Szinay Balázs - Rosszarcú emberek

„…Kétségtelen, hogy bizonyos lelki alkathoz bizonyos fizikai alkat és a kettőhöz bizonyos világmagatartás, szellemi helyzet és világszemlélet tartozik. És kétségtelen, hogy egyes történeti korok bizonyos típusú embereknek kedveznek és ezáltal válik bizonyos világszemlélet uralkodóvá. Összefüggés van a testi alkat, a lelki struktúra, a világszemlélet szellemisége és a szociális struktúra között...” (Hamvas Béla)

Az arc, mint a szellem durva fizikai szinten manifesztálódó lenyomata az embert minden korban foglalkoztatta. Egyes korok szimbólumként, érzelmek és hiedelmek kifejezőjeként az ábrázolás eszközévé emelték, más korokban pedig egyenesen a személyiség mélyebb rétegeire következtettek belőle, általa személyiségtipológiákat állítottak fel. Egy biztos, az arc az ember saját külsejére írt önéletrajza és személyes szellemtörténetének kifejezője is egyben. Valószínűleg nem létezik olyan ember, aki ezt ne tapasztalta volna, viszont olyan is kevés van, aki ennek jelentőségére ráébredt.

     Az természetes és így egyfajta módon észrevétlen jelenség is, hogy kapcsolatainkat, kapcsolatrendszerünket valójában a különféle arcokból kiolvasható jelzések alapján építjük fel. Benyomásokat szerzünk, és a benyomások keltette szimpátia, vagy unszimpátia érzése alapján eldöntjük, hogy kikkel akarjuk körülvenni magunkat. Ugyanakkor, mint minden másban, ebben is többnyire pillanatnyi, legfeljebb rövid ideig tartó benyomásainkra hagyatkozunk és nem fejtjük fel az arcszöveg mélyebb rétegeit. Pedig, ahogy minden szövegnek, az arcokról leolvasható szövegeknek is vannak mélyebb rétegeik. Ahogy a világegyetem végtelen kiterjedésű, úgy az arcok története és üzenete is.

A keleti filozófiai iskolák egyenesen kimondják, hogy leszületése előtt a lélek maga választja ki azt a fizikai testet, melybe soron következő élete kezdetén alászáll. A lélek mindig olyan testet választ, ami evilági céljainak és feladatainak végrehajtása szempontjából számára a legkedvezőbb otthont képes biztosítani. A lélek céljait és aktuális feladatait mindig korábbi szellemtörténete határozza meg, vagyis az az információ bázis, mely ezt megelőző tapasztalatai, felismerései függvényében lényére tapadt. Ennek megfelelően értelemszerűen rengeteg féle testet ölthet magára, attól függően, hogy szellemi fejlődésében jelenleg hol tart, illetve, hogy mit kell aktuális életében megtapasztalnia.

Ahogy az egyes történelmi korok és az emberiség szellemtörténete változott, vele együtt az arcok is. Elég csak a XX. század emberi arcain végigtekinteni. Néhány évtizedes különbséggel az arcok – ahogy az emberi jellem is – gyökeres változást mutatnak. Az csak az érem egyik oldala, hogy minden arc igazodott saját korának „arcdivatjához”, de, ami ennél fontosabb, az érem másik oldala, vagyis, hogy az arcok nem is elsősorban mimikája, de kisugárzása, a kor szellemének arcokon keresztül történő átsugárzása mást mutat. A XX. század eleji arcokról a mostaniakhoz képest természetesség, nyíltság, elegancia, egyfajta erkölcsi tartásból származó magabiztosság, az igényes életre való törekvés szándéka olvasható le, még akkor is, ha az akkori ember számára érzékelhető volt, hogy hamarosan az évszázad legnagyobb és legdrámaibb kihívásaival néz szembe. Ezzel ellentétben ma az arcok sokkal durvábbak, karakteresebbek vagy éppen művik, képlékenyek. Az emberek egy részének arcvonásaira a kor indukálta szomorúság, keserűség, tanácstalanság, netán agresszió, vagy éppen a jellegtelenségbe és uniformizalódási hajlamba torkolló homályosság van írva. Ahogy az egyéniségekből típusok lettek, úgy lettek az arcokból is maszkok. Éppen ezért képtelen egy XXI. században élő színész eljátszani egy, a XX. században játszódó történet főhősének szerepét hitelesen. Az ő arca, mozdulatai, reakciói végérvényesen a XXI. század világába lettek ágyazva. Kevés itt azt megemlíteni, hogy az egyes történeti korokban élő emberek életmódja más volt, ami ennél fontosabb, hogy egyéni és kollektív szellemtörténetük is. Az életmód mindig csak másodlagos, felszíni jelenség, mely sokkal enyhébb – bár nyilvánvalóbb – megnyilatkozása annak, ami a szellem szintjén már rég jelen van.

Nem is az itt a legnagyobb probléma, hogy az arcok változtak, hanem az, hogy elfelejtettünk az arcokból olvasni. Ahogy a modern világban minden összekeveredett úgy, vesztek homályba előttünk a különféle arcok összehasonlító skálájának minőségi határvonalai. Ma már minden eszme tetszőleges arc mögé bújhat, nem válogatunk. Nem olvasunk arcokból élet- és szellemtörténetet. Nem arról van itt szó, hogy aki esetleg nem szép, az gonosz is, hanem arról, hogy miért nem tudunk különbséget tenni azok között, akiknek csak az arca szép, de romlott eszméket hajszolnak, illetve azok között, akik bár nem mosolyognak állandóan ránk, de az életet sugározzák, még akkor is, ha ezt egy átlagos, vagy netán kevésbé esztétikus arcon keresztül teszik.

Anélkül, hogy bármifajta különösebb vallási bölcselkedésbe fognánk, kijelenthetjük, hogy a gonosz ma kifejezetten esztétikus, ártatlannak, megnyerőnek, vonzónak tűnő vagy éppen nyilvánvalóan félelemkeltő, agresszív, olykor kifejezetten betegesnek ható, démonikus arcok segítségével dolgozik. Ahogy a lét egészét áthatja a humor, e tekintetben is tetten érhetjük a humor egyfajta ironikus változatát. Ugyanis a démonikus eszméket képviselő emberek egy része nem tudja magáról, hogy démonikus hajlamokat képvisel, más részük pedig tagadja. Éppen ezért az élet e téren is azt igazolja, hogy itt szintén a felismerőnek, az olvasni tudónak van feladata. Az olvasó pedig tudja, hogy az ilyen élettényeken csak kinevetni szabad, elszomorodni rajtuk nem! Ugyanis hiba volna nem felismerni, vagyis elmulasztani azt, hogy mindig az van hatalmi pozícióban, aki egy információnak birtokában van. A modern ember önbecsapása ebben a tekintetben a legnyilvánvalóbb, mivel az jellemzően, és folyton ismétlődően azt hiszi, hogy helyzetében tehetetlen, kezében nincsenek eszközök, a démonikus erők legyőzik. Így esik saját ideológiájának csapdájába, mely valójában azzal egyenlő, mintha a hal ejtené foglyul a halászt. A démoni kihalássza, és foglyul ejti a látót. A valódi látó viszont bátor és cselekvő. Felismeri helyzeti előnyét és kihasználja tudását. Olvasni mer és akar az arcokból. Látja, érzékeli, hogy hamis és kíméletlen arcból egyre több van, de azt is tudja, hogy mit kell tennie.

Az arcok világa az egyetlen olyan élő könyvtár, mely minden korban rendelkezésre áll, és amelyből akár az egész emberiség szellemtörténete kiolvasható. Ha az Egész Egységes, az arcok természetesek, élettel telik, átsugároznak rajtuk a világtörvények, az emberi lét alapvető erkölcsi rendje. Ha az Egész szakadni kezd, osztódik, és felszínre jut az ego, az Én és az Enyém, az arcok torzulni, fakulni kezdenek és csak a szándék olvasható le róluk, a szellemi lélek a látens lét állapotába süllyed.

A végidőket éljük. A földi létezés jelenlegi formájában elérte tűrő- és működőképességének határát. Hogy mi lesz ezután, nem tudjuk, de valamifajta változás szükségszerűen be fog következni. Figyelve a körülöttünk lévő embereket, megfigyelhető, hogy a létezés a kialakult körülményekre egyértelműen reagál. Lesarkítva a tipizálást, általában véve két fajta ember születik és formálódik az elmúlt évtizedekben: az erős, határozott jellemmel és markáns, masszív fizikummal rendelkező, fizikai harcra, küzdelemre termett egyén, és a puha, semleges, sodródó, nemtelen jellemű, gyenge fizikumú individuum, aki az összefogás erejére épít. Ez az állapot jelzi azt előre, hogy a leszülető emberek egy része fizikai erejét kihasználva, más része pedig az eszére építve fogja megvívni azt a küzdelmet, melyet követően csak az egyik fél marad talpon. A teremtés, tehát érezhetően készül valamire. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezek mellett léteznek még hagyományos emberek is, átlagos testalkattal, köztes külső jegyekkel, egészséges erkölcsi érzékkel. Ők vagy korábbról ragadtak itt, vagy harmadik fajta emberként születnek ide, előbb-utóbb ráébredve arra, hogy nekik a fényhozók szerepkörében kell feladatot vállalniuk. Ideális körülmények között a három fajta embertípusból a végjátékban a harmadik akarata érvényesül, noha ez a csoport (kevés kivételtől eltekintve) tudatosan tulajdonképpen nem is akar részt venni a küzdelemben, csupán belecsöppen abba, amit a másik kettő előidéz.

Ha azt mondjuk, hogy létezik szabad akarat, azt is meg kell említenünk, hogy bármely emberfajta csoport jelenlegi képviselője önszántából átpártolhat egyik vagy másik csoporthoz, ezáltal pedig vagy felfelé, vagy lefelé fejlődhet. A lehetőség adott. Még semmi sem eldöntött, csupán a tényekből, a társadalmi folyamatok pillanatnyi állapotából lehet következtetni tendenciákra, kimeneti lehetőségekre. Mindenesetre, aki teheti, igyekezzen olvasni az arcokból és legyen figyelmes, mert a rosszarcú emberek köztünk járnak!

Szinay Balázs

Oszdd meg: