Parttalan
tenger
Nem
lettél üzenet abban a Palackban,
magamban
most mégis messze eresztlek.
Hagyom,
hogy húzzon hűs hálám a habban -
fonálként
fogjon fájón, szakadatlan.
Mellemen
heves, halk hullám ölelt át, hol
por
s parttalan a tenger. Szeretlek -
a
múló moraj megvet most magától
és
partot érsz majd te is - tőlem távol.
Szavam
sem szólt soha szememnél szebben,
csókom
csak a búcsú - csillanva cseppen.
Ma
Ma
csupán röpke gondolat vagy,
némán
átszökve a függönyön.
A
hajnal vinne, de az éjjel itt hagy,
és
én újra emlékedbe ütközöm.
A
párkányon ülsz, onnan nézel,
rád
mosolygok és felöltözöm.
Én
úgy sajnálom, ha hidegnek érzel,
de
kihűlt mostanra ócska ösztönöm.
A
férfiak gyakran túl kéjesen mondják,
hogy
a magány nekem olyan nagyon jól áll,
kiemeli
csontos csípőm, és kerek mellem,
de
azt akarom, hogy te sohase láss szebben!
Akkor
tekints, ha remeg a comb, és
minket
nyúz cafattá a feledés,
s
előtted bátran lehull fakó bőröm,
összes
foltom elkenődik és pöttyöm
szétgurul.
Együtt keressük halkan aztán,
hogy
mit rejt el előlünk a lepedőránc,
és
mit látunk majd akkor egymás ósdi arcán,
ha
elmúlt az egész élet, s vele a románc.
Üres
az ágyam. Velem a szoba
rikoltva
üvölt már át a füstön,
hogy
miként lehettem ilyen ostoba...
Pofozom
magam, nem kell, hogy megüssön
bárki
is. Engem vagy te bánts, vagy senki
ne
érjen hozzám, másnak úgysem hagyom.
Buta
vagyok, hagytalak menni,
és
hiába futok már vakon.
Ujjamra
halva ég a cigaretta,
és
szemembe fagy csendben az esti könny.
Neked
adom, ó, mindenem ma!
Szeretkezz
velem, Édes Közöny!
Kép: Egon Schiele Agónia című alkotása
Megjegyzés küldése