Pethes Mária versei - A számkivetettség légköri nyomása - Márai Sándorért; Álmok monológja – Antonio Machadoért ; Ázott szivárvány – Oszip Mandelstamért; óraátállítás; Szótlan partok

A számkivetettség légköri nyomása - Márai Sándorért

Teliholdkor fölerősödik
a számkivetettség légköri nyomása.
Összepréselődik a hazatérés
reménye és egy hosszúra nyúlt árnyék
maradandó graffitit vés a házak falára.
Fondorlatosan a Teremtő magasztos arcát,
nehogy megfeledkezzünk
az elodázott kegyelem lehetőségéről.

Még reggelre sem halványul az ábra,
sőt, egyre erősebb, mintha
szólásra nyílna Isten néma szája.
A kert hallgat mint fészekből
kipottyant madárka. A fény
szájkosarat tesz a trombitavirágra
és rózsabimbók cimbalomverőivel
bujdosódalt játszik a fák mellkasán.

Apatikusan terül el a föld,
a nekem már úgyis mindegy
nyugalmával mutogatja
belvizek óriás tükreit
a lekötözött földrajzi irányoknak.

Északra és Délre ráfeszül Kelet és Nyugat:
eget verő korpusz. Elbírja a világ
összes nyomorultját, az aluszékony várost,
a zárkózott házakat, homlokukon a Fennenvaló
fényszóróval odafújt arcát,
több millió gyomor korgását,
amitől váratlan, víz alatti rengések
alakulnak ki az óceánok mélyén.

Elbírja ez a feszület a terített asztalok
és a biztos megélhetés bőkezű álmait,
amiket nem mernek elhagyni az emberek
a könnyűvérű ígéretekért cserébe.
Elbírja az alkotó zsenik nélkülözését,
a valóság érvelését, hogy majd meggazdagodnak
halálukból a szemfüles ereklyegyűjtők
és tehetős könyvkiadók.

Elbírja ez a gigantikus kereszt
a dögölj már meg nincs aki eltartson
jelmondatát, és a kilincsre akasztott
ételhordóban a híg levesnyi gondoskodást.


Álmok monológja – Antonio Machadoért

Elakadt virradatban füvek borzonganak.
Magukban motyognak az álmok. Rózsák
félénk illata árad, csillagok könnyében
ázik a kert, mélyéből sötétség les, a házba
lidércnyomásos bizonytalanság szivárog.

Békés katalán tájképet festenek a Tó kék
selymére az angyalok. Életedről pipacsok
pusmognak, karcsú nyárfa ezüstlevelein
fényjelek villognak. Porfelhők fodrával
glóriázza neved a szél. Ónix rózsa vagy,
melldísz egy idegen ég gomblyukában.

Antonio, ne igyál a kor mérgezett borából,
halottabb már úgysem lehetsz. Büszke remete,
szavaid fegyverzetét tedd le, ezen a földön
hazugság minden. A szabadság, a szerelem
mítosz. A balgán visszatérő postagalambok
előtt is csak versenykor tárják ki az ajtót.

Mondd – hisz te már tudod – a menny
könyöradomány a szenvedőknek, vagy
bizonyság lesz egy megfellebbezhetetlen
napon? Oly bölcs vagy, felelj hát! Miért múlik
el a vágy, testünket csókok helyett,
miért a halál igázza le? Mikor gyógyulunk ki
az emlékek leprájából?

Hogyan mondhatnék áment,
ha a végleges magány kutyái marják
húsodat, és hallom zokogni
mészfehér csontvázad a föld alatt?


Ázott szivárvány – Oszip Mandelstamért

Metszett velencei tükör a Tó, mélye
önkívületében aprócska hal ficánkol.
Fényfüggöny ereszkedik a partra. Néma
a menny, boltívére egy angyal ázott szivárványt
tereget. Hiányzó párja után telesírja a kakukk
a légteret. Évgyűrűik szaporodásának
hangjára meditálnak a fák. Gyűrt organzából
szirom a pipacsokon. Gyógyfű illatú csendben
a Tejútról lecseppen egy ismeretlen csillag.

Jól ismered a bánat okkerszínét, szíved most
vad színeket kíván. De csak a tapasztalás
fogad örökbe, csuklódra az idő teszi kérges
ujjbegyét. Szűkölő szavak sziszegnek benned.
Fekete szurok az ínség. A kiengesztelhetetlen kor
félretaposott cipője vagy. Könnyé válsz az emberek
őszinte álmában. Valaki szemének tengerébe vágysz,
hogy elnyerhesd létezésed jogát. Napra-nap a rizsfehér
papírra zuhansz és ponttá zsugorodsz a mondat végén.


Élesre töltött pillanat – Péli Tamásért

Kitörött a hajnal ablaka, mindent
beterítettek a csörömpölő üvegszilánkok.
Tenyered tövises sorsvonalán álltam,
résnyire nyitott szememből fény szivárgott.

A kert - mint nagyanyám fölvikszelt
padlója - csillogott, s a fűszálak kórusa
egy régi nyár forró dalát dúdolta. Halkan
imádkoztam, ne jöjjön el még a kaszálás ideje.

A reggel hímzőfonalából mandalát szőtt
egy pók. Az ég farost lapján elhalványultak
az emberszabású ikonok. Poros kabátban
utánad osont az éj, de sehol nem talált.

Csak én láttalak, valahol messze,
párnád alatt vonaglott a nagy folyó.
Leterített a város, szétterült hajadból
szarkák cibálták ki az ezüst szálakat.

Napsütötte dombokon leszüretelték
és kipréselték a köveket. Igyál.
Szorgalmas traktorok minden barázdából
kiszántották nyomod. Egyél.

Körmöd alá szaladt a szabadság
szálkája. Néhány pohár borért
elárverezted cigarettatöltődet
és lélegzetemből utolsót slukkoltál.

Lelked mélyén sóhajok nyikorogtak,
hangszáladon elmaradt szavak citeráztak.
Nem értem, hogyan történhetett,
de ma is megvirradt nélküled.

Te voltál a senki többet harmadszor.
S lettél egy élesre töltött pillanatban a csönd
feltörhetetlen pecsétje, pünkösdi rózsákon
szétfröccsent vér bíbor színe.


óraátállítás

levedli bőrét a tél visszavonulót fúj
a fagy minden irányon köd emlékeimben
tökéletesen megrajzolt térkép a tested
arcod helyén elgazosodott rét illúzió
ez a nap meg sem közelítik a lehetőségek
a reggel mindig fénnyel hinti be a küszöböt
elválasztja a hazárdírozó fogadalmakat
a nyugtalanító sorbaállásoktól töltök
magamnak egy dalt elkortyolom magányom
cseppje olajosan folyik le a pohár oldalán
ez nem szerep ez kényszerű együttélés
a hiányjellel a felelőtlenül elfeledett eszmékkel
többé nem akarok lefeküdni a szomorúság
démonával durván beszél velem mihaszna
lotyónak nevez azt mondja majd ő megvéd
ehelyett sötétzárkába tesz szerinte így majd
ráéhezek de én már nem alkuszom meg
egy viharvert dicsérettel miféle bűnt követtem
el hogy mindennap böjt ideje van a kertész-
kedésnek a hajnal sem hoz szabadulást orosz
rulettre hív az idő ma én nyerek szemgödrömbe
zuhan a nap hártyavékonyak az elvesztegetett
évek átrágom magam kísértetiesen üres város
díszletei közé jutok elnevezem rólad egy sirály
lábára kötöm a sorsom vigye kell a fenének
a méregdrága töltőtoll ára sem garancia elcsöppen
belőle a ma a semmi órája ez pedig tudom a semmi
egyszerűen semmi nem üres nincs tere árnyéka
már nem akarok kiszámíthatatlan esték szerint élni
kihagyom a nyári időszámítások zajos fesztiváljait
megbocsátok a fényben fürdő küszöbnek és a test
átmeneti ünnepeit minden órában visszaállítom


Szótlan partok

Örvény támadt a pohárban, amiből ittál.
Mosolyod mögött kardok villogtak.
Ígéretek zúzott kövét szórtad vánkosomra.
Csendek buggyantak ki pórusodon. Kioltottam
a vérkörömben keringő arcképed, mert fortélyos
dalaiddal eltérítetted a fecskéket. A békés
egymás mellett félés maradt belőled.

A bukás éppúgy ragyogott, akár a győzelem.
Nedves celofán volt az ég, mogyoróbokrok hátát
paskolta az eső. Elügettek az esztendők.
Senki sem állította meg a szobába zúduló éjszaka
megáradt folyóját. Elhullatták álarcaikat az évszakok.
Tapintható lett a kontinensek távolodása.
Szerelmek szikkadtak a szótlan partokon.

Oszdd meg: