ÚJ TARTALMAK

Lukács Izabella versei - Parttalan tenger; Ma




Parttalan tenger

Nem lettél üzenet abban a Palackban,
magamban most mégis messze eresztlek.
Hagyom, hogy húzzon hűs hálám a habban -
fonálként fogjon fájón, szakadatlan.

Mellemen heves, halk hullám ölelt át, hol
por s parttalan a tenger. Szeretlek -
a múló moraj megvet most magától
és partot érsz majd te is - tőlem távol.

Szavam sem szólt soha szememnél szebben,
csókom csak a búcsú - csillanva cseppen.

  
Ma

Ma csupán röpke gondolat vagy,
némán átszökve a függönyön.
A hajnal vinne, de az éjjel itt hagy,
és én újra emlékedbe ütközöm.

A párkányon ülsz, onnan nézel,
rád mosolygok és felöltözöm.
Én úgy sajnálom, ha hidegnek érzel,
de kihűlt mostanra ócska ösztönöm.

A férfiak gyakran túl kéjesen mondják,
hogy a magány nekem olyan nagyon jól áll,
kiemeli csontos csípőm, és kerek mellem,
de azt akarom, hogy te sohase láss szebben!

Akkor tekints, ha remeg a comb, és
minket nyúz cafattá a feledés,
s előtted bátran lehull fakó bőröm,
összes foltom elkenődik és pöttyöm

szétgurul. Együtt keressük halkan aztán,
hogy mit rejt el előlünk a lepedőránc,
és mit látunk majd akkor egymás ósdi arcán,
ha elmúlt az egész élet, s vele a románc.

Üres az ágyam. Velem a szoba
rikoltva üvölt már át a füstön,
hogy miként lehettem ilyen ostoba...
Pofozom magam, nem kell, hogy megüssön

bárki is. Engem vagy te bánts, vagy senki
ne érjen hozzám, másnak úgysem hagyom.
Buta vagyok, hagytalak menni,
és hiába futok már vakon.

Ujjamra halva ég a cigaretta,
és szemembe fagy csendben az esti könny.
Neked adom, ó, mindenem ma!
Szeretkezz velem, Édes Közöny!


Kép: Egon Schiele Agónia című alkotása




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes