Sona, csupa izom, nagydarab, bikaerős férfi volt. Egyedül dolgozott a földjén. Ismerték erejét és emberségét a közeli falu lakói is. Naphosszat trágyát hordott, szántott, vetett, aratott, mikor milyen munka volt soron. Szép gyümölcsös kertet is szeretett volna, de még nem volt rá pénze.
A tanyán, szép fiatal felesége, Riana serénykedett. Mosta a ruhát, rendben tartotta a házat, főzött ebédet és vacsorát, ellátta az állatokat a ház körül. Mikor a falu harangja delet kondított, szalajtotta a kisfiát az ebéddel, és egy pipányi dohánnyal. Nehogy éhezzen a hites ura, no meg hazafelé rápipálhasson.
Boldogok voltak nagyon. Pont ilyen életről álmodozott leány korában. Még sok gyermeket szerettek volna, de a kis Máté után nem esett teherbe. Annál inkább imádták és féltették a hét éves kisfiút. Napjaik egyformán teltek, most éppen kapálni volt az ura.
Nem zavarta őket az sem, hogy a városba kellett menni, bármire szükségük volt. Iskolába meg a szomszédos faluba fog járni ősszel a kisfiú. Majd lovas kocsival beviszi az apja. De még csak tavasz van, az első kapálás ideje. Csupa madárdal és illat minden. Csodálatos az élet a sok munka ellenére is.
Becsomagolta a kosárba az ebédet a párjának, és útnak indította Mátét. Azért valami rossz érzése volt, valami szorongás. Utána is indult néhány perc múlva. Szedte a lábát, hogy utolérje. Egy lovas kocsi porzott el mellette, nem törődve azzal, hogy az út szélén ballag az asszony. Az ostorral ösztökélte a lovakat vágtára. Szegény párák felágaskodtak zavarodottságukban, csak úgy verte őket a tajték. De csak űzte őket a hajtójuk. Riana szíve a torkában dobogott, úgy rohant a kisfia után. A felvert por mindent eltakart a szeme elől, hiába kutatta kétségbeesve. Aztán meglátta az élettelen, kis testet.
Karjában Mátéval, eszelős tekintettel ment ki a földre, ahol Sona kapált. De ő már messziről látta és rohant elé. Égre emelt karral átkozta magát és azt, aki tette.
A temetés csendben zajlott. A tanya platánja alá temették a kis testet. A pap rövid beszédet mondott, és részvétét fejezte ki.
Riana nem sokáig bírta, az őrület jelei mutatkoztak rajta. Néhány nap múlva Sona ölelésébe bújva ment a kisfia után. Mellé temették. Az idős pap megkönnyezte őket.
A férfi minden nap leült a platán alá a pipájával, és beszélgetett velük némán. Így gyászolta szeretteit, és elveszett boldogságukat.
Egyszer csak elviharzott egy lovas kocsi a tanya mellett. A felvert por ellenére is látta, hogy a három kilométernyi távolságra lévő tanya új tulajdonosa űzi a lovait.
Újra átélte, maga előtt látta a balesetet, és őrült gondolata támadt. Felszerelte a toló lapot az ócska traktorra, amivel a havat szokás eltolni az útról, és elindult vele a tanya felé. Már sötétben érkezett a bejárathoz.
Másnap a közeli faluból összesereglettek az emberek. Döbbenten látták, hogy a tanyát a föld színével tette egyenlővé valaki. A romok tetején Sona traktora, mint egy diadalmas ragadozó ült. Mindenki tudta, hogy miért.
A lerombolt tanyában senki nem sérült meg, kimenekültek. A falu lakosai elüldözték a romlakókat, lapátokkal és vasvillával, kinek mi akadt a kezébe.
Sona eltűnt, a traktor ülésén hátrahagyta a pipáját. Soha többé még a hírét sem hallotta senki. Mégis a két sírhalomra valaki mezei virágokat tesz évek hosszú sora óta.
Hát ezt beszélik a népek, a Pipás Sonáról.
Hajdu Mária
Megjegyzés küldése