...S ha
a vendégségbe járó Logosz a múlandóba múlhatatlant öltöztet és a lélek árján
örvénylő forró igék kibontásra vágyó örököt hagynak nyomként az esetlegesben,
az egyszeriben, a dalban, akkor talán nem hiábavaló a Mű filozófiájáról szólni,
arról, amire e Logosz-látogatás során fény derül, annál is inkább, mert Weöres
Sándor Ars poeticája önként kínálja a művészet, s különösen a szó
metafizikájának körvonalazását.
Anélkül, hogy számot adhatnánk a valamit kifejezni akaró
emberi megnyilatkozás történetét végigkísérő művészetelméletek sokirányúságáról,
a műalkotás mibenlétét taglaló esztétikák változó értelemtulajdonítási
alapjairól, megkülönböztetési kísérleteiről, az e tárgyról való gondolkodás
bonyolódó problématudatának történetében két gondolkodó-egy görög bölcselő, s a
német idealizmus beteljesítője művészetkritikáját választjuk kiindulási
alapként.
Az előbbi esetében nem a művészet mimézis-tevékenységét
tekhnéhez hasonlító Arisztotelészről van szó, hanem e mimetikus jelleg
veszedelmes voltát hangsúlyozó Platónról, az utóbbi esetében pedig Hegelről,
aki a német idealizmus más nagyjaival együtt rehabilitálja a művészetet, mint
az eszme érzéki megelevenítőjét.
Állam című művének X. könyvében Szókratész és Glaukón
beszélgetéséből ismerjük meg Platón idevágó gondolatait a művészetről. A művészetet
a létezés centrumától legtávolabb esőnek, a másolat másolatának, a
legalacsonyabb ontológiai ranggal bírónak tekinti, mondván, mivel az ideák
világa a tulajdonképpeni, legvalóságosabb létező, a realitásnak gondolt, embert
körülvevő mindennap világa csak hasonló mindehhez (hasonlóságát az ideákból
való részesedésének köszönheti), s a művész ezt a hasonlót utánozza
alkotásában, „az őstermészettől számított harmadik képződmény”1 árnyképének
létrehozójaként. Ebből a gondolatmenetből világosan adódik a művészetnek a
filozófiával ellentétes irányba vezető útja: a filozófia a „létező
legvilágosabb részének szemléletére” 2 nevel, míg a művészet
elvon nemcsak az ideától, hanem a valóságosnak gondolt világtól is, a látszat
látszatára irányítva a tekintetet.
Hegel egészen más következtetésre jut, mikor Esztétikai
előadásaiban a látszat lényeg számára nélkülözhetetlen mivoltáról beszél: „Ámde
a látszat maga a lényeg számára lényeges; igazság nem volna, ha nem látszana, s
nem jelenne meg, ha nem valamiért létezne, önmagáért is és általában a
szellemért is…”. A látszatban a „művészet valóságot ad az önmagában való
igaznak”..., illetve „létezéssé teremti a maga koncepcióit”3.
Mind Platón, mind Hegel bölcseletéből kiviláglik, hogy a
művészetnek az érzékivel van dolga, ám míg Platón lételméletében a dolgok
lényegiségétől s a létezés valódi szellemi tartományaitól elválasztott
látszatvilágot hordozó érzéki, az ideából részesedett természeti pusztán az
ideákra, a dolgok ősképére való visszaemlékezésnek (anamnészisznek) az
elindítója a megismerés folyamatában, addig Hegelnél a szellem, az abszolútként
tételezett elképzelhetetlen az őt megjelenítő látszat nélkül, s ebből adódóan a
művészet a filozófiával beteljesülő szellemi mozgás alappillére is egyúttal.
A látszatokat szülő tünékeny jelenségvilág és az alapjául
szolgáló változhatatlan létezés dialektikája régóta foglalkoztatja a bölcselőt.
Már Platón előtt a preszókratikus Hérakleitosz és Parmenidész a sokféleséget
mutató tapasztalatit, természeti világot csalóka látszatnak mondja, annak
ellenére, hogy más nevet adnak e sokaságot teremtő végső alapnak, rendező
elvnek. Hérakleitosz a tűz által jelképezett ellentétességet, különbözőséget
nevezi meg szervező princípiumként, míg az eleai Parmenidész az Egyben oldja
fel ezt a különbözőséget.
Így a Weöres Sándor Ars poeticájában megnevezett „csillogó
folyton-változó” idézi egyszerre a görög filozófiával kezdődő európai hagyomány
fenoménre és noumenra szakadó ismeretelméleti alapállását, de e
megkülönböztetésben nem nehéz felismerni a keleti típusú ontológia
megállapításait sem. A vers megismétli A teljesség felé tételesen és
részletesen kifejtett aforizmáit.
Ugyanakkor a második versszakban az egyénfölötti létezés
magatartását javasló útmutatás nemcsak a jól ismert hamvasi szellemi inspiráció
versbe oltott filozofikumát, A teljesség felében megrajzolt, elkülönültségében
megmerevedett én, az örök lénnyel szemben az ideiglenes kötöttséget jelentő
személy(iség) szétbontásának metafizikai programját rejti, hanem Weöres
költészettani alapvetését, esztétikai vált szemléletet is.
A művészi hitvallás foglalatának tekinthető versben
megfogalmazott „nagy-költőség” és „ormótlan sárcipő” levetését célzó költői
attitűd kétféle megvalósulását is láthatjuk költészetében. Egyfelől a sokak
által már igen korán megfogalmazott próteuszi alkat játszi könnyedséggel
végrehajtott metamorfózisaira, másrészt az objektív és a reflexív lírától
egyaránt elszakadó, a kifejezés új útjait kereső verselésre is gondolhatunk.
A Nyugatban 1939-ben közölt kritikájában írja: „Az
egyéniség nem elhatározott karlendítések sorozata, nem önmagunk jellegzetessé
csonkítása, hanem átlagfölötti többlet, rendkívüli szellemi terrénumokra
eljutás, szellemi szabadmozgás. Shakespeare és Goethe az egyéniségek, akik
mindenkitől tanultak és mindenkihez hasonlítanak…"4. A
mindenkivé levés, bárkivé válás műfajt, formát, jelleget szabadon változtatni
tudó, az idegenben otthon levő, mást magára öltő alakváltoztatás bátor és szép,
hibátlan alkímiája, mágikus-mitikus világa valóban a lét individuálison túli
végtelen áramait érzékíti, s a létezés jóleső tágasságát kínálja otthonként.
A másik poétikai újításként említett magatartás a Nyugatos
versírói gyakorlattal szakító, ún. nem-reflexív lírában testesül. Amint ezt
Kenyeres Zoltán is megjegyzi az életműről nagyon értőn szóló monográfiájában „a
reflexivitás a gondolat visszahajló íveként nem engedi az emócióról, az
érzelemről való közvetlen tudósítást, mivel a világban átélt élmények
során-melyek az önmegfigyelés aktusában realizálódnak-, általában nem az
érzelmek jutnak szóhoz, hanem csak az érzelem tudata, a megélt tárgyiasításakor
az alanyra való visszacsatolás műveletében a hozzáadott-megragadott értelem,
azaz"az érzelmek kifejezése fennakad a reflexiók hálóján”5.
Az ezzel szembeni másfajta, a tárgyi-érzéki közvetlenséget
megtartó, a vers alanyára a korábbi értelemben nem visszahajló lírai
kísérletezés a mítoszparafrázisokban és a játékversekben lett teljessé igazán.
Ezt a költészetre váltott esztétikai-elméleti alapelvét a
Vas Istvánról szóló, Menekülő Múzsa című kritikájában meg is fogalmazza akkor,
amikor költőtársának verseihez azt a kritikai megjegyzést fűzi, hogy érzelmeit
„nem sugározza, hanem ismerteti”6. Hasonlóan választja el a
„valamit énekelni” orpheuszi, legfelsőbb szférába behatoló poézistől a „valamiről
beszélni”7 kortárs lírai kifejezésmód alanyi költészetének
tendenciáit.
„A tudomány és művészet hazája nem a lét, az ’esse’, hanem
a lehetőség, a ’posse’, s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb”8 –
foglalja össze Weöres „létezés nélküli lehetőségek” parnasszusi-szecessziós
esztétikájának alapelvét elhatárolva a művészetet a társadalmi szerepvállalás
nehéz terhétől. A „posse-esse” különbségtétel az arisztotelészi aktus-potencia
tanra, illetve az anyag-forma hülémorfikus ontológiájára utalva úgy
pontosítható a művészeti eljárásra vonatkoztatva, hogy amint a tulajdonképpeni
létezőt (a természetes szubsztanciát) a szubsztanciális forma aktusa hozza
létre az anyagnak valóságot adva, úgy a műalkotás aktusa, formateremtése az anyag
potenciájából létrehívja, valóságra rendeli a művet. Még szorosabb értelemben,
a líra tartományában vizsgálódva a prózától, illetve a köznapi beszédtől eltérő
strukturális, szintaktikai versszervező elemek, mint a ritmus, rím, dallam,
illetve a különféle szóképek összetett jelentésrendszerré avatják a
szószövedéket, s eközben a szó mindvégig megőrzi a mássá válás potenciális
elvét. Más szerkezet részeként, más szavak társaságában új-és új jelentéssel
felruházottan a feltételest. Így törvényszerűen a lírai aktus mindig az
esetlegessel dolgozik, de úgy, hogy örököt tartogat. A szóvilág
kontingenciaépítményét összetartó habarcs a vendégül látott Logosz, a forró
ige. "Rajzolni, annyi, mint kihagyni. Írni is annyi"-írja Hamvas a
Karneválban. A szó, az írásban megnyilvánult magában hordja a testetöltés
egyszeriségét, szomorúságát, de a benne (nála) időző Logosz örökéletet is
sejtet. S mindez mondható ma is, a posztmodern jelenteni vágyást kerülő
pluralizmusának hidegében, magányában.
1 Platón: Állam. In: Platón válogatott művei, Európa
Könyvkiadó, 1983. 457.p.
2i.m.416.p.
3 Hegel: Esztétikai előadások I. Akadémiai Kiadó, Bp.1980.
8-10.p.
4 Weöres Sándor: Július (Berczeli Anzelm Károly versei). in:
Nyugat, 1939.5 szám
5 Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó,
Budapest, 1983. 125.p.
6 Weöres Sándor: Menekülő Múzsa. In: Nyugat, 1939. 2 szám
7 Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. 89.p.
8 i.m. 95.p.
Kovács Anikó
Megjegyzés küldése