Szecsődy Kristóf - Átok Thanatoszra! Fundamentálontológiai perspektívák.

1. A hívás – Papa búcsúzik.

A telefon egy borús vasárnap délután érkezett, és szinte mindent eldobva kocsiba vágtuk magunkat, édesanyám, öcsém és én. Nagymamám hívott fel minket, hogy menjünk le Ózdra amilyen gyorsan csak tudunk, mert a nagypapám, aki az elmúlt négy évet súlyos agyvérzés következtében ágyhoz kötve töltötte, rosszul van, szeretne elbúcsúzni gyermekeitől, unokáitól. A több mint kétórás út fojtogató feszültségben telt. Vidám zenét hallgattunk, és arról beszélgettünk, hogy mama biztosan eltúlozza az egészet, megérkezünk, és minden rendben lesz, de bármennyire igyekeztünk elhárítani, a helyzet nyomasztó súlyát már-már fizikailag érezni lehetett.

Nagyapám (Kiszely József, 1933. június 24., Arló – 2008. szeptember 22., Ózd) a betegségét megelőzően mondhatni köztiszteletben álló, tekintélyes ember volt, akinek előre köszöntek a városban, ha meglátták az utcán. Ritkán ivott alkoholt, többnyire akkor is mértékkel, dohányzott, de azt sem rendszeresen. Mielőtt nyugdíjba ment egy nagy áruházat vezetett, valamint a rendszerváltásig a város pártbizottságának tagja.

Még idősebb korában is jóképű és hiú – kopaszdását nehezen viselő, ezért sajátos hajkoronát kieszelő – férfi volt, aki kifinomult megjelenésére rácáfolva, jól értett az asztalos és villanyszerelő munkák elvégzéséhez. Amikor a szélütés után először láttam, ahogy nagymamám lesegíti a távolsági buszról a Stadionoknál, azt hittem megszakad a szívem. Megrázó azt a személyt, aki mindig tudta, hogy mit kell tenni, és akitől amióta az eszemet tudom azt hallottam, hogy csak addig szeretne élni, ameddig egyedül ki tud menni a mosdóba, teljesen kiszolgáltatottnak látni.

Egy tapintatlan ismerősömtől származik az a találó észrevétel, hogy a szélütés után az ember többé már nem ugyanaz. Ha úgy tetszik, a halál olyan előrehozott változata ez, amely a szellemet támadja meg. Az pedig visszahúzódik egy semmibe révedő, üveges tekintet mögé. A test még egy darabig így-úgy működik magára hagyva, de már csak árnyéka egykori önmagának.

Ha időben jut kezeléshez, és a tünetek észlelésekor nem hárítja el a segítséget, talán javíthattak volna valamit a helyzeten az orvos barátok és a gyógyszerek, de papa azt gondolta, hogy semmi különös nem történt, csak festék ment a szemébe, nemsokára minden újra rendben lesz, így néha olyan egyszerű manőverekhez is segítségért kellett folyamodnia, mint a megfordulás az ágyban.

Minket többnyire felismert, de azt aligha tudta megmondani, hogy a kérdés pillanatában éppen nappal van-e vagy éjszaka. Egyszer elmondta, ha választhatott volna, hogy ez a betegség vagy a halál, akkor mindenképpen az utóbbi. Rosszul esett ezt hallani, le is teremtettem. Bár könnyes szemmel adott nekem igazat, mégis megbántam, hogy nem hagytam rá, hiszen – főleg egy visszafordíthatatlannak tűnő hanyatlás után – mindenkinek joga van megélni és kimondani a saját helyzetértékelését.

Egy másik beszélgetésben arra terelődött a szó, hogy azért nem szedte be a magas vérnyomására felírt gyógyszereket, mert úgy gondolta: ő vasból van, mindent kibír. Tévedett. Pedig már évekkel a pusztító szélütés előtt tapasztaltunk jeleket, például előfordult, hogy órákig nem sikerült összeraknia a borotváját, vagy nem tudta, mire való a fésű, de amikor kitisztult a tudata, inkább viccet csinált az egészből, hallani sem akart arról, hogy orvoshoz forduljon.

Amikor megérkeztünk, első utunk még kabátban, cipőben a betegágyhoz vezetett. Papát úgy találtuk, ahogy egy ideje szokás szerint, az ajtóval átellenben felénk fordulva feküdt a helyén. Mosolygott, a szeme csillogott örömében, hogy újra láthat minket, de amikor beszélni próbált, a hangja olyan volt, mintha víz alól szólna, alig lehetett érteni a szavait. Anyukám vissza is kérdezett – „mit mondtál apu?” – néhány bugyborékolásszerű hang jelentésére, de papa csak legyintett egyet, nem számít. Leültem mama ágyára papa feje mellé, és megfogtam a kezét.

Tanakodni kezdtünk, mitévők legyünk, mennyire rossz az állapota. Papa nem tartotta sokra az egészségügyet, régebben azzal kérkedett, hogy a hadseregben úgy úszta meg a kötelező oltásokat, hogy elérte, hogy rábízzák azok adminisztrációját, és így papíron – mondogatta jelentősségteljes tekintettel – mindegyiket megkapta a többiekkel együtt. A stroke előtt csak altatókat szedett be önként többnyire egy kupica kísérővel, a vérnyomásgyógyszert, amit mama aggodalmában a sajátjából adagolt neki – mint a hanyatlás után kiderült – mindennap eldugta egy bögrébe, és azt mondta, bevette. Betegsége négy évében kétszer is hitte azt az otthonára, hogy kórház, és mama – akár az éjszaka közepén is – kétségbeesve hívta fel anyukámat, hogy mondjon valamit az apjának, mert nem ismeri meg. Nekünk sem hitt, hanem könyörgött, hogy vigyük haza, illetve elmondta, hogy csalódott bennünk, hogy ezt tettük vele, amikor ő mindent megtett értünk, és mi beadtuk egy intézetbe ezzel a nővel... „Dehát apu, ő a feleséged, az én anyukám. Nézd meg kicsit jobban!” – hangzott édesanyám higgadt válasza. Ilyenkor másnap mama újra telefonált, már vidámabb volt a hangja, és letette papa mellé a kihangosított készüléket, aki bocsánatot kért a zavaráért. Úgy fogalmazott, hogy helyreálltak a fejében a dolgok, nem tudja, mi történt, de nagyon sajnálja.

Arra jutottunk, hogy az egyértelműen váladékra utaló bugyborékolásszerű hangok nyugtalanítóak, és – nem számít, tetszik-e az érintett személynek vagy sem – kórházba visszük, hogy ott az orvosok a lehetőségekhez képest mindent meg tudjanak tenni az életbenmaradása érdekében. Ehhez szükségszerű volt felültetni, ami sokkal nehezebbnek tűnt, mint egy hónappal azelőtt, amikor utoljára csináltam. Mama egész nap meg sem tudta mozdítani a több mint egy mázsás tehetetlen testet. Pár nappal korábban kapta meg a szokásos infúzióját, amitől korábban egy időre jobban lett, de most a gyógyszer éppen ellenkezőleg hatott. Talán lehet ebben valami szerepe annak, hogy a szintén idős vidéki orvos belement abba, hogy a szokástól eltérően nem több alkalommal, kis adagokban, hanem egyszerre adják be papának a felírt keringésjavítót.

Nekiláttunk hát, hogy felkészítsük az útra. Ennek a bonyolult műveletnek az első lépése a pelenka cseréje, amelyhez talpra kellett állítani. Miközben mama a fenekét törölte, papa két nehezen kivehető üzenetet próbált a tudtunkra adni. Az egyik az volt, hogy ki kellene mennie a vécére, a másik pedig az, hogy nem bír tovább állni a lábán, még úgy sem, hogy tulajdonképpen az egész testsúlya az én vállamat nyomta. Finoman engedtem, hogy hasra feküdjön az ágyán, és ahogy elhelyezkedett, el is végezte a dolgát, de ügyesek voltunk, ezért semmi sem lett piszkos a lassan kiáramló ürüléktől. A nem várt nehézségek leküzdése után végre újból ott tartottunk, hogy papát – immár felöltözve – átsegítettem az ágya mellett álló karosszékbe.

A fotel karfájára ültem, onnan figyeltem, ahogy mama kihasználta az alkalmat, hogy hozzáférhet a betegágyhoz, és serény mozdulatokkal rendezgetni kezdte az átizzadt ágyneműt. Közben a biztonság kedvéért fogtam papa kezét, hogy le ne csússzon. Amikor kis idő után újra az arcára néztem, észrevettem, hogy a feje hátracsuklott, csak a karosszék támlája támasztotta meg, kifejezéstelen, mégis riadt tekintete a plafonra meredt. Minden jelenlévő azonnal eldobta, amivel éppen foglalkozott, és közös erővel fektettük vissza az ágyra, mert sokkal nehezebben mozdult, mint öt perccel korábban, hiszen már egyáltalán nem volt képes segíteni nekünk.

Egymás szavába vágva beszéltünk hozzá, miközben szívmasszázzsal és mesterséges lélegeztetéssel próbáltuk visszahozni az életbe. Erőfeszítéseink következtében papa arca rángatózott, habos váladék folyt a szájából, ami ilyen körülmények között bíztató jelnek tűnt. Mama felhívta a mentőket, akik tíz percen belül meg is érkeztek, de a papa kétségbeesett életbentartásával töltött idő mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Végül a mentősök átvették. Körülbelül fél órán keresztül küzdöttek érte, de hiába, mert minden alkalommal, amikor abbahagyták az újraélesztést, a keringés leállt, és egyszer csak eljött az a pont, amikor azt mondták, hogy nem érdemes tovább kínozni. Várjuk meg az orvost, aki hivatalosan is megállapítja a halált, és kiállítja a papírokat az elszállításhoz. Itt már sajnos nincs mit tenni. Miután az orvos is elment, öcsémmel nekiláttunk, hogy méltóképpen felöltöztessük.

A temetésre körülbelül két héttel később került sor. Nagyon sokan gyűltek össze, családtagok, barátok, volt kollégák. A szomorú esemény után nagymamám házában kötöttünk ki, ahol rengeteg pálinkát ittam, így már kora délután arra kényszerültem, hogy visszavonuljak pihenni, mielőtt bármi botrányosat mondok vagy teszek. Részegen azt álmodtam, hogy papával a ház előtt ülünk a teraszon.

Úgy nézett ki, mint régen, a betegség előtt. Azt a drapp bőrkabátot viselte a zöld nyakkendőjével, amit kicsi gyerekkoromban gyakran láttam rajta. Az alkohol elmosta az álom és a valóság közötti, különben sem éppen éles határvonalat, így bőgve magyaráztam papának, mennyire szeretem, mintha valóban vele nyílt volna alkalmam újra beszélgetni.

Egy idő után leállított, és annyit válaszolt arra a sok nehezen összefüggő gondolatra, amit elhadartam, hogy tud róluk, és sajnálja, hogy többé nem látjuk, halljuk egymást. Elmondta, hogy miatta már nem kell aggódnom, hiszen neki már jobb, és – akármit jelentsen ez – hittem neki. Utolsó szavai így hangzottak, „most már mennem kell, de előtte még szeretnék neked mutatni valamit, hogy megértsd”.

Hirtelen arra ébredtem, hogy a nadrágomba pisiltem. Szerencsére nem ment be túl sok, ezért a lepedőn nem is látszott, csak azon az utcai nadrágomon, amelyben szinte félholtan bemásztam az ágyba. Kijózanítóan hatott rám, ahogy megértettem és egy életre megjegyeztem, amit papa a kiszolgáltatottságról és a szégyenről tanított nekem.

2. A szabadság – Szembenézés a gonddal vagy menekülés előle.

„Az élet önmagában nem jó és nem rossz, hanem a jónak és a rossznak közös szántóföldje, amely a belevetett mag szerint terem. Ha egyetlen napig éltetek csupán, mindent láthattatok belőle, mert egy nap fölér az összes napokkal. Csak egyfajta napfény és egy éjszaka van: ugyanazt a napot, holdat, csillagokat, ugyanazt az elrendezést látták őseid, mint amit unokáid látnak majdan... Adjatok másoknak is helyet, mint ahogy azok is átengedték az övéket...” (Montaigne: A bölcselkedés a halál iskolája.)

A halállal találkozás iménti személyes és kínos történetének megidézésével a fenoménhez köthető érzelmi érintettségemet igyekeztem megragadni, és mindaddig egy viszonylagos biztonság illúziójával tehetem ezt, amíg nem az én halálomról van szó. A világ rendje, hogy azok az élőlények, amelyek már itt vannak egy ideje, átadják a helyüket a később érkezőknek.

Az életnek ez a kellemetlen szabálya már egészen kis korban torokszorítóan világossá válik az embernek. A szabály lényegi sajátossága, hogy minden egyedre érvényes, mintha azok valóban egy nagy egész részei, részesei lennének. A szillogizmusban is úgy érvelünk, hogy „minden élőlény halandó”, „Szókratész élőlény”, „tehát Szókratész halandó”. Az első kijelentés sem ad túl sok okot a reménykedésre, és a szabály példája ráadásul éppen annak felmutatására szolgál, hogy minden olyan példány neve, amelyet joggal vélünk élőlénynek, igazzá teszi a szigorú következtetést.

Eme okoskodás alapján Montaigne fenti intelme egyrészt bölcs, hiszen mélyen átjárja annak felismerése, hogy a halállal szemben tehetetlenek vagyunk. Nem számít, hogy elkeseredünk miatta, vagy még a gondolatát is elűzzük, ettől még elkerülhetetlen marad. Ugyanakkor hozzáteszi azt is, hogy „[a] halál megvetése erény, az emberek lelkének nyújtott legnagyobb jótétemény. Boldog nyugalommal édesíti meg életünket, csendet teremt bennünk... Ha nem volna, képtelenek lennénk a gyönyörre is.” Amíg élünk, többnyire mindent igyekszünk megtenni, hogy távol tartsuk magunktól, „[a] bújócska módjával nem törődöm, ha [...] kell, még a tehén bőrébe is elbújok előle.”

Másrészt azonban szinte befogadhatatlanul magasztos, visszafogott távolságtartása már-már Epiktétoszra emlékeztet, aki így tanít: „Sohase mondd rá semmire, hogy «elvesztettem» hanem csak azt, hogy «visszaadtam». Meghalt a gyermeked? Visszaadtad. Elhunyt a feleséged? Visszaadtad. Elvették a birtokod? Visszaadtad azt is. Azt mondod, hogy gazfickó vette el? Mi közöd hozzá, hogy ki által vette vissza az, aki neked adta? Ameddig adja, addig is úgy tekintsd, mint a másét: úgy, mint az utasok a fogadót.” (Kézikönyvecske XI.) Nem könnyű lecke, hiszen Montaigne szavaival: „Kielégít, ha most kedvemre élhetek, ha nem kell megtagadnom magamtól az élettől kapott örömöket.”

Nietzsche kétségbeesetten igyekezett ráébreszteni az emberiséget, hogy a világ valamiként megismerése már eleve hallgatólagos morális előfeltevésekkel terhes. Nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba, mert a két pillanat között a víz és jómagam is megváltozik, de ahhoz, hogy átgázoljak a folyón a túlpartra, ezt a felismerést tanácsos figyelmen kívül hagyni. A folyóparton ácsorogva nem áll módunkban szélesíteni az antropocentrikus idioszinkrázia horizontját. Ha mégis így teszünk, akkor biztosnak tűnő fogódzók híján neki sem vágunk, vagy belefulladunk a vízbe a félelemtől.

Amíg itt vagyok, addig itt és most kell cselekednem, és még itt vagyunk, hiszen bárki, aki éppen ezt olvassa – ahogyan írás közben a szerző is –, szükségszerűen olyan jelenvalólét vagy, ha úgy tetszik, metafizikai ágens, amely legalább egy bizonyos nyelvet többnyire érteni vél. Jelenlegi tudásunk szerint közel ennyire biztos, hogy egyszer szembe kell néznie saját személyes világának megsemmisülésével, miközben a többiek világa ettől még szinte zavartalanul folytatódik. A szereplők időről időre elfáradnak, kiöregednek, ezért lecserélik őket, de az előadást ez lényegében nem érinti.

Ha egy földönkívüli minden száz évben vetne egy felületes pillantást a bolygónkra, annak ellenére úgy gondolhatná, hogy a legutóbbi látogatása óta szinte semmi sem változott, hogy feltehetően alig – ha egyáltalán – akad olyan ember, aki már itt volt egy évszázaddal ezelőtt.

A hangyaboly az erdő szélén, ami mellett szokásos tavaszi sétámon elmegyek, alkalomról alkalomra ugyanaz a hangyaboly, bár valószínű, hogy már egyetlen lakója sincs életben azok közül, amelyek akkor szorgoskodtak rajta, amikor hosszú évekkel ezelőtt először arra jártam. Ez a tény semmit sem változtat azon, hogy eszem ágában sincs belenyúlni, mert tele van hangyával, és az ízeltlábúak individualitása abból a szempontból teljesen közömbös, hogy összecsípnek.

Az egész funkcionalitását szokványos körülmények között a legkevésbé sem rontja, hogy a részei kicserélődnek, sőt éppen ellenkezőleg, a bolynak elemi érdeke, hogy mindig friss, erős és tettrekész egyedek álljanak a szolgálatában.

A rész és az egész érdekkonfliktusa, úgy tűnik, egyenesen arányos az egyed idegrendszerének fejlettségével. Bevallom, nemigen találok különbséget a boly lakói között, de a hozzám többé-kevésbé hasonló állatfajok – illetve az emberiség – egyedei között annál inkább. Nem hiszem, hogy akad olyan kódnyelv, amelyre lefordítva mondataimat a hangyák is megértenék, triviális hát, hogy ésszerűtlennek tartom velük megvitatni a principium individuationis metafizikai problémáját.

A magam részéről biztosan tudom, hogy a halál akaratom ellen való, és – ha szabad ilyet mondani – teljesen elfogadhatatlan, hiszen számomra a jelenvaló élet foglalja keretbe a létkérdést. Az utóbbi akkor és csak akkor merül fel, ha az előbbi kritérium kielégített, és eme determinizmus kényszerítő erejével szemben feleslegesnek tűnik azon vitatkozni, hogy igaz-e az, hogy a halál minden másodperccel közelebb kerül hozzánk, vagy azon, hogy amikor elérkezik, megéljük-e a szó szoros értelmében. Az élet egy bizonyos szubjektív perspektívából megegyezik vagy, ha úgy tetszik, azonos a léttel – Heidegger szavaival a jelenvalólét ontikus kitüntetettsége, hogy létében önnön létére megy ki a játék –, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tetem, ami az élet megszűnése után hátramarad, nem létezik többé, ez ellentmond a tapasztalatnak.

A holttest ott marad, ahol meghalt, de a néhai személyt – amely a születéssel a semmiből jött, és „sajátlagos lenni tudása” lejártával vissza is tér oda – már nem leljük meg. Az életfunkciók leállását követően kezdetét veszi a bomlás. Bénító, fullasztó érzés ennek tudatával élni, amely már több ezer éve átjárja az emberiség kultúráját. Őseink különböző világmagyarázatokra támaszkodva néztek szembe egyedről egyedre, nemzedékről nemzedékre a pusztulással.

X személy megtudja, hogy egy bizonyos betegségben rövid időn belül meghal. Ha csak egy játszi gondolat erejéig beleképzelem magamat X helyzetébe, elragad az ösztönös félelem, beleborzongok. Ahogy Montaigne mondja, többnyire inkább tudomást sem veszek róla, nehogy ezzel bevonzzam, valójában azonban lehetetlen olyan távolságot tartani tőle, amilyet szeretnék. Elhunyt kollégája özvegyével találkozva Pjotr Ivanovicsnak sem könnyű elvonatkoztatni ettől Tolsztoj kisregényében: „«Háromnapi iszonyatos szenvedés és a halál. Hiszen ez bármely pillanatban, akár most mindjárt bekövetkezhet az én számomra is» – gondolta, és elfogta a félelem. De azon nyomban, maga sem tudta, hogyan, segítségére sietett a megszokott gondolatmenet, hogy mindez Ivan Iljiccsel történt, és nem ővele, ővele pedig ez nem történik, nem történhet meg; ha ezzel foglalkozik, átengedi magát komor hangulatának, ez pedig semmiképp sem tanácsos[.] [...] Ezt végiggondolván, Pjotr Ivanovics megnyugodott, és úgy érdeklődött tovább Ivan Iljics elmúlásának részletei felől, minthogyha a halál olyan esemény volna, amely csakis Ivan Iljiccsel történhet meg, de ővele semmiképpen sem.”

A megnyugvás tiszavirág életű illúzió csupán, hisz nem kétséges, hogy Ivan Iljics 1882-es temetése óta Pjotr Ivanoviccsal együtt minden akkor élő ember – beleértve Lev Nyikolajevicset, a szóban forgó kisregény szerzőjét is – követte Ivan Iljicset a sírba. Az egyed akarata, akár tetszik neki, akár nem, az egész érdekeinek alárendelt. Már-már nem emberi boldogság lenne tudatunkat feloldani a végtelennek tetsző jelenben, és szorongás nélkül, őszinte csodálkozással fogadni mindazt, ami a jövőben vár ránk.

Mégis hogy lehet, hogy Ivan Iljics megbékélt a halállal, és boldogan szűnt meg létezni? Nem is értem, hogy kérdezhetek ilyet! Hát tehetett mást? Élete ráadásul „egyszerű, mindennapi és iszonyú”, amelyet szinte kimerít a törvényszéki karrier és az anyagi lehetőségeket meghaladó fényűzés. Az elvesztésének rettegésén túl, mi szól még az élet mellett?

Einstein híres idézete szerint a Föld gyermekei különös helyzetben vannak, hiszen csak rövid látogatásra érkeznek ide, és sejtéseken kívül fogalmuk sincs, hogy miért. Hozzá kell tennem, sokan úgy érzik, hogy – Kosztolányi Hajnali részegség című versének szavaival – „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak” a vendégei vagyunk, és ebből következően az élet önmagán túlmutató értelemmel bír. Ha ez igaz, akkor elmúlásunk az Úr akaratával összhangban megy végbe, ezért nincs okunk berzenkedni tőle.

Eddig az individuumot résznek, az individuumok csoportját egésznek tekintettem, de maga az egyed is eltérő szerepet betöltő részek bonyolult összjátékának az eredője, tehát önmagában egészet alkot. Az ember – Polcz Alain megfogalmazásával – elsősorban saját testének kiszolgáltatott, mely idővel cserbenhagyja. Nem elég, hogy a világ ellenséges, hiszen például az oroszlánnak a táplálkozáshoz időről időre áldozata halálára van szüksége, előbb-utóbb még a tulajdon szervezetünk is ellenünk fordul. A Nem trappolok tovább feljegyzései megmutatják, hogy a tanatológus úgy segíthet, ahogy a megfelelő időben magán segít. A megbékélés a halállal egyáltalán nem a kilátástalan harc feladását jelenti, csupán a felesleges görcsök feloldását, ami ebben az esetben a legbölcsebb választható viselkedés.

Nagy fájdalmak kényszeríthetnek arra, hogy őszintén kívánjam, legyen már vége, de ez sem csökkenti a félelmet. Wittgenstein miután tudomást szerzett hererákjáról, mindent megtett, hogy befejezze második kiadásra szánt könyvét, a Filozófiai vizsgálódásokat; Julius a Schopenhauer-terápiában azt követően, hogy orvosa közli vele a rossz hírt, szintén tovább dolgozik, és élete talán legnagyszerűbb terápiás csoportjának irányításával tölti hátralévő idejét; a Bakancslista két öregje pedig megpróbál hirtelen mindent megvalósítani, ami hosszú és tartalmas életükből kimaradt.

Többé-kevésbé higgadt búcsút vesznek attól, amit a korábban megismert formában el kell hagyniuk. Ismét Einstein gondolatával: „Aki nem tud csodálkozni és borzongani az élet titokzatos szentélyében, az olyan, mint a halott, akinek a szemei becsukódtak.”

Hogy ne ragaszkodjunk annyira a szinte kimeríthetetlen lehetőségek csodájához, amelyet életnek hívunk, a tapasztalat már igen korai életkorban megtanít a szenvedésre. Nehezebb lenne egy tökéletes világot hátrahagyni, így vigaszt jelenthet, hogy hajlamosak vagyunk az életvilág uralásának nehézségeit tragikusan értelmezni. Schopenhauer, aki azt állítja, az elhunytak zöme, ha választhatna, nem születne újból meg, szenvedőtársaknak nevez bennünket.

Akaratunk és a világ összehangolásának sikereit és kudarcait szabadságunkban áll derű-, illetve borúlátóan felfogni. Van például, aki képtelen bárminek örülni, és van, aki a legkínosabb melléfogást követően is saját fejlődését ünnepli, hiszen – ahogy Epikurosz írja – „[...] nem az egymást érő tivornyák és vidám felvonulások, s nem is a fiúk vagy az asszonyok hajszolásából fakadó, vagy a halak és a dúsan megterített asztal egyéb fogásai által nyújtott érzéki örömök teszik az életet kellemessé, hanem a józan gondolkodás, amely minden választásnak és elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a vélekedéseket, amelyek miatt a legtöbb zavar éri a lelket.” (Levél Menoikeusznak.) Zavarunkban aztán szenvedésre fecséreljük földi látogatásunk drága idejét, pedig a józan gondolkodás szinte minden esetben az értelmetlen vagy, ha úgy tetszik, haszontalan szenvedés elkerülésére sarkall.

Az emberiség történetében a betegségek mellett mindig is a szerelem és a pénz okozta a legtöbb szenvedést. Az előbbivel ellentétben azonban az utóbbi kettő a közhiedelemben értékként tűnik fel, pedig az öngyilkosságok két leggyakoribb oka éppen a szerelmi bánat és az anyagi nehézségek. A létszükségletek biztosításáért vívott küzdelem során szerzett egyéni és társas traumák meghatározóak személyes és szocializációs előmenetelünk szempontjából. Ha valamilyen oknál fogva mégsem jutunk előbbre, és ráadásul a többieket is akadályozzuk ebben, akkor az ellenséges világ nem mulaszt el lépéseket tenni, hogy eltakarítson bennünket az útból.

A természetben a gyengék vagy nem képesek elegendő táplálékot szerezni a létfenntartáshoz, vagy egy náluk szerencsésebb állat áldozatául esnek. Az emberi társadalmakban ugyan látszatra barátságosabbak a körülmények, hiszen a legtöbb országban hozzáférhetőek egészségügyi, illetve szociális intézmények szolgáltatásai, valamint vannak olyan hatályos törvények, amelyeknek megszegését a közösség megtorolja, s így a semminél mégis csak biztosabb védelmet nyújtanak az elesetteknek. De eme vívmányok valójában legfeljebb arra elegendőek, hogy a nincstelenek ne pusztuljanak bele a nélkülözésbe, illetve ne gyilkolják meg egymást, arra már többnyire nem, hogy ők is emberi méltóságuknak megfelelően élhessék egyetlen földi életüket. Ebben a formában tehát pillanatnyilag enyhítik a szenvedést, de nem szűntetik meg, hanem meghosszabbítják.

Az élet alig elviselhető szenvedéssel járó kihívásai – a betegség, a szerelemi csalódás, az adósság vagy a büntetés – olyan elkeseredéshez vezethetnek, hogy a jelenvalólét sajátlagos lenni tudásának feladásába menekül előlük. Visszafordíthatatlan cselekedet, és rendkívül felkavaró, a nyugalom megzavarására alkalmas téma ez. A jó és a rossz fogalma összekuszálódik a különböző lehetséges aspektusok játékában.

Az öngyilkosság nyugati, individualista-hedonista megközelítésünknek megfelelően rossz, ám – ha éppen nem az élet a tét – többnyire egyetértünk azzal, hogy kilépni egy rossz helyzetből, jobb, mint megmaradni benne. Egy dokumentumfilmben idős, rákos férfit kísért el utolsó, több száz kilométeres útjára a stáb. Ausztrália Északi-terület nevű államában bizonyos egészségügyi intézményekben 1996-tól egészen egy évvel későbbi betiltásáig indokolt esetben hozzáférhetővé vált a beteg gombnyomására számítógép segítségével befecskendezett, kegyes halált jelentő injekció. A férfi az interjúban elmondta, hogy a gyógyíthatatlan betegséggel járó fájdalmak miatt döntött úgy, hogy él ezzel a – felfogása szerint az öngyilkosságnál civilizáltabb – lehetőséggel. Az élet értéke végső soron a személyes belátás, illetve a közösségi kultúra függvényében alakul, a háború és a halálbüntetés megfelelő példák arra, hogy olykor a közösség sem tiszteli mindenek felett.

Az absztrakciónak határt szab az érzelmi érintettség, hiszen nem áll módunkban kilépni a saját személyes perspektívánknak megfelelő aspektusból. Azoknak, akiket hátrahagy, kétségtelenül rossz egy szeretett személy távozása. Nem ritka, hogy zavart, idős emberek rég elhunyt szüleiket szólítják, és lesujtja őket, amikor tudomásukra hozzák, hogy mindenki, akit gyerekkorunkban szerettek, halott.

Aggódom szerelmem, szüleim, nagyszüleim, egyéb családtagjaim és barátaim egészségéért, és nem szeretnék beletörődni az elvesztésükbe, amely majd egyszer, mintha tápláló gyökereimet tépnék ki, megkeményíti szívemet – ahogy halálos ágyán Hobbes mondta – a nagy ugráshoz a sötétbe. Mégis abszurdnak érzem Epiktétosz korábban idézett intelmeit, és nem vagyok képes úgy tekinteni erre, hogy csupán visszaadom őket annak, akitől kaptam.

Másfelől azonban, aki meghalt, tudomásunk szerint már nem érez, így értelmetlen azt mondani, hogy például a hamvasztótűz, mely elemészti a testét, rossz neki. Eme gondolatmeneten haladva ismét Epikurosz bölcseletéhez érkezünk el – aki szerint sem jónak, sem rossznak nem mondhatjuk a halált, hiszen a gyönyör, illetve a fájdalom elszenvedésére képes ágensnek már nincs vele dolga –: „Életem e valóban boldog napján, amikor meghalok írom neked ezeket. A húgyhólyagom és a gyomrom betegségei folytatódnak, ahogy eddig is, és nem hiányzik szokásos hevességük sem, de mindezzel szemben ott él az öröm a szívemben beszélgetéseink emlékétől.”

Összefoglalva az eddigieket, a születés és a halál a törzsfejlődés szerszámai, amelyek azt hivatottak biztosítani, hogy a faj egyedei minél inkább alkalmazkodjanak az életkörülményeikhez. Egyrészt, ha az ősember nem adta volna át a helyét az utódainak, akkor mi magunk sem lehetnénk itt, másrészt viszont a parazita módjára ránk telepedő tudatosság nem engedi, hogy ennyiben hagyjuk a dolgot.

Az emberiség az elmúlt évezredek során a saját kezébe vette a környezete alakítását, s így egyre kevésbé kényszerül arra, hogy biológiailag idomuljon a külső tényezőkhöz. Ezzel tulajdonképpen meghaladta a természetes kiválasztódást, de az azzal együttjáró elmúlást mindeddig nem volt elég elszántsága és ereje kiküszöbölni.

Tegyük fel, hogy ez évszázadokkal ezelőtt megtörtént!

Először az ugrik be, hogy ebben az esetben például Mozartnak alkalma lett volna megkomponálni a meglévőeken kívül még egy csomó számunkra ismeretlen mesterművet. De máris komoly kérdések adódnak, amelyeket felfogásom védelmében tanácsos megválaszolnom.

Vajon mi ösztönözné arra a zeneszerzőt, hogy leírjon vagy akár felvegyen egy ötletet, ha nem érezné szüntelenül a tarkóján a halál jeges leheletét? Ha végtelen számú nap áll rendelkezésemre, hogy elvégezzek valamit, és nincsen különösebb következménye annak, pontosan mikor is teszem meg, akkor nagy a kísértés, hogy a feladatot mindig holnapra halasszam, s így kétséges, nekilátok-e valaha. Eljöhet az a pillanat, amikor már mind az előadó, mind pedig a közönsége elunta a szinte vég nélküli hangszeres játékot, de mitévők legyenek, ha ezen kívül semmi sem indokolja, hogy a koncert befejeződjön?

Szecsődy Kristóf

Oszdd meg: