„Az, aki, mivel semmije sincs, nem is akar semmit,
ha csak azt nem, hogy hagyják meg neki a saját semmijét.”
Egy napsütéses őszi délután,
valamikor az 1960–as évek vége felé, ültem egy padon, és magányosan nézegettem
a hulló levelek csendes forgatagát. Károly jött, leült mellém, a nyakában lógó
sálszerű rongyot igazgatta.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Godotra várok – válaszoltam.
A II. világháború után nem
sokkal született, a hidegháború, a kubai rakétaválság után helyét kereső, és
azt kevéssé találó, gondolkodásra hajlamos fiatalok között (magamat is ide
sorolom), szinte szállóigévé vált ez a kifejezés.
Fogalmunk se volt, hogy merre
tovább, hogyan tovább, hol találjuk azt az igazságot, amit felvállalhatunk,
amire egy jövőt építhetünk.
Godotra várni – tökéletes
kifejezése volt akkori állapotunknak. Ezt a kifejezést pedig Samuel Beckettől
„kölcsönöztük”, köszönhetően Kolozsvári Grandpierre Emil fordításának, ami 1965
nyarán a Nagyvilágban jelent meg, és csempészte be ezt a szokatlan színművet
Magyarországra.
Az akkori irodalmi közegben,
érthetetlen gyorsasággal, ősszel, már elő is adták a Thália Színházban.
Mai eszemmel számomra ez csak
úgy történhetett, hogy „illetékes elvtársaknak” fogalmuk sem volt, hogy miről
szól ez a darab.
Ha engedékenyebb énemet veszem
elő, akkor nem tekinthetem őket
„elsőrendű vádlottnak” ezen hiányosságuk miatt, nem könnyű, illetve számtalan
magyarázatot lehet az olvasott, vagy látott dráma köré vetíteni.
A huszadik század az egész
világon – a szabadabb nyugati, de a szűkebb korlátok közé szorított keleti
oldalon is – ezen belül a színházi és az irodalmi életben egyaránt, hatalmas
változásokat indított el. A kor divatos filozófiája a Sartre és Camus által
képviselt egzisztencializmus, a lét abszurditását teszi meg alapkérdéssé. Ebből
az irányzatból született meg az abszurd dráma, és annak egyik alapműve, Samuel
Beckett, Godotra várva című darabja.
Akkor tökéletesen találónak
éreztük Beckett drámájának abszurditását, mintha a mi helyzetünket,
tanácstalanságunkat, és annak következményeként, cselekvésképtelenségünket
fogalmazta volna meg, a korra jellemző magyar viszonyok között.
A Godot-ra várva a drámatörténet
egyik legtalányosabb alkotása. A szerzőt hiába faggatták arról, hogy kit vagy
mit ért Godot–n, sosem válaszolt rá egyértelműen, viszont így, a lehetséges
értelmezések egész sorát nyitotta meg. A felszínen észlelhető, társadalmon,
történelmi időn kívüli banalitások mögött az ember és a világ kapcsolatának
végső feltárása történik, az író szembesít az emberi lét alapkérdéseivel,
értelmetlenségével. Négy alkat és egy szituáció végzetének drámája, vegetálás a
lét perifériáján. Az abszurd drámák dramaturgiájának megfelelően nem ábrázol
életfolyamatokat, nemcsak cselekmény, de (hagyományos értelmű) jellem és
kommunikáció sincsen: két csavargó vár egy bizonyos Godot–ra egy országúti fa
alatt; érkezik egy páros, majd egy fiú Godot üzenetével. A második részben
majdnem ugyanez ugyanígy megismétlődik; eszegetnek, beszélgetnek, két vándor
érkezik, végül egy fiatal fiú közli Godot üzenetét: holnap biztos eljön.
A főszereplők Vladimir és
Estragon, az értelmetlenség tökéletes megtestesítői. Vitáik képtelenek, tetteik
(ha lehet így nevezni kicsinyes cselekedeteiket) szintén. Ruhaneműik nem
passzolnak hozzájuk. Neveik is csak a darab szereplőlistáján láthatók, ezeket a
szöveg egyáltalán nem használja fel, ami az identitás megkérdőjelezésének ékes
példája. Ezek az emberek egymásról, sőt, magukról sem tudják, hogy kicsodák.
További szereplők: a kisfiú, aki a küldönc szerepét tölti be, és üzeneteket
szállít Godot–tól, valamint Pozzo és Lucky, akik az úr–szolga viszonyt
testesítik meg. Az utóbbi kettő a két felvonás között szerepet cserél, mutatva
e viszonyok labilis voltát.
Reális részletekből irreálissá
áll össze a mű egésze: minden elem, mozzanat egyszerre konkrét, kézzelfogható,
ugyanakkor rejtélyes, bizonytalan. Ez érvényes az idő és a tér kategóriáira is.
Az ismétlődések ritmusa – a
napszakok váltakozásában, a természet megújulásában, a visszatérő helyzetekben
(várakozás; érkezés–távozás; üzenet–várakozás) és szövegekben – ciklikus
időszemléletet tükröz; lényeges változások, fordulatok nem tagolják a történéseket.
Pusztán az időt kell tölteniük.
Vladimir – „Mikor! Mikor! Hát
nem elég önnek, hogy valamelyik nap történt, olyan napon, mint a többi, egy nap
megnémult, egy nap megvakultam, egy nap megsüketülünk, egy nap megszületünk,
egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, ez nem elég önnek?
(Nyugodtabban) Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben, a nap egy
percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik."
Estragon menekülne az időtlen,
dimenziótalan közegből, de képtelen, mivel – „elindulni, az nehéz, és azt el
kell határozni" – így (kívül a naptári, az átélt időn) a pillanatok
azonosulnak az örökkévalósággal.
A helyszín is az elidegenült
világ azonosíthatatlan tája. Egyszerre funkcionális és jelképes: egyben a
létezés elvont tere.
Sehonnan sehová sem vezető
országút mellett, egy fennsíkon, a senki földjén. Nem tudják, hol vannak:
ott–e, ahol tegnap, és egyáltalán jó helyen várnak–e?
„Estragon – Mondtam már, hogy
tegnap este nem voltunk itt. Álmodtad az egészet.
Vladimir – És szerinted hol
voltunk tegnap este?
Estragon – Nem tudom. Máshol.
Ürességben itt nincs hiány. Vladimir – Nem ismerős a környék?
Estragon – Mi legyen ismerős?
Ebben a sivárságban töltöttem az egész kurva életet. Ki figyel ilyenkor az
árnyalatokra?"
A világ iszonyatos zűrzavarában
egyetlen tény világos, a mitikussá növesztett várakozás. Godot nélkül
értelmetlen a világ, viszont ha eljön, akkor megmenekültek. Megélhetést
remélnek? Jogaikat vesztett kérvényezők? Godot munkaadó?
Godot is azonosíthatatlan. Ő a
központi hiány, aki nem jön. (Egyes találgatások szerint God–ot az angol „god”
francia kicsinyítő képzővel, de a beszélt ír nyelvben maga a „Godo” hangalak
istent jelent.)
Ha Godot tehát isten–allegória,
akkor az alakok megváltásra várnak, és az isten nem nyilatkozik meg.
Tágabb értelmezésben Godot
többértelmű alak, akire azért várnak, mert munkát adhat, értelmet, célt az
életüknek – de bárki, bármi, amire az ember várhat; az ember(iség)
beteljesületlen vágyainak szimbóluma.
Godot kétségkívül nem a
várakozás vagy a semmi puszta neve csupán. A természetfelettinek azon hiányával
azonosíthatjuk, melyet, Hölderlintől, Nietzschén és Dosztojevszkijen át
Beckettig fölismertek, és különféle szavakkal megnevezni próbáltak: „Fehl Gottes”
(isten–hiány) – mondta Hölderlin, „isten halott” – hangzik el Nietzsche – Így
szólott Zarathustra, című művében.
A mű kapcsán, lehet a teljes
reményvesztettséget hangsúlyozni, mert amit Beckett bemutat az ijesztő.
Ugyanakkor egyben komikus is. Nincs kiút, mutat rá, és ez persze bosszantó.
Szakadatlan optimizmus iránti vágyunk, azonban lehet menekülésünk egy módja.
Természetesen Beckett
állásfoglalása, mint mindig, talányos: „Nem hiszem, hogy művem pesszimista. Nem
állíthatom, hogy szereplőim kétségbeesése optimizmust sugallna. De azt igen,
hogy embereim mégis makacsul ragaszkodnak céljukhoz.
Darabom kulcsszava a TALÁN.”
*
TALÁN én is túl belemélyedtem,
és mégis csak felszínes maradtam, Beckett színpadi művének elemzésében
TALÁN, mert nem is volt célom az
elemzés.
TALÁN csak el szerettem volna
mesélni valamit, ami nagy hatással volt ifjúságomra.
TALÁN a háttérben, mindig ott
van az örök várakozás.
TALÁN a várakozás közben cselekszünk hasznos
dolgokat, míg tart „bolyongásunk a végtelen pillanat mélyén (Beckett)”
*
https://www.youtube.com/watch?v=DNRNX_qgtFY
Megjegyzés küldése