Fülszöveg
A Srímad Bhagavatam a védikus irodalom, India vallásbölcseleti
irodalmának 5000 évvel ez előtt keletkezett összefoglalása. A védikus
bölcsesség legmélyebb és legbensőségesebb tanításait tartalmazza. Szanszkritból
angol nyelvre a XX. században A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada fordította,
aki e mű fordítását és magyarázatokkal való ellátását tekintette élete fő
feladatának. Azonban mielőtt a feladat végére érhetett volna, sajnos távozott
ebből a világból. A Srímad Bhagavatam összesen
12 énekéből nem egészen 10 éneket sikerült lefordítania és magyaráznia. A
fordítási munkát halála után tanítványai folytatták, így lett az összeállítás
befejezett. Azonban magyar nyelvre ezidáig a Srímad Bhagavatam csak azon részeit fordították át, amiket A.C
Bhaktivedanta Swami fordított.
Jelen fordítás célja azt, hogy az
ebből fakadó hiányt kiküszöbölje legalább addig, amíg a teljesen kompetens
magyar fordításra sor nem kerül.
Az olvasó figyelmét felhívom
arra, hogy a fordításban közreadott szövegek tiszta és reális megértéséhez az
ezt megelőző kötetekben foglaltak alapos ismerete és megértése szükséges! Ezek
nélkül a megértés a szerencsére bízott, avagy maximum szépirodalmi értékű. A Srímad Bhagavatam első kilenc éneke és a
befejezetlen X. ének magyar nyelven beszerezhető. Mindazonáltal a Srímad Bhagavatam „Summum Bonum” (X.
ének), „Egyetemes történelem” (XI. ének) és „A romlás kora” (XII. ének) című
bemutatásra kerülő kötetei rendkívül érdekes és tartalmas olvasmányt
nyújthatnak a téma iránt érdeklődőknek.
A fordítás közzététele fejezetről-fejezetre
halad.
Káliya története
1.
vers
Hallva, hogy az
Úr Krisna hogyan bánt el Káliyával Pariksit király a következőképpen kérdezett:
Miért hagyta el Káliya Ramanaka szigetét, a kigyók lakhelyét, és Garuda miért
csak egyedül vele volt ellenséges?
2-3.
vers
Sukadeva Gosvámi
szólt: Hogy elkerüljék, hogy Garuda felfalja őket, a kígyók előzetesen
megegyeztek vele, hogy egy hónapon át tartó hűséges felajánlásokat fognak tenni
számára egy fa tövébe. Így havi rendszerességgel, Óh, erős karú Pariksit
király, minden kígyó illendően felajánlotta szolgálatát Visnu hátasállatának
menedékhez jutva ily módon.
4.
vers
Bár az összes
többi kígyó kötelességtudóan végezte felajánlásait Garudának, egy kígyó, az
arogáns Káliya, Kadru fia az összes felajánlást megette, mielőtt Garuda magához
vehette volna azokat. Tehát Káliya egyenesen az Úr Visnu hordozójával dacolt.
5.
vers
Óh, király, a
hatalmas erejű Garuda, aki nagyon kedves a Legfelsőbb Személynek, dühössé vált,
mikor mindezt meghallotta. Arra vágyva, hogy elpusztítsa Káliyát, félelmetes
sebességgel a kígyók közé száguldott.
6.
vers
Ahogy Garuda fürgén
ráröppent, Káliya, aki méreggel teli fegyverekkel bírt, felemelte számtalan
fejét, hogy ellentámadásba lendüljön. Vérengző nyelveit elővillantva és
borzalmas szemeit kimeresztve, Káliya lecsapott Garudára mérgező tépőfogaival.
7.
vers
Tárksya dühös
fia elsöprő sebességgel kezdett mozogni, hogy visszaverje Káliya támadását. Az
Úr Madhusúdana rettentő erejű hordozója bal szárnyával, mely úgy ragyogott,
mint az arany, lesújtott Kadru fiára.
8.
vers
Garuda
szárnyának sújtásától, Káliya rendkívül zavarodott lett, így egy tónál keresett
menedéket, mely a Yamuná folyóhoz csatlakozik. Gaurda nem érintkezhetett a
folyóval, ráadásul meg sem közelíthette.
9.
vers
Annál a tónál,
Garuda egyszer arra vágyott, hogy fogjon egy halat, mivel az volt többek között
természetes táplálékai egyike. Bár a bölcs Saubhari, aki éppen a vízben meditált
megtiltotta neki, éhes volt és bátran megragadott egy halat.
10.
vers
Látva a többi
szerencsétlen hal vezetőjük elragadása keltette szomorúságát, Saubhari a
következő átkot mondta ki az események hatása alatt, mivel kegyesen a tó
birodalmának jótevőjeként lépett fel:
11.
vers
Ha Garuda
mégegyszer érintkezik a folyóval és megeszik egy halat, azonnal el fogja
veszíteni az életét. Amit mondtam, az, az igazság.
12.
vers
Minden kígyó
közül csak Káliya tud erről az esetről, és Garudától való félelmében
kialakította saját birodalmát a Yamuná ezen tavában. Később az Úr Krisna mégis
elküldte őt onnan.
13-14.
vers
Folytatva Krisna
Káliya megleckéztetéséről szóló elbeszélését, Sukadeva Gosvámi a
következőképpen folytatta: Kiúszva a tóból, a parton álló Krisna, isteni
virágfüzért, illatos öltözetet, megannyi csodálatos ékszert viselt, melyeket
arany díszített. Amikor a pásztorok megpillantották, mindnyájan felpattantak,
mint amikor egy öntudatlan ember érzékei újra élettel telnek meg. Nagy örömmel
telve, szeretetteljesen magukhoz ölelték őt.
15.
vers
Visszanyerve
életfunkcióikat, Yasodá, Rohini, Nanda és minden pásztor és pásztor asszony
odasietett Krisnához. Óh, Kuruk sarja, még az elszáradt fák is visszatértek az
életbe.
16.
vers
Az Úr Balaráma
nevetett és magához ölelte tévedhetetlen testvérét, ismerve Krisna nagyságának
befolyását. A szeretetet érzéseinek kitörésében, Balaráma felemelte Krisnát és
ismét ránézett. A tehenek, a bikák és a fiatal borjak szintén a legnagyszerűbb
örömet élték át.
17.
vers
Minden jó hírű
bráhana, feleségeikkel együtt, eljött, hogy köszöntse Nanda Maháráját és a
következőképpen szóltak hozzá: „Fiad megragadta Káliyát, de a gondviselés
kegyéből ő most mégis szabad.”
18.
vers
Aztán a
bráhmanák a következő tanáccsal látták el Nanda Maháráját: „Hogy biztosítva
legyen, hogy fiad mindig megszabaduljon a veszélytől, légy könyörületes a
bráhmanákhoz.” Óh, király, így Nanda Mahárája elégedett elmével, nagy örömmel
teheneket és aranyat adományozott a bráhmanáknak.
19.
vers
A tökéletesen
szerencsés Yasodá mama, aki bár elvesztette fiát, mégis visszakapta őt, most
térdére ültette. A szemérmes hölgy könnyek áradatát ontotta szemeiből, ahogy
újra magához ölelte fiát.
20.
vers
Óh, királyok
legjobbja, Pariksit, mivel Vrindávana lakói rendkívül legyengültek az éhségtől,
a szomjúságtól és a fáradtságtól, ők és a tehenek ott töltötték az éjszakát,
ahol voltak és így lefeküdtek a Kálindi partjára.
21.
vers
Éjszaka, amíg
minden Vrndávanai aludt, nagy tűz lobbant lángra a kiszáradt nyári erdőben. A
tűz minden oldalról körülvette Vraja lakóit és perzselni kezdte őket.
22.
vers
Vrndávana lakói
felébredtek és rettentően megrémültek a gondolattól, hogy a nagy tűz
felperzseli őket. Így Krisnánál, a Legfelsőbb Úrnál kerestek menedéket, aki
lelki potenciája ellenére úgy jelent meg, mint egy közönséges ember.
23.
vers
Vrindava lakói a
következőképpen szóltak: Krisna, Krisna, Óh, minden gazdagság ura! Ó Ráma, a
határtalan energia tulajdonosa! Ez a szörnyűséges tűz minden bizonnyal el fog
pusztítani bennünket, híveiteket!
24.
vers
Óh, Urunk, mi
őszinte barátaid és híveid vagyunk. Kérünk, védj meg minket a halál e
legyőzhetetlen tűzétől! Mi sosem feledkezünk meg lótuszlábadról, mely elhárít
minden félelmet.
25.
vers
Látva hívei
kétségbeesését, Sri Krisna, az univerzum végtelen Ura és a végtelen erő
birtokosa, felemésztette a borzalmas erdőtüzet.
Megjegyzés küldése