Weöres Sándor Ars Poeticája –
ahogy a költői hitvallás általában – az írás, mint hivatás céljait, valamint a
művész saját magához és a világhoz fűződő viszonyát emeli lelki
szemmagasságomba. Ezzel olyan belső konfliktusokat hoz felszínre, amelyeket a
becsvágy vív a józansággal, az emberszeretet az emberismerettel, a hinni vágyás
az egyénben lecsapódó világképpel. Író, költő akarok lenni, akkor is, ha
életemben nem érek el jelentős sikereket? Mély, univerzális mondanivalóval
ellátott, értékes műveket akarok írni, amelyeket talán nem is ért meg a
közönség? Azt akarom, hogy a jövő embere számára is jelentsen valamit az, amit
megfogalmazok, miközben abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van-e jövője
az emberiségnek? Változást szeretnék a világban, amelyet talán olyan erők
irányítanak, amelyekre nincs is befolyásom? Ezek a kérdések az írás kapcsán
elkerülhetetlenek és örökké visszatérnek. A költőből felkiáltó szinte vak
hivatástudat ezekre csak igennel válaszolhat, ezáltal vetít célokat a horizontra.
Köztem és a céljaim között a távolság nehezen megbecsülhető, azok ráadásul nem
is helyhez kötöttek, hanem a korral együtt haladnak előttem, hát jobb, ha
futásnak eredek, hátha egyszer utolérem őket, átszakítom az öröklét
célszalagját, és győzelmet aratok a múlandóság felett. De a távfutás fárasztó,
izzadsággal és fájdalmakkal jár, és közben kétségek szólongatnak belülről, hogy
egyáltalán jó pályán haladok-e és vajon a helyes irányban?
Az irodalom
manapság válság sújtotta övezet, amelynek jövője kérdéses. A ma embere zömében
írástudó, de adottak számára olyan lehetőségek az olvasáson kívül, amelyek hang
és kép egységét megteremtve, instant formában kínálják a világ lenyomatát,
ezzel a képzelőerőt kiváltják és a gondolkodást sémákba kényszerítik. A média
kész receptekkel terjeszti azt, hogy az élet rajta keresztül megkóstolható. A
technika folyton folyvást formálja az embert, aki lenyűgözve tűri a gépek
szorítását. A virtuális valóságnak térfogata ugyan nincs, időfogata viszont
annál nagyobb, a való életre szánt órákból szorít ki egyre többet. Odatolakszik
az emberi lét minden területére, és közben azáltal válik láthatatlanná, hogy
önmagán keresztül vetít realitást nekünk, azazhogy igen pimasz módon valóságnak
álcázza magát, és még háttérzenéje is van. Meggyőzően hat 1920x1080 képpont,
hiszen az több mint kétmillió, de ha belegondolunk, a valóság felbontása
végtelen és még 3D szemüveg sem kell hozzá.
Mégis
képernyőkön nézik milliók, ahogyan egyre többen igyekeznek bizonyságot
szolgáltatni létükről rövid és bagatell üzenetek formájában, másodpercek alatt
felfogható és elfelejthető nyomokon ugrándozva. Versengve kiáltanak,
könyörögnek tudomásulvételért egy öntudatlanul menetelő tömeghez, akik pillanatok
hatása alatt vonnak le sarkított következtetéseket a világról, és az árnyalt
gondolkodást képtelenek elkülöníteni a saját véleményük ellentététől. A kapkodó
érdeklődés hullámmozgását kétes és múlandó értékekkel könnyen meg lehet
lovagolni. Örvénylik az információ, kavarog a felejtés mélyébe, és közben
magával sodor és elnyel tengernyi figyelmet. Ezen az örvényen kell kitartóan
hajózni a forgásiránnyal szemben. Nem könnyű feladat ép bőrrel eljutni a
kikötőig.
A
szirénhízelgés könnyen eltéríthet a helyes iránytól. A népszerűség csábító, de
illékony állapot, mert a mindenkori közönség igényeinek kiszolgáltatott, ők
pedig folyamatosan újdonságra vágynak, hogy „egy percig benne égjenek”. Aki a
sikerbe belekóstol és attól megrészegülve állandó céllá teszi a közönség
elismerését, annak „dala az öröklétből talán egy üszköt lobogtat”, de művészi
szabadságát a közszeretet ölelése gúzsba köti és megfojtja, így képtelen lesz a
„géniusz szolgálatára”.
Vagy építhetek
magamnak egy lakatlan szigeten magasztos gondolatokból remetelakot, ahol eszme
nyújt fedezéket a külvilág riasztó változékonyságával szemben. Az eszmét
megfosztom az önös érdekektől, személyes kicsinyességektől ahelyett, hogy kicsinosítanám
magamat gondolataimmal. Egy remete esetében a csinosság nem lehet szempont,
legfeljebb az egyszerűség és célszerűség, mert a remete az eszmének él,
magányosan. Az eszme szeretete azonban nem pótolja az emberszeretetet, és jogos
a kérdés, hogy egyáltalán mi értelme bárminek, amely nem hordozza célként az
emberiség szolgálatát.
Egyik út sem
visz el Ithakáig. A népszerű olybá tűnik, mintha az emberek kedvéért írna,
holott a hízelgéssel megnövekedett egóját hizlalja, a remete pedig annyira
egyedül van eszméjével, hogy nincs is rajta kívül más személy, aki hasznát
látná annak. Ezért sem érdemes az irodalomban olyan célok felé szaladnom,
amelyek csupán irányomba mutatnak, mert úgy mindig magamba érek vissza. A
helyes út bár belőlem vezet, de nem felém. Gondolataim csak akkor érnek célba,
ha eljutnak a megértésig. Ehhez nem ártanak a korszerű járművek. Az értékek
átadhatóságának a kulcsa a forma újszerűségében rejlik, ezért szükségszerű
annak elfogadása, hogy ebben a tekintetben alkalmazkodnom kell a kor
elvárásaihoz.
Olyan időben
élek, amikor a könyvek jövője a korábbiaknál jóval bizonytalanabb, ezt az
irodalom is megsínyli. A technikának köszönhetően újabb tevékenységekre nyílik
lehetősége a közönségnek, amelyek az olvasásnál könnyebb szórakozást ígérnek.
Ezekkel kell versenybe szállni írás útján, ahol a tét az emberek gondolat- és
képzeletvilágának meghódítása. Naivitás volna azt feltételezni, hogy a
szórakoztatóipar legyőzhető a gondolat hatalmával és az olvasók számának
csökkenő tendenciája megfordítható. A magam részéről az írást és a kort,
amelyben élek csak úgy tudom összeegyeztetni, hogy fenntartom a reményt, hogy
bármerre is halad a világ, mindig maradnak olyanok, akik koruk felületén túl
akarnak látni, és hajlandóak megdolgozni azért tudásért, amit az írásnak
szolgálnia kell állandó kérdésfelvetés és folyamatos válaszkeresés útján, a
„lélek árján fénylő forró igék” elfogására törekedve.
Kövér András
Megjegyzés küldése