Tudok-e még fejlődni? Meddig feszíthetem a húrt?
Mit lehetne még leírni mindarról, ami lelkemet ólomnyi súllyal nyomja? Hogyan
fejezhetem ki azt a megvilágosulást, amin már keresztülmentem, csak épp még nem
ismerem fel az örök fényt?
Hogyan lehetne elmagyarázni embertársaimnak, hogy
mindezen a folyamaton ők is túljutottak, talán még attól is korábban, mint
amire ebben a nyomortól dús életükben emlékezhetnének? Hogy semmi mást nem
kellene tenni, mint elcsendesedni, és hagyni saját énünket kibontakozni. Meghallani
lelkük suttogását, hisz az csak nagyon halkan beszél. Nincsen hangja, sem képe,
a szívünk legmélyebb bugyrából képes mégis megszólítani, ha akarjuk, ha kérjük,
ha vágyjuk megismerni őt. Ki vagyok? Honnan jöttem? Hová tartok? Lehetek-e
ennyi évesen újra ÉN?
Amikor érzékszerveim már tompulnak, fülem sem a
régi, az a vacak kis üllőcske egyre kopik, s a kalapács feje is már alig éri,
mégis egyre többet hallanak az idegrostok! Olyanokat hallanak meg, amiket
korábban elképzelni se lettem volna képes. Persze, aki ezt most elolvassa,
legyint egyet, mondván „ez csak bolond beszéd! – meghasonult szegényke, és
többedmagával osztozik öregedő testében!” Ó, balgák! – nem így van! Ott voltam
én akkor is, amikor ti még azt sem tudtátok, hogy élni fogok, hogy az leszek,
akit most látni véltek! Mert nem az vagyok a valóságban, akinek ti hisztek, de
még az sem, akit eddig magamnak hittem. Elérkezett az idő, amikor megváltozott
minden. Amikor ki merem mondani mindazt, amit érzek. Amikor már meg tudom
beszélni magammal a hétköznapokat is, már nem csak a vasárnapok jelentenek
lelki üdvöt. Amikor már nem kizárólag azon a bizonyos csendes órán, ott a
Mindenható házának udvarában töltődhetem csak fel! Amikor már nincsenek
éjszakák és nincsenek reggelek. Illetve vannak, de nem ugyan azzal a
jelentőssékel bírnak, mint korábban.
Régen vártam az éjszakát, vágytam a pihenést, hogy
letehessem a napok terhét, és nyugalomra hajthassam fejemet. Vágytam előtte az
estét, amikor szerelem tüzével illettek, amikor a kéj forró ölelésében, csókkal
oltották szomjamat. Vágytam a beteljesült valómat, a törődést, melyet követően
oly csodás volt minden álom! Rutinként érkezett a reggel, mit néha haraggal
fogadtam, hiszen új feladatok terhe kattogott fejemben újra, meg újra. Akkor
még azt gondoltam, hogy minderre nekem kell megadni majd a választ, én oldom
meg az egészet, én vagyok az, aki fontos, aki nélkülözhetetlen, akinek tanulni,
dolgozni, létezni kell, mert nélküle kicsorbulna az a fogaskerék, melynek egyik
aprócska foga lehettem volna… De nem voltam, csak azt gondoltam, hogy vagyok.
Jártam rutinból a nappalok fárasztó, lázas táncát, pörögtem a mindennapok gyors
ritmusára, a megfelelési kényszerre, a vágyra, hogy tehessem a dolgomat! S mi
mindenre voltam mindezért képes? Hiszen előttem lebegett valami
megmagyarázhatatlan, kimondhatatlan cél! Belém rögződött, belém száradt, belém
égette a korán jött forró napsütés, s én követtem utasításait a tegnapnak, hogy
élhessek a mának. Hogy mi lesz holnap? – nem számít, erre tanítottak. Meg arra,
hogy a holnap majd magától jön, s az majd elhozza a maga feladatait, azzal nem
szabad törődni, az majd nemsokára ma lesz, s lesz, aminek lennie kell! Ó, jaj!
Ha akkor tudtam volna, hogy nincs is cél! Meg, hogy senkinek se kell
megfelelni, mert mindaddig, míg a mát hajtja az ember, és fél a holnaptól,
addig ott bent az a belső énje nem beszél! Nem kérdez! Nem válaszol! – hiszen ő
tudja, amit amaz odakint még el se tudna képzelni, nemhogy hinni, hogy semmi
sem igaz mindabból, amit eddig neki tanítottak. Hogy nincsen mentsvár, mert
abba is emberek járnak, hogy a templomokat is emberi kéz építette. Hogy minden
egyes köve, melyet ő szentnek lát, emberi kéz faragta, embernek megfelelni való
kényszeréből, és hogy az az ember sem hallgatta meg, hogy ott bent, ott
legbelül magában, az a valós másik ember, aki nem más, mint ő maga, miről is
beszél? Mit súg neki, mert olyan halk, és neki nincsen ideje lelassítani? Neki
szaladni kell? Dudálnak az autók, zakatolnak a sínen futkosó vasúti kocsik,
robog a négy kerék alatta, neki futni kell, neki menni kell, neki feküdni kell,
neki szeretni kell, neki adni kell, neki ébredni kell! Neki utódutánpótlásról
kell gondoskodnia? Neki szeretni kell, alkotni kell, termelni kell, viselkedni
kell, és menny mindent kell?! Kell? Tényleg kell? Bevásárolni, élelemről
gondoskodni, az arra valót megkeresni, na, azt kell! Mégis csak kell! Aztán
vagyont gyarapítani, hiszen csak annyi az érték, amennyi a lépték! – és mi van,
amikor ez az egész összedőlni látszik? Amikor rájövünk, hogy mindez csak egy
lufi, ami bármelyik pillanatban kidurranhat csak úgy magától? Még meg sem kell
csípni, túl sem kell fújni, beérik annak anyaga szépen, lassan, anélkül hogy
lenne bármilyen nagy csindaratta bumm! Elkezd leengedni, összehúzódni, ócska
madzaggal a nyakán a sarokba hullni, ahol rátaposnak, észre sem veszik, majd
jön egy jókora gépszerű valami, ami magába szippantja, sötét porfelhőbe
kavarodva, hatalmas sóhajtásokkal a fényforrás előtt, a porzsák nyílása
irányába kapaszkodva, egyszer csak fel fogja adni. A búgás is elcsendesedik,
majd fogják őt is a többi szeméttel együtt, és egyszerűen kiürítik egy
tárolóba, vagy még rosszabb, csak úgy mindenestül kidobják, még ki se rázzák
már azt a bizonyos zsákot, amelybe összetört megvékonyodott, aszott teste.
De, ha mindezt tudom, akkor még most, amikor lufim
csak a zsebemben kucorog, amíg fel sem fújtam, nehogy szétdurranjon,
csendesülök el, és vonulok vissza magamban… Vissza oda, ahonnan eredek,
elmerülök, belemerülök abba a képlékeny anyagba, akibe ott suttog az igazság,
és ami nem más, mint az egész létemnek az értelme. A minden, ami számít, amit
az emberek itt valami ragacsos maszlagként dobálnak jobbról, balra!
Valahányszor, ha nagy ritkán, egy-egy kivételes ember az életem folyamán
mindezt nekem elmesélte, kimondta a kimondhatatlant, sőt, még kérdőre is vont
érte, megfeneklettem. Nem tudhattam miről beszél! Hiszen mindaz, amit mi
léleknek nevezünk, amit valami távoli valaminek gondolunk, itt van bennünk, és
az nem más ám, mint az a közhelynek számító, az a limonádé szó, amit régen át
kellett volna már nevezni, valami nemesebb dolognak átkonvertálni, hogy ne
folyhasson soha többet össze azzal a lejáratottal, ami nem más, mint maga a
Szeretet. S hogy van-e földi boldogság? Már minek lenne? Ha egyszer mi magunk
hordjuk magunkban a mindenséget, akkor miféle külső érzéseket várunk? Miért
vágyunk olyanra, ami csak fikció, amire semmi szükségünk nem volt eddig sem, és
ezután sem lesz?
Hétvégére vendégeket várok.
Állampolgári esküt tesz a testvérem!
Miket beszélek én itt össze-vissza? Sietek
takarítani. Takarítok, mert kell… mert megfelelni kell… intézkedni kell… „Isten
áldjad meg a magyart! Tartson neve, míg a föld tart! Paradicsom hazájában,
éljen, mint a hal Dunában! Éljen, mint a hal Dunában…”
Dezső Ilona Anna
Megjegyzés küldése