti
»polgári« kultúra túlélői, a nem kommunista baloldali értelmiségiek csoportjai,
az ’56-os forradalom prominensei, továbbá a hatalom által perifériára szorított
kulturális, tudományos, művészeti irányzatok (avantgárd, szellemtörténet,
pszichoanalízis) képviselői egyaránt beletartoznak.” /In. Havasréti József: Alternatív regiszterek: a kulturális ellenállás formái a magyar
neoavantgárdban. Typotex. Bp. 2006. 26. Vö. Hap
Béla: Mi az underground? = http://www.artpool.hu/aczelkor/hap.html Az
internetes közlés forrása: Szélfolyóirat
(1) 1973/2. sz. Szamizdat Kiadvány, az Artpool archívumában./ Hasonló a helyzet
az alternatív megjelöléssel, ami a
(késő) szocialista kultúrában a centralizált intézményektől és médiumoktól, a
hivatalosan elfogadott morális, szociális és esztétikai értékrendtől független
vagy részben független, azokkal párhuzamos teljesítményekre, képződményekre
használatos kifejezés volt. (Ma például a zenében a mainstreamtől eltérő,
gazdaságilag és esztétikailag részben vagy teljesen független, a populáristól
távolodó, artisztikus pop/rock műfajok megnevezésére alkalmazzák.)
Nyugat-Európában alternatív kultúrának nevezték az ifjúsági szubkultúrának azt
a rétegét, melyet az ún. „csináld magad” alapon működtetett zenei, irodalmi,
képzőművészeti és egyéb alkotói csoportosulások hoztak létre. E közösségek
művészeti-kulturális produktumainak összességét szintén alternatívnak hívták. Tekintettel
arra, hogy a neovanatgárd szubkultúra szereplői sokszor valóban csoportként
működtek és alkották a művészeti produktumok kereteit, elmondható, hogy a
művészetbe ily módon a szubkultúra is „beemelődött”, vagyis az életvilág, a
„hétköznapiság” művészetté formálásának speciális alakzatai révén tekinthető valamely
csoport „beemelésének” a művészetbe. Ez a multikulturális szemléletmód azt is lehetővé
tette, hogy az egyes művészeti (és tudományos) irányzatok és műfajok
heterogenitása olyan homogén térben nyilvánulhasson meg, ami egyben szociális,
ontológiai és episztemológiai reflexiókkal rendelkezik. Mindazonáltal „a magyar
neoavantgárd szinte minden képviselője több műfajban is alkotott, illetve
műveik többféle médium és műfaj kereszteződéséből származtak. A műfajok és
médiumok közötti szabad mozgás azt eredményezte, hogy nagyon sok mű visszahelyezhető
egy elsődleges akciókörnyezetbe és a magyar art-punk kiemelkedő
teljesítményeinek értelmezéséhez is releváns kiindulópontok a happening-,
illetve a performansz művészet szempontjai.” /In. Havasréti József: i.m. 160./
A művészeti ágak közötti
átjárhatóságot jól példázza többek között a színház területén Halász Gábor
csoportja, továbbá egyes filmek (mint pl. Bódy Gábor Psyché című játékfilmje vagy Najmányi László A császár üzenete című munkája), illetve a zenében a Spions megalakulása, ami eredetileg színházi-filmes
csoportként indult (Vidor Danauer Familie néven), majd zenekarként is a
nyilvánosság elé lépett. De említhetnénk a Bizottság zenekart is, akinek tagjai
tulajdonképpen a Vajda Lajos Stúdió tagjaiból álltak. /In. Utóbbiról bővebben
lásd: Novotny Tihamér-Welner Tibor
(szerk.): A Szentendrei Vajda Lajos
Stúdió. Vajda Lajos Stúdió Alapítvány. Szentendre. 2000./ A nyilvánosságot
a Kádár korban többnyire a legális első és az illegális második nyilvánosság
kettőségével jellemzi a szakirodalom, s e kettő közötti átmeneti zónát az ún.
„köztes”, a „párhuzamos”, a „harmadik” nyilvánosság fogalmával határozza meg. A
neoavantgárd szubkultúrában viszont meglehetősen homályosak, elmosódottak
voltak azok a határok, melyek a különféle kontaktusok, a művészek életvilága és
az esztétikai objektivációk között húzódtak meg. Nem lehet elégszer
hangsúlyozni, hogy az egyes underground csoportosulások nem voltak teljesen
izolálva a legitim, elsődlegesnek tartott kulturális szférától, hiszen nem
ritkán akadtak fórumaik, kommunikációs csatornáik e körökben is. (Ilyen volt
például a Fölöspéldány-csoport esetében a Mozgó
Világ folyóirat.) Mindamellett hatással voltak rájuk a Nyugatról
beszivárgott művészeti koncepciók és irodalmi művek (mint például a
beat-költészet és zene, ill. a „Beat költők antológiája”), noha kétségtelen,
hogy Magyarországon számos esetben az underground szubkultúra különböző aspektusainak önálló
kialakulásáról beszélhetünk (pl. a Beatrice és a punk viszonya esetében).
Említettek okán és a
neovanatgárd művészeti csoportok kultúrtörténeti előzményei kapcsán hiba lenne
nem szólnunk a kísérleti színházról, az akció- és performance művészetről, a
body artról és az art punkról (lásd a ’80-as évek elején alakult URH, Kontroll
Csoport és Európa Kiadó zenekarokat), valamint a filmes múltból (is) táplálkozó
médiatudatos attitűd különféle megnyilvánulási formáiról. Mindezek a Molnár
Gergely által vezetett Spions működésére
is rányomták bélyegüket, akikre viszont nem kifejezetten az angol punk (The Clash,
Sex Pistols) hatott, hanem sokkal inkább a New York-i művészvilágban megalakult
Velvet Underground (akikkel kapcsolatban állt a legendás The Doors zenekar is),
továbbá az ott gyökeret eresztő David Bowie excentrikus, artisztikus zenei
világa. (A Spions többek között 1978-ban Anna Frank-emlékestet is tartott,
amiről Pozsonyi Ádám is elismerő szavakkal nyilatkozott.) Fellépéseik
központjában az akcióművészet alapvető médiumát, az emberi testet állították
(body art), ahol a test ikonként vagy médiumként jelent meg, s az intenzív
testhasználat egyfajta sajátos öntörvényű hatalmi központ tereként is funkcionált.
A csoport vezetőjének sokrétű érdeklődését mutatja irodalmi tevékenysége is,
melyből Molnár kiemeli az általa készített „egyszemélyes” naplófolyóiratot, a Mozgó Világban megjelent ellenkultúra-esszéjét,
Szentjóby Tamás Kentaur című
filmjéről írt elemzését, a Hídban
publikált dalszövegeit, továbbá egyéb filmkritikáit. A színház területén
elsősorban a Halász Péter által vezetett Kassák Stúdióban való közreműködését,
majd a Najmányi Lászlóval együtt működtetett Kovács István Stúdió munkáját
tartotta fontosnak hangsúlyozni. (Najmányival közösen több videofilmet is
készített, valamint közreműködött A
császár üzenete című Kafka-adaptációban és utal további filmterveire is.) Ismeretterjesztés
gyanánt rocktörténeti és képzőművészeti előadásait sorolja fel – a popzene
történetéről alkotott koncepciói a történeti és a mitologikus időhöz való
sokszínű és ellentmondásos viszonyt tükrözik. Kisebb írásai mellett a Nektár sztrichninből – Rock utópiák a hetvenes években című nagyobb tanulmányában
elemezte a popzene történetét és a rockzenei kultúrát. (További érdekesség,
hogy Molnár Gergely saját személyiségének átalakulását képzőművészeti
programként jelöli meg, amire e tárgyú írásai is utalnak.) Összességében
elmondható, hogy „a Spions […] fontos szerepet tulajdonított a zenében, a
szövegekben és a színpadi akciókban megjelenő agresszív, a hatalomgyakorlás és
hadviselés jelképrendszeréből származó képzeteknek, és annak a teátrális elemekben
bővelkedő, átpolitizált Gesamtkunstwerk-nek, melyet a totális államok
propagandistái és művészei hoztak létre.” /In. Havasréti
József: i.m. 203./
Az „élő folyóiratok”
mint médiumok
Az „élő folyóiratok” a
hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján jelentek meg a magyar alternatív
kultúrában, szórványos korábbi kísérletezések mellett a legfontosabb képviselőik
a Lélegzet és a Fölöspéldány-csoport volt. A Fölöspéldány-csoport ugyan nem definiálta magát „élő folyóiratként”,
mégis tárgyalható e fogalmi-műfaji keretben, egyrészt mert a csoport
működésének legtöbb mozzanata nagyon hasonlított a példaszerű „élő folyóirat”,
a Lélegzet tevékenységéhez, másrészt
számos szerző tagja volt mind a két csoportosulásnak, és nem mellékesen a Fölöspéldány által rendezett „irodalmi
koncertek” az „élő folyóirat” egy sajátos változatának tekinthetők. E
tevékenységüket a punk-, illetve a rockkultúrához legszorosabban a Beatricével
való közös együttműködés mutatja (1979 tavaszától 1980 tavaszáig), s e
hazánkban műfajteremtő „irodalmi koncertek” az irodalom, az avantgárd művészet
és a rockzene ötvözésére történő korábbi kísérletek (ld. pl. Kex, Spions)
folytatásának is fölfoghatók. /In.
Havasréti József: i.m. 203./ E folyóiratok köréhez tartozó szerzők –
mint látni fogjuk – folyamatosan kapcsolatot kerestek a társművészetekkel,
egyrészt a szóbeliség egy sajátos formáját képviselő punk-rock kultúrával,
másrészt a különféle avantgárd művészeti törekvésekkel. Ezek a kapcsolatok, a
punk-rock kultúra, illetve az avantgárd művészet példaként vétele lehetővé
tette, hogy az „élő folyóiratok” még markánsabban fogalmazzák meg
alternatívákat kereső hozzáállásukat a kortárs kultúra rögzült intézményi,
esztétikai, műfaji normarendszerével szemben.
Fontos kiemelni, hogy az „élő folyóiratok” az egyik
legtradicionálisabb kommunikációs közeg (az írás) alkalmazása helyett a szóbeli
közlést helyezték előtérbe, melynek célja – különféle esztétikai, metafizikai
és politikai megfontolások alapján – a hivatalos és a nyomtatott irodalom
dominanciájának, vezető szerepének a megtörése volt. Ebből következik, hogy
legfőbb fórumaik többnyire színházi előadások és/vagy rockkoncertek voltak,
ahol az egyes írásműveket maguk a szerzők adták elő a publikumnak, oly módon,
hogy az előadásban kitüntetett szerepet töltöttek be a társművészetek egyes
ágai is (pl. zene, színház, képzőművészet). E szóbeli medialitáson alapuló
folyóiratok négy fő alapelv mentén szerveződtek. Ezek a következők:
közösségalkotás és irányzatosság; a cenzúra megkerülése; a nyelvmetafizikai
előfeltevések és célkitűzések megkerülése; experimentalizmus és multimedialitás
(Utóbbin elsősorban azt kell érteni, hogy a szerzők tudatosan kapcsolatot
kerestek a művészetek különféle ágaival, a punk-rockkal és az avantgárddal.)
Jellemző volt előadásaikon a korabeli multimédiás technikák alkalmazása, valamint
bizonyos reprezentatív jelképek használata. Mindezek együttesen egyfajta
kulturális szinkretizmust hoztak létre, mely a rituális színházi előadás
kelléktárárát felhasználva (ti. testmozgás, artikuláció, gesztusok, jelképek) és
a szóbeliség révén nagymértékben kötötték előadásaikat az archaikus
költészethez. /Ld. Paul Zumthor: A hang poétikája.= Helikon,
1985/1., 17–20; ill. Szkárosi Endre: Hangköltészet.
Artpool. Bp. 1994./
A
Fölöspéldány-csoport (1979–1982)
A Fölöspéldány csoport
1979-ben alakult meg fiatal írókból és képzőművészekből. Egyike volt az első ún.
"új hullámos" művészeti társulásoknak Magyarországon. A névválasztás
hátteréül az szolgált, hogy 1979-ben a csoport több tagja az Országos Széchényi
Könyvtár Fölöspéldány Központjában dolgozott, s ők ütötték rá a kiselejtezett
könyvekre, hogy „fölöspéldány”. /A névről bővebben lásd még Szilágyi Ákos A fölöspéldány szomorúsága c. írását.
In. Parti Nagy Lajos (szerk.): Ká! Ká! Ká! Magvető. Bp. 1986. 13-18./ Erről
Szkárosi Endre a következőképpen vall: „Ekkor tájt már folyt a vita a névválasztásról,
ami sehogyan sem akart összejönni, valami miatt minden névötlet alkalmatlannak
bizonyult. Végül valahogyan szóba került az Országos Széchenyi Könyvtár
Fölöspéldány Központja, ahol Kemenczky és Györe is dolgozott, és abban a
pillanatban rácsodálkoztunk: ez az! Ennél tökéletesebb nevet keresve sem
találhattunk volna.” /In. Szkárosi Endre:
Fölöspéldány. =
http://www.litera.hu/hirek/szkarosi-endre-folospeldany/ Mivel a csoport csak
élő irodalmi koncerteken lépett fel – több ízben az azóta feloszlott Beatrice
együttessel közösen –, a Ká! Ká! Ká!
füzet volt az első nyomtatott megnyilvánulásuk, ami talán az első irodalmi
lecsapódása annak a szemléletmódnak, amelyet a zenében "új hullámnak"
és a képzőművészetben "új szenzibilitásnak" neveznek a 70-es évek
vége óta. (A Fölöspéldány-csoport működésének
legális intézményi háttereként a „köztes nyilvánosság” jellegzetes fóruma, a Mozgó Világ folyóirat említendő.) Épp
ezért jellemző vonása a magánszférából, a magánemberi kapcsolatokból való
kiindulás, a művészi utak, önértelmezések, életformák sokfélesége, az együttlét
jóérzése, mely nem az irodalmi doktrínára felesküdött művészetmegváltók
kollektív fanatizmusából, hanem az élet változatossága, sokrétűsége, a
személyiség autonómiája mellett hitet tevőknek egymás iránti szeretetéből
fakad. A nyilvános irodalmi koncertek zajával szemben ez a füzet inkább
valamilyen új irodalmi intimitás kialakítása felé mutat: nem antológia, nem
külön erre az alkalomra írt művek tárháza, hanem egyszerűen néhány kitépett lap
a Fölöspéldány valóságos életéből,
mely nem válik szét irodalomra és nem-irodalomra.
A Fölöspéldány-csoport vezetője és
meghatározó ideológusa Szilágyi Ákos költő és kritikus, az orosz avantgárd
irodalom kutatója. Szilágyi alakja a Kádár korban igen ellentmondásos volt,
hiszen pályája korai szakaszában egyszerre jelentkezik költőként, illetve
újbaloldali, marxista esztétaként és kritikusként. Pályája kezdetén bajkeverő
hírében állt, a Weöres-versek gyűjteményes kiadásáról írott kritikája országos
botrányt kavart. /Ld.
A weöresi magatartás és a Nem
vagyok kritikus!
című írásokat. In. Szilágyi Ákos: Nem
vagyok kritikus! Magvető. Bp. 1984. 114–123, ill. 356–381./ (Később a Fiatal Írók József Attila Körének egyik vezető személyisége lett.)
A csoport másik alapító tagja Györe Balázs költő és író, akinek személye és
munkássága jól példázza a neoavantgárdot a történeti előzményekhez kapcsoló,
generációk közötti kötődéseket. (Nem mellesleg édesapja Györe Pál esszéíró
Hamvas Béla, Szabó Lajos és Tábor
Béla gondolkodói
körének tagjaként vált ismertté.) Termékeny hatást
gyakoroltak rá az e körökben népszerű filozófiai dialóguselméletek, mely
érdeklődést jól nyomon lehet követni az egyik legjelentősebb „élő folyóirat”, a Lélegzet megalapításában és munkájában
betöltött szerepében. Az alapító tagok közül meg kell továbbá említeni Kemenczky
Judit költőt
és orientalistát, japán műfordítót, aki egy időben Györe Balázzsal együtt az
Országos Széchényi Könyvtár Fölöspéldány-csoportjának munkatársaként dolgozott,
valamint a jogi végzettségű Kőbányai Jánost, aki kezdetben
gyámügyi előadó, majd szociográfus és író, később a zsidó kulturális élet egyik
központi alakja, a Múlt és Jövő
újraindítója, főszerkesztője. A tagok közt szerepelt még Temesi Ferenc, a Mozgó Világ
köréhez kötődő szegedi író, illetve El Kazovszkij képzőművész, valamint
Bernáth(y) Sándor, a Beatrice plakátjainak tervezője, a Bizottság együttes
gitárosa, később a hazai elektronikus tánczenei underground ismert alakja, s
végül, de nem utolsósorban a fentebb már idézett Szkárosi Endre
irodalomtörténész, költő, rock-zenész, performer, később az Új Hölgyfutár szerkesztője. Mint fentebb
már utaltunk rá, a Fölöspéldány-csoport tevékenységét a punk-, illetve a
rock-kultúrához legszorosabban a Beatrice együttessel történő együttműködés
kapcsolta: a közös munka körülbelül egy évig, 1979 tavaszától 1980 tavaszáig
tartott, melynek keretében irodalmi koncertet tartottak együtt 1979 márciusában
a Fiatal Művészek Klubjában, majd ez év áprilisában Szegeden az egyetemi
klubban, végül augusztusban a budaörsi Jókai Művelődési Házban. A kooperáció
megszakadása után Szilágyi Ákos fellépett még Kőszegi Imrével 1979-ben
a nagykanizsai jazzfesztiválon, 1980-ban Szkárosi Endre Jávori Vilmossal és Dresch Mihállyal ugyanott, 1980 novemberében Györe
Balázs, Bernáth(y) Sándor és Kőbányai János a Dimenzió
együttessel a szegedi jazznapokon szerepeltek. /Ld. Parti Nagy Lajos (szerk.): Ká! Ká! Ká! – A Fölöspéldány gyűjtése. Magvető. Bp. 1986. 180–182./
Mivel a Fölöspéldány tagjai zömmel irodalmárok
és rockzenészek, kisebb számban képzőművészek voltak, így a csoport
törekvéseinek megítélésénél elsősorban e művészeti területek korszaktörténeti helyzetét
kell figyelembe venni. A legitim irodalmi intézményrendszer szempontjából azt
mondhatjuk, hogy a Fölöspéldány-csoport a féllegális és az illegális szféra
határán működött. Irodalmár tagjai kisebb publikációkkal vagy már önálló
kötetekkel részesei voltak az első nyilvánosságnak, ugyanakkor a csoporton
belül olyan tevékenységet folytattak, amely nem volt beilleszthető a
konvencionális irodalmi élet keretei közé. A Beatrice együttes ettől eltérő
helyet foglalt el a kulturális élet színpadán, ugyanis saját területükön –
tehát a zenei életben – nem rendelkeztek a csoport irodalmár tagjaihoz
hasonlítható intézményes, hivatalos elfogadottsággal és háttérrel. A
Fölöspéldány-csoport működését bemutató Ká! Ká! Ká! kötet
alapján megállapítható, hogy a csoport egyrészt azt a programot valósította
meg, amely szerint a költészetnek (az irodalomnak) nem nyomtatott formában kell
a közönség elé lépnie, hanem az élőszó prioritásának megfelelően. Ezt az
elképzelést kiegészítették azok az experimentális törekvések, amelyek
valamilyen módon az (írott, nyomtatott) irodalmi nyelv lineáris természetét
tagadták, vagy úgy, hogy az irodalmi produkciót egy sajátos akció keretében
hozták létre és/vagy adták elő, illetve úgy, hogy különféle vizuális-tipográfiai
eszközök felhasználásával felforgatták a nyomtatott irodalomra jellemző
lineáris szövegszerveződés szabályait. Másrészt fontos szerepet játszott az
inspirációk és a műfaji kísérletek szempontjából a rockkultúra is, amely
eredendően a megjelenítés komplexitására, a színház, a test, a szöveg, a zene
egységére épült. „Az élő folyóiratok szerzői, ideológusai, közreműködői,
illetve a rock-kultúrát az avantgárd tradíció szerves részeként felfogó
kritikusok a rock és az avantgárd kapcsolatát, fúzióját, kölcsönhatásait
többnyire az érzékelésmód teljessége, a komplexitás, a multimedialitás, a
szinkretizmus fogalmai segítségével értelmezték, e szempontok, e problémák
felől »olvasták vissza«. Ennek megfelelően a Ká! Ká! Ká! kötetben
– közvetlenül vagy különféle kulturális referenciákon keresztül – egyaránt
jelen vannak a képvers, az ideogramma, a beat irodalomra jellemző spoken word
előadásmód, a rockzenével való fúziós kísérletek különféle formái, illetve
utalásokon keresztül megjelenő emléknyomai. Megjelennek ezek a hatások például
az orientalista Kemenczky Judit verseiben, aki japán és kínai
írásjeleket épített be szövegeibe, Szkárosi Endre és Szilágyi Ákos vizuális és
hangköltészeti kísérleteiben, illetve Györe Balázs lettrista hatásokat mutató verseiben
is. A kötetben Kemenczky Judit 1981 Amszterdam költőfesztivál című versén keresztül felidéződik a
hollandiai költőfesztivál, amelyen részt vettek a beat irodalom nagy túlélői
(mint William S. Burroughs), fiatalabb vagy újabb képviselői (Jack Kerouac,
Richard Brautigan) és ahol Szkárosi Endre és Temesi Ferenc is szerepelt. Az idézett törekvések – ha nem is
voltak minden esetben közvetlenül a szóbeliség, illetve a »hangbeliség«
képviselői – mindenképpen a hagyományos nyelv- és irodalomfelfogás kritikáját,
a nyomtatott szöveg hegemóniája által meghatározott kultúra alternatíváját
jelentették.” /In.
Deréky Pál-Müllner András: Ideológia és gyakorlat a
Fölöspéldány-csoport működésében. =
http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tkt/ne-ma-ne-ma/ch17s03.html/
A Fölöspéldány-csoport
ideológiáját és kulturális gyakorlatát tehát három alapkategória segítségével
lehet összefoglalni: marginalitás, ellenkultúra és experimentalizmus. A marginalitás
több szempontból is meghatározó élményt jelentett számukra. Egyfelől a fölöslegesség-tudat miatt, mely a
korszak fiatal művészeinek gondolkodását, szellemi életét definiálta, másfelől
a társadalmi szélsőségek, a szegények, a szociális és etnikai perifériákon
élők, a szenvedélybetegek világa iránti érdeklődés végett, mely irányt Kőbányai
János szociográfiái,
illetve a Beatrice együttes dalai képviselték a legerőteljesebben. A csoport
működésének e jellemzői a korszakban sajátos módon képviselték egy valóban
alávetett és kirekesztett társadalmi réteg, az ún. „csöves” szubkultúra
hangját, problémáit és jelképeit. A csoport és a Beatrice zenekar kapcsolatának
ismertetésére kapcsán mindenképpen meg kell még említenünk, hogy a Fölöspéldány működését (is) jellemző experimentális törekvések a (késői) Kádár
korban mind az avantgárd mozgalom, mind a hivatalos művészetfelfogás
diskurzusában ellentmondásos jelentésekkel rendelkezett. Az avantgárd művészet
képviselői közül a kísérleti művészet fogalmát többen az előzetesség és az
izoláltság „laboratóriumi” eljárásaival azonosították, s számukra a kísérletezés
elsősorban technikai, formai, jelentésalkotó eljárásokat tett próbára vagy képzett
le.
Jelen keretek között nem
térhetünk ki részletesen olyan „élő folyóiratok” munkásságára, mint például a fentebb
már említett Lélegzet, ahogyan nem
tárgyalhatjuk a 80-as évek irodalmi életének marginális jelenségeit sem. Dióhéjban
szólnunk kell azonban az 1975-ben alapított és Grandpierre Attila által
vezetett Vágtázó Halottkémek zenekarról,
s az együttes szellemiségéhez szorosan kötődő, ma is működő Titokfejtő VHK-kör tevékenységének
szellemi alapjairól. Előbbi hátteréről a csillagász-énekes a következőképpen
nyilatkozott még 1985-ben: „Egyik barátom avantgárd elmefuttatásait olvasva
megéreztem e szó különleges ízét: halottkém. Szerintem rendkívül kifejező: a
halottkém a végső azonosítás embere. A »vágtázó« jelző dinamizmusunkat,
mozgásunkat jelzi. Vágtázó és nem vágtató, mert a vágtató azt jelentené, hogy
megbízottként, küldöncként vágtatunk. Mi azonban nem vágtatunk, hanem
vágtázunk, öntevékenyen, élvezetből, kihúzva magunkat. Élvezzük, hogy
vágtázunk. A névválasztás ösztönös volt. Érdekes ezzel kapcsolatban
megemlíteni, hogy Klaniczay Gábor Sámánizmus
és boszorkányhit című tanulmányában utal egy középkori elképzelésre, amely
szerint »a halottak lelkei dühöngő hadseregben vágtáznak az év bizonyos
éjszakáin«". /In. Seszták Ágnes:
Hová vágtáznak a Halottkémek?
(Interjú dr. Grandpierre Attilával.) =
Mozgó Világ, 1985/6. sz. 86./ A zenekar főbb célkitűzéseit pedig az
alábbiakban határozta meg:
„A VHK célja, hogy az életet kiteljesítse, és
minél több ember figyelmét felhívja:az élet titokzatos, de felfogható, hihetetlen
csodáira, a halál móresre
taníthatóságának ki nem zárható lehetőségére, az életről, a Világegyetemről, a
Világösztönről gondolkodás és belső érzékelés fontosságára, életünket
felszabadító hatására, az ismert világ és a létező világ közti hatalmas
szakadék létére, melynek áthidalásában a filozófia és a művészet magától értetődő
elsőbbséget élvez a tudományokkal szemben. A bennünk lakozó Éden
visszahódításának szükségességére, a világ megváltoztatásának sürgető
mivoltára, a föld alá kényszerített emberi belső világ külvilágban
megvalósítására. A VHK céljait zenével, dalszövegekkel próbálja elérni, és
törekszik arra, hogy az általa
képviselt értékeket valló emberekkel szellemi közösséget alkosson, rendszeres
fellépésekkel és más közösségi megnyilvánulásokkal. A VHK az élet, az értelem,
az érzékelés, az érzés, a megérzés kozmikus dimenzióinak talaján él, ezek
összekapcsolódásán és kiteljesedésén alapszik, ezért üzenete a hétköznapok
embere számára olykor megmagyarázhatatlan és sokszor félreértett. A VHK
elutasítja az értelem bárminemű lefokozását, a világ bármely területének
elzárását az értelem elől, beleértve az értelem társ-testvéreit, a mágikus
erőket hordozó érzéseket, a szent indulatokat és a teremtő erőt hordozó
sejtéseket. A VHK az emberi megismerő és átélő képesség újra egyetemessé
tevésének lehetőségéért, a gondolatot, az érzéseket, a sejtéseket megbénító
szellemi bilincsektől megszabadulásért cselekszik. A VHK tudja, hogy minden
ember képes megszabadulni a bennünket törpévé tenni igyekvő társadalmi
hatásoktól, kitörni a társadalom által ránk kényszerített tetszhalott életből,
papírvékony szellemi mozgásteréből, levetni a társadalom – a Világegyetemhez és
az Élethez képest hártyavékony – hamis maszkjait és felszabadítani a minden
élőlényben élni akaró világösztönt, cselekedni a világ teljes megismerésének és
átélésének természeti létfeladatáért, hogy visszanyerjük emberi arcunkat,
legmagasabb képességeinket.
Szemben a mai világ atomizáló, emberellenes, természetellenes
torzulásával, a VHK az egyetemes, egyéni, közösségi és természeti emberi
lényeggel foglalkozik, melynek fő alkotóelemei az egyéniség, a magyarság, az
emberiség, a Természet és a Világegyetem. Szemben a mai rádiók, tévék túlnyomó
részének, a tudat fogyasztói iparosításáért tevékenykedőknek szándékosan
leszűkített, emberidegen és ember-lealacsonyító szemléletével, fogyasztói
termékként ránk tukmált réteg-zenéjével, a VHK zenéje az élő ember tágabb, egyetemes,
a Természetre és a Világegyetemre nyíló zenéje, a minden emberben élő
természeti erők megnyilvánulása, az emberiség mélyről fakadó önkifejezésének
zenéje. Az emberiségnek vissza kell térnie természeti önmagához! Az emberiség
ügye nem veszhet el, ha az emberiség felismeri, és cselekszik érte!
A VHK az élet, az értelem, az érzékelés, az érzés, a megérzés
kozmikus dimenzióinak talaján él, ezért nem fogadja el a világ
értelemvesztésbe, embertelenségbe, érzéssorvasztásba rohasztását. A VHK szemben
áll a belső teremtő természeti erők a mai civilizáció által alantas ösztönökké
minősítésével. A VHK szemben áll a fogyasztói mű-világgal, a rothadó
műanyag-világgal, amely minden természetes emberi érzés, gondolat megfojtására
tör. A VHK a lélek és az értelem lebírhatatlanságát hirdeti, és ezért szemben
áll a civilizáció embertelenségbe taszító erőivel. A VHK a mindannyiunkban élni
akaró Éden visszahódításáért cselekszik, az emberi életért, az emberi élet
létfeladatáért érzett felelősség jegyében. A képzelet képes meglátni az igazat!
Ahol az érzés tud, az ész megnyílik! Éljen a természetes szellem! Itt futótűz!
Irány mindenki, aki élni akar!” /=
http://www.vhk.saman.org.hu/erdekesseg/titokfejto-vhk-kor/
A Titokfejtő VHK-kör megalakulása kapcsán Grandpierre
Attila szintén az emberi lét ontológiai alapkérdéseire adandó valódi válaszok
megtalálásának igényét hangsúlyozta, s kiemelte, hogy azzal a nem titkolt
céllal kívánnak szellemi műhelyt létrehozni, hogy kortársaikat felébresszék
abból a természetellenes ideológiából, „tetszhalott állapotból” és eszmevilágból,
amit mindenkire ráerőltet az aktuális világrend és politikai struktúra. Mint
írja: „Amit akarunk, nem tetszőleges, szabad gondolkodás, hanem a gondolkodás
legmélyebb, természeti törvényeinek érvényesítése. Összejöveteleink során ezt a
természeti szellemiséget akarjuk életre hozni, szemben a mai szellemi
pangással, önelhagyással, tévtanokba zápulással. Közvetett célunk egy emberibb,
eszményibb világ megközelítése, az Éden visszahódítása. Előadásainkat közös megbeszélések
követik, melyek során mindenki hozzájárul a kérdésekhez a maga gondolataival.”
/Uo./ Mondanunk sem kell, hogy e törekvések részletes elemezése külön
dolgozatot érdemelne. E helyen csupán rövid, áttekintő képet igyekeztünk adni a
korszak underground kultúrájáról és vázolni azokat a multikulturális
képződmények által létrehozott műfajokat és főbb művészeti produktumokat,
melyek kommunikációs közege az ún „harmadik nyilvánosság” fórumain zajlott.
Tisztában vagyunk azzal, hogy kultúra- és művelődéstörténeti áttekintésünk
messze nem teljes, ám reményeink szerint sikerült felhívnunk a figyelmet a
neoavantgárd szubkultúra számos olyan aspektusára, melyek még manapság sem
feltétlenül ismertek a tágabb nyilvánosság előtt.
Muhel Gábor
Felhasznált
irodalom:
§ Deréky
Pál-Müllner András: Ideológia és gyakorlat a
Fölöspéldány-csoport működésében. =
http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tkt/ne-ma-ne-ma/ch17s03.html
§ Hap
Béla: Mi az
underground?
= http://www.artpool.hu/aczelkor/hap.html (Az internetes közlés forrása: Szélfolyóirat (1) 1973/2. sz. Szamizdat
kiadvány, az Artpool archívumában.)
§ Havasréti
József: Alternatív regiszterek: a kulturális
ellenállás formái a magyar neoavantgárdban. Typotex. Bp. 2006.
§ http://www.vhk.saman.org.hu/erdekesseg/titokfejto-vhk-kor
§ Michel
Foucault: Mi a szerző? In. Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk. Debrecen. 1999.
§ Novotny
Tihamér-Welner Tibor
(szerk.): A Szentendrei Vajda Lajos
Stúdió. Vajda Lajos Stúdió Alapítvány. Szentendre. 2000.
§ Tábor
Ádám: A váratlan kultúra. Esszék a magyar
neoavantgárd irodalomról és művészetről. Balassi. Bp. 1997.
§ Paul
Zumthor: A hang poétikája.= Helikon, 1985/1., ill. Szkárosi
Endre: Hangköltészet.
Artpool. Bp. 1994.
§ Parti
Nagy Lajos
(szerk.): Ká! Ká! Ká! Magvető. Bp.
1986.
§ Seszták
Ágnes: Hová vágtáznak a Halottkémek? (Interjú
dr. Grandpierre Attilával.) = Mozgó
Világ, 1985/6. sz. 86-93.
§ Szabó
Zoltán: A magyar szépírói stílus fő irányai.
Corvina. Bp. 1998.
§ Szkárosi
Endre: Fölöspéldány. =
http://www.litera.hu/hirek/szkarosi-endre-folospeldany
§ Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus! Magvető.
Bp. 1984.
Megjegyzés küldése