Antal József - Goodbye Kispál…!

VOLT-2007. (Fotó: Antal Viktória)

Valamikor március végén hallottam egy kocsmai társaságban, hogy fel fog oszlani a Kispál, az utolsó koncertet pedig az idei Szigeten adják. Reméltem, hogy a hír csak kacsa. Aztán április elsején olvastam az interneten egy cikket, ami ugyanezt állította róluk. Szerettem volna, ha áprilisi tréfa az egész, de a közleményt megtaláltam a zenekar hivatalos honlapján is, szóval nagyon úgy néz ki, hogy a bomlás valóban megállíthatatlan. Mindenesetre a nyári nagyobb fesztiválokra még ellátogatnak…

Arra gondoltam, hogy az eddigi összes Kispál és a borz-albumon végigzongorázva kiválasztok minden albumról egy számot, ami valamiért meghatározó volt az életem egy szakaszában. Mivel a rajongásom a Holdfényexpressz és a Velőrózsák című albumok megismerésével kezdődött (már nem is tudom pontosan mikor) úgy 7-8 éve, ezért ezt a két albumot akár egy az egyben is kiválaszthattam volna. Meg szinte az összes Kispál-számot. Mert adott élethelyzetekben más-más album volt a kedvenc. Persze lehetne az is, hogy beteszem az összes nótát a lejátszóba, aztán random kiválaszt belőle a gép 15-öt (13 db nagylemez jelent meg 1990 és 2004 között – beleszámítva a 20 év című jubileumi lemezt, amelyről 2 db számot választottam –, valamint a tavalyi EP-ről is beválogattam egyet, így jött ki a 15) – aztán nem így lett, az ilyesmit jobb nem a gépre bízni. A Kispál-élmény amúgy is többet kíván, maga sem gépzene, gépélmény, hanem nagyon is emberi.

A környezetemben nem egy embertől hallottam már, hogy a Kispál az tipikus egyetemista/főiskolás zene. Hogy micsoda hülyeségeket összeénekelnek. Hát annyi biztos, hogy a szövegek megértéséhez kívántatik némi gógyi, de nem kell azért elvégezni hozzá pl. az ELTE-BTK magyar szakát, hogy megérthessük – persze ha már elvégeztük, akkor reménykedhetünk benne, hogy értelmezői horizontunk kitágulásának köszönhetően felfokozottan hat ránk a szöveg öröme. De ott van hozzá kísérőnek az idők során egyedivé karakterizálódott Kispál-zene is. Bár egymás között szólva nem hinném, hogy a Kispált valaki csak a zenéjéért szereti. A zene és szöveg szorosan összetartozik: a szöveg szaggatta szívünket olykor egy életbe visszarántó riff sebkötözi be (és/vagy fordítva)... De persze a pótolhatatlan összetevő: Lovasi András (hangja). No de vágjunk bele, tegyük be képzelet-magnónkba a Kispál-számokat: „És közben a dallamát / Fújjuk ketten a dalnak, amit / Gondolatban betettem / A magnójába, míg mellettem állt.”

Tejjel kifli. Most így teljesen más hallgatni. Máskor kikapcsolódni kapcsolom be ezt a zenét (is), most pedig mondanom kell róla valamit. Kiabál belőle a magány, de nem az a sírós (bár a gitárszóló most éppen sírdogál kicsit a vége felé járva a zenének) fajta, hanem az a ténymegállapítós: „Lenyeltem egy kétforintost / Hogy telefonáljak a magányomba” – ez lehetne akár valamiféle mottó is. A magány nullfoka, vagy még annál is több: akkora a magány, hogy valami társaságra vágyva érmét dobunk bele, hogy telefonálhassunk neki, hogy beszélni tudjunk valakivel. Van ebben ugyanakkor egy kis narcisztikus önimádat is, hogy még magányomban is önmagamat keresem telefonon. Persze inkább: nincs mást. De nem abban az értelemben, hogy ha nincs ló, jó a szamár is. Az utolsó versszakban lekvárt és mézet eszik a lírai én. Azért, hogy ragassza őt össze, azért, hogy „késő őszi lekvárod az ingemen” és azért hogy „mézemet lássad rajta mindenen”. Gyönyörű gondolatok ezek: az összeragasztás valami olyasmi, hogy a szétesett Én hadd legyen újra egész, a lekvárod az a másikra való vágy és annak beteljesülése, aztán a következő lépés már az, hogy a Te vágyik az Én „mézére” (vagyis az Énre), hogy őt lássa mindenhol. Néha kicsit úgy érzem, mintha „szentségtörést” tennék azzal, hogy Kispál-számokat értelmezek, hiszen a szöveg-zene-Lovasi énekhangja mindent elmondanak, én pedig csak egy lehetséges verziót vagyok képes visszaadni a számtalan közül.

Bujtogató. Nem szándékosan választottam így, de ez megint csak a magányból indul ki: „Keletkezett egy ember / Nagy adag magánnyal…” Aztán itt jön egy jellegzetes és nagyon-nagyon élvezetes Kispáli-szellemes fordulat: ez az ember arra vágyott, hogy „nézze valaki, hogy szed virágot”. A refrénben Lovasi népdalosan-rekedtes, szóval az ő lovasis hangján bujtogatja ezt az embert, hogy hát ugye nem érzi magát így jól a bőrében. Aztán elhervadt virágú nagylány, szex után a világ dolgairól való beszélgetés. Erről az eszközről beszélek: az elhallgatás művészete ez. Finoman adagolt kis sztoridarabok sejtetik a történéseket, aztán hirtelen odavágják hozzánk, hogy már a szex után járunk…

Szeretek, szeretek. Ez is egy rövidebb szám, mindössze 3 perc. A felvezető zenébe kristálytisztán csendül bele: „Szeretek, szeretek / Okosan szeretek / Először nem túl nagy / Dolgokat szeretek / Hanem csak kicsiket…” A Kispál kielégíti időnkénti melankóliaszomjamat, de a mélyén mindig ott bujkál valami remény is. Biztosan mással is előfordult már, hogy szeretett. Nem egyszerű, mert az ember könnyen megsérülhet ilyenkor. (Mér’ is rögtön a sérülés jut eszembe, induljunk ki inkább abból, hogy végtelen boldogság járhatja át tőle – de ezt csak úgy, zárójelesen…) Kinyílik a másiknak, jó esetben a másik is ezt teszi. Aztán elkezdik egymást szeretni. Majd valamelyikük hirtelen bezárul. És nem biztos, hogy kinyílik még, vagy ha igen, az gyakran már nem olyan, elvesztette felhők nélküli derűs varázsát. És akkor itt van ez a szomorú-szép Szeretek, szeretek. Mintha lehetne okosan szeretni, mintha irányíthatnánk, hogy most kicsit, és nem túl nagy dolgokat szeretünk. Most mégis elhisszük, hogy lehet. „Csak azzal játszom / Amit elérek / De mi lenne akkor / – Na jó ez csak elmélet – / Ha sokkal hosszabbra / Nőne a kezem / Vagy azoknak akik / játszanak velem.” A szöveg nem mond ki mindent, teret enged a befogadónak azzal, hogy maga is eljátsszon azzal, hogy mi lenne, ha. Ahogy mi is játszunk azokkal, akiket „elér a kezünk”, úgy játszanak velünk is azok, akik minket érnek el. És vannak azok a régiók, ahová lehetetlennek tűnik eljutni (pl. a fiúk: álomnői, a lányok: álmaik pasijai), de mit is tennénk, ha tovább jutnánk. A szívtől a gyomorig végigszalad egy ideg, nem az a lényeg, hogy erről egy értekezésnyi gondolatot tegyünk le az asztalra, hogy mi lenne, ha tovább érne a kezünk. Maga a kérdésfelvetés egész esztétikai élményt nyújt.

A honi csillagászat fejlődése önmagunk változásának, s a világ állandóságának dala. Amikor azt hisszük, hogy ha mindent úgy csinálunk, ahogyan régen csináltuk, akkor nemcsak a Hold és a Nap lesz ugyanaz, hanem mi is. A világűr összetételét elemezzük egy lány előtt, hogy bevágódjunk nála, nini ez milyen sokat tud. „De a kutatások mai fokán / Ezt már nőnek nem / mondanám” – ezek a kutatások valójában a változásokat jelképezik, jelenlegi énképünk fokán nem mondanánk ezt újra egy nőnek, szóval egyszerűen már nem azok vagyunk, akik régen voltunk, hiába a „némi alkohol”, a Nő, a Nap meg a Hold. „Mer’ én akkor még jelentést / Kutattam jelenségben / Körbejártam, megvizsgáltam / De ma már csak azt nézem // Hogy fénylik most is a Hold.” Ebben az olyan típusú emberek kritikáját látom, amilyenné én magam is lettem. Az egyetem szerintem alapból is számtalan új nézőponttal ruházza föl az embert, gondolkodni tanít. A magyar szakos azonban olyan adag jel-jelölő-jelölt-dózist kap, hogy talán egész életében képtelen kiheverni azt, mindenben csak a jelentést kutatja, elbizonytalanodik az élet legegyszerűbb helyzeteitől is, fogalomzavarba kerül (mert mindent pontosan definiálni kell, azt is, hogy mit értünk azon, hogy definiálni, hogy mit értünk azon, hogy mit értünk azon, meg hogy mit értünk a „mit”-en, az „értünk”-ön és az „azon”-on stb.). Pedig sokszor tényleg nincsen más az adott helyzetben, csupáncsak fénylik a Hold…

Harmatoslábú. A Harmatoslábú egyfajta fordított bűnbeesés. Benne Lovasi hangja eltér a „szokásostól”, nagyon visszafogott, visszafojtott. A harmatoslábú nekrológja ez, aki halálát eljátszva végül megfullad. Az ember nem szedi le az almát a fáról, hanem köréje ülve nézi, ahogy érik, majd lehullva eszi meg azt. S lassanként a bölények is visszatérnek: az Édenkert újra benépesül. Mondjuk, csak azért vár az ember az almafa alatt, s nem szedi le gyümölcsét, mivel nem éri föl – ezzel egy zárójel is kerül az egész állítás elé-mögé: épp ez a többértelműség, eldönthetetlenség az, amiért fontos számomra a Kispál.

Disznók tánca. Emlékeim szerint erre a számra anyai nagypapám 2006-os halálát követően nem sokkal találtam rá: „És nézi az ördög és hátrébb nézi az Isten / És végül a szemük előtt / Táncol majd minden” – ez a sor szívet szorongatóan hatott rám, hogy a túlvilágon megméretünk… Meg egy volt szobatársam egyik kedvence is, akivel közösen is hallgattuk. A mostani újrahallgatás és dalszövegolvasás rögtön a romjaiba döntött Magyarország képét hozta eszembe: „És egy pár üveg sörtől / Majd mindenki elfelejti / Hogy az lett amit így / Pont nem akart itt senki / Az ördög tudja csak hogy mi volt a célja / De a húsunk került bele a moslékba / S a disznók mind felzabálták…” Olyan véleményt is hallottam már, hogy azért nem szíveli valaki a Kispált, mert nagyon liberális. Hát nyíltan biztosan nem „kurvaanyázik” meg ilyesmi, de jó szemmel felismerhetjük benne sokszor napjaink problémáit, s annak kritikáját. Valahogy tényleg nem ezt várta senki, ami lett, s ez az alkoholista nemzet (legalábbis a felmérések ezt mondják) a piába menekül, hogy azt hallucinálja, hogy nincsen semmi baj. És igen, a húsunk is belekerült a moslékba, amit megettek a disznók. Vagyis disznaink, akiket mi tartunk, s elvileg magunkért, hogy húsukat mi együk meg: szóval ezek a disznók moslékba keveredett húsunktól megőrülve járják táncukat a Hold árnyától rémüldözve. Meg a disznaink akarnak vezetni minket. Sörrel tolva le magukat torkunkon. „Kipörgetlek és elengedem / Pörögj disznó napozz Holddal...” Tiszta Állatfarm…

Éjjeli lámpa. Az ide-oda kapó ritmus jól aláfesti azt a keresést, amelyet a lírai én végez. Hogy mit keres, nem tudni, az titok: „Le nem veszem a szemem / róla / Egy kis kihagyás elég volna / Hogy a titkát kifecsegje / másnak / Pedig ezért a titokért otthon / engem várnak.” Vagyis azt a valakit kell őrizni nagyon, aki ezt a titkot ismeri. Be kell vallanom, hogy ez a szöveg egy kicsit megakasztott, ha hallgatom, nagyon érzem, de nehéz szavakba önteni.

Szívrablás. Remekmű. Kötelező hallgatvány. Ezért csak annyit tudok javasolni, hogy tessék betenni és meghallgatni! Igény esetén többször is...

Vér és bél. Az egyik elsőként és gyakran hallgatott albumról, a Velőrózsákról való. A kiválasztott trackek leghosszabbika, hat percen is túljár néhány másodperccel. Középiskolai tanulmányaimat közgazdasági szakközépben végeztem, s onnan azért megmaradt bennem jó néhány szakkifejezés, aztán ezek már egyre jobban beszüremkedtek a hétköznapokba is, szóval kettős hatás: ilyen a szövegben felbukkanó PR. Ugye az a tevékenység, amely az árut el kívánja adni minél nagyobb sikerrel, pl. egy vonzó csomagolásban. „Kis PR-munka, s egy perc alatt / Romló húson selyemszalag…” Nekem ez a két sor már a legelőszöri hallgatáskor is nagyon ütött. És azóta is. Tulajdonképpen mindannyian romló, öregedő húsok vagyunk: egy fiatalsága hajnalán jócskán túllévő nő jut eszembe, aki erőszakosan sminkeli magát, fiatalabbnak szeretne tűnni, mint amennyi, s ettől lesz egész lénye olyan undorító, olyan, mint a „romló húson selyemszalag…” S persze rögtön rezonált a brazil sorozatokra tett megjegyzés is a bensőmmel: amikben minimum 300 részen keresztül nem történik semmi, tulajdonképpen a semmiről szól, kb. arról ahogy „székláb beszél tapétához”. Felsejlik benne egy pici nosztalgia is, ’77 májusa, a vérpörkölt a zsírtónál: erőszakos majális… A vége az kemény. Mert egyrészt az öncenzúra megtiltja számomra, hogy énekeljem Lovasival, de néha felteszem, hogy mi van, hogyha, „na jó ez csak elmélet”: „Olyan jó, hogy nincsen Isten / Megkönnyebbült / Kicsit minden…” Egy pillanatra. Talán. De nem jó ez, mégsem. Egyáltalán nem lenne könnyebb, ha nem lenne Isten. Kilengő ingamozgás, illó toporgás a szabad gondolkodás határainak terepén, mezsgyéjén.

Csönd meg a zaj. A zene visz és visz előre magával, felemelő, mintha tényleg repülnél még mindig, aztán a szárnyad árnyát már sehol sem látom, „annyira hülye vagy / Miért nem szóltál?” Tipikusan az a helyzet, amikor a külső dolgok félrevezetően azt sugallják, hogy minden rendben van a másikkal. El is hisszük, aztán hirtelen meglátjuk, hogy már nem is szárnyal, hanem orra bukott, s ott fekszik a földön. S erre azt mondjuk neki, hogy mért nem szóltál, annyira hülye vagy. Fenomenális annak a megfogalmazása is, ahogy a lírai ént tulajdonképpen minden idegesíti. Persze ez egy kifordított Kispál-frázisban kidalolva: „Csak a csönd meg a zaj, na azok idegesítenek / Minden jó csak a baj, ne járna annyit ide.” Hát tulajdonképpen igen, ha nem lenne se csend, se zaj, akkor nyugodt lennék, s ha nem lenne baj, akkor nem lenne semmi baj. Csak ennyi az egész…

Menjél messzebb. Megint csak a keresztény kultúrkörben mozgó zene részesei lehetünk: egy ördögi cimborálást énekel meg Lovasi, az Én olyan szintű kimozdulását, hogy az már a skizofréniával is határos. „…a neved mondja / Valami, és bár ne volna / De ha van ördög, az akkor ő lesz…” Az elején a „menjél messzebb, találj semmit” eléggé átokszerűen hat: mintha az ördög megbabonázna, s ennek hatására nem találnánk sehol semmit, s arra kényszerülnénk, hogy menjünk el minél messzebb, saját határainkon is túl. A végén pedig mintha erre a (képzeletbeli) ördögre kiáltana rá a lírai én, hogy „menjél messzebb” – de úgy hat, mint egy őrült, aki magában kiabál, hiszen „csak téged látnak”. Lovasi hangja itt kicsit karcos, erőszakos, különösen ott, ahol azt énekli ki, hogy: „A Bibliát is jobban tudja / A nőkkel is jobban durva.” Mintha valóban létezne ördög. Mellénk kuporodik. Kívülről fújja a Bibliát, mindenben lepipál, s ráadásul még a nőkkel is jobban durva: a nők pedig ha bevallják, ha nem, de valahol ezt szeretik: „…a lányok mindig, a nők is mindig, / az asszonyok is, / a lányok mindig, a nők is mindig, / a rossz fiúkat szeretik” – ez már ugyan Hobo A sorozatlövője, de nagyon idekívánkozott…

Iszonyú lassú. Hát ez is eléggé egyértelmű volt már az első perctől fogva. Adott egy szép nő, s egy (érett) pasi. A piros-sárga-zöld jelzőlámpás dolog akár képletes is lehet, hogy most rádmoccanhatok, avagy nem – de ez csak most jutott eszembe, a „valós” helyzet sokkal jobban tetszik: amint egy dögös nő ül a volánnál, akivel a lírai én összenéz, s habár házasságtörő kapcsolat lesz a vége (mondjuk nem töri szét, ez nem derül ki, de a nő félrelép ezzel a laza-szomorkás lovaggal), az egész valahogy mégis olyan tökös. Az érzelmek abszolút felvállalása. Sajnálom a megcsalt férjet, persze. De mi van, ha az a nő már teljesen boldogtalan volt a kapcsolatában, ha a férje „félre…”-t. No, akkor mindjárt más, persze attól még valahol bűn, hiszen ha egy bűnre bűn a válasz, még nem törlődik el egyik bűn sem. Aztán a refrén utolsó sorai, hogy a dalt csak gondolatban tette be a nő magnójába: nos, így olyan, mintha ez az egész (orwellesen szólva) csupán „gondolatbűn” lett volna…

Még egyszer. Erről egy rég véget ért kapcsolat jut eszembe. Az újjáéledő vágy, hogy még egyszer engedj be a szobádba, csak még egyszer hadd járjak a kertedben, csak hadd lehessen egyszer még minden úgy, ahogyan régen volt. (S annak reménye is benne van valahol, hogy hátha ott ragadhatok a kertedben…) „Köszönöm, hogy mikor királynak hittem magam / Nem szóltál és hagytál egy ideig az udvarodba' kóborolni / Hogy az alattvalóid is beavattad és ők is hódoltak nekem / Jó móka lehetett, de én is megtaláltam a számításom.” Az idill sokszor látszólagos, az aktuális feszültségek alacsony töltöttsége. Színház: királydráma. Egy jó móka annak, aki eljátssza, s pillanatnyi élvezet annak, aki teljességgel elhiszi.

Van-e nálatok alkohol? Ez a szám a 20 év jubileumi duplaalbum egyik debütáló szerzeménye volt. Aztán helyet kapott egy újrakevert változata a 2009-es EP-n is. Lovasi „hobbizenekarának”, a Kiscsillagnak a dalszövegeiben itt-ott felbukkant már a magyarság „tengerérzése”, finom utalásokon megpendült Trianon. Talán ennek is tudható be, hogy a Kiscsillaggal párhuzamosan írott Van-e nálatok alkohol? is utal rá: „Vannak-e arra tengerek? Nálunk csak hullámzó emberek. / Vannak-e arra nagy hegyek? Itt is volt régen rengeteg.” Ennek okát kereshetjük a dalszöveg atmoszférájában is, ami egy rögzített mai magyar állókép egy utópikus magyar városról, ahol a tehén ad tejet, rendesek az emberek, van olyan, hogy tiszta udvar és rendes ház: régen ilyen volt Magyarország – mára ez sajnos már nem tipikus, hanem utópikus… Ehhez kapcsolódik még egy koncert-élményem is, ahol Lovasi megváltoztatta a refrén egy részét, mellyel fricskát adott a vidéken működő önszervezési alapon üzemelő rendvédelem szerepét betölteni kívánó csoportosulásoknak. Ugyanis momentán Lovasi kocsiját feltörték, a nagyon őrzött városban…

Az Űrbemarkoló azon a sokat emlegetett utolsó 2009-es EP-n hallható. Az a néhány új szám energikus, sokat sejtető, és azt hittem, hogy akkor hamarosan jön a nagylemez is. Ma már tudjuk, hogy nem, hogy kifulladtak. „Mer' diszkógömb a Nap / Ezüst cipő a Hold / Érezd jól magad! / Éhség, éhség mindent mozgató, / Életéhség, űrbemarkoló.” Találkozhatunk régi ismerőseinkkel, a Nappal és a Holddal. Naphoz Holddal – ez volt az első Kispál-nagylemez címe, s most egyik utolsó számuk fő motívuma is ez a két égitest. A Kiscsillag-számok közül nem egyben megénekelt már egy adag szexuális töltetű, s olykor női-férfi kritikába átmenő gondolatot Lovasi (Van-e szándék?; Állnak a férfiak). Hát itt most nagyon szókimondó: „Tetszenek a nők, különösen az a pár rés / Rajtuk de azok nem is örülnek. / Azt mondják állat azt mondják disznó, / Ugyan-ugyan, te láttál már párat. / Senki se virág, mindenki bimbó, / Mindegyik kifekszik a napsugárnak.” Nos, anélkül, hogy kommentálnám e sorokat, csak annyit mondok, hogy Lovasi az, aki úgymond még ezt is megteheti, aki az ilyen sorok kiéneklése után is csak tovább növeli vonzerejét a gyengébbik nem körében (mínusz elvakult, full feministák…).

Habár a Kispál és a borz 20 évnél is hosszabb pályafutása a közeljövőben megszakadni látszik, annyi mindenesetre vigasztalhat, hogy a Kispál-számok attól még tovább élnek, valamint az anyagmegmaradás törvényeinek megfelelően ez a zenekar sem vész el teljesen, „csupán” Kiscsillaggá alakul…

Antal József

Oszdd meg: