Gallai néven bejelentkező kedves kommentelőnk felhívására nekiugrottam az eladósodásról képernyőre vetni gondolataimat, de előre kell bocsássam: nem vagyok elfogulatlan. 4 évvel ezelőtt el kellett döntsem: drága albérletet tartok fent, vagy közel feleannyiért, a saját lakásomat törlesztem. Akkori lehetőségeim szerint az előbb felvetett lehetőség szóba sem jöhetett, így bevetve mindent, lakásvásárlási projektbe fogtam, úgyhogy az eladósodás kérdésköre ismeretes előttem is.
Kezdjük távolról: eladósodásról akkor beszélhetünk, ha a felhalmozott adósságállomány olyan fizetési kötelezettséggel jár, melyet az ügyfél önerőből már nem képes teljesíteni. Adósságot adósságra halmoz, vagy ahogy a köznyelv fogalmazza: egyik lyukat tömi be a másikkal. Innen nagyon nehéz elérni a nullát is, nemhogy a pozitív mérleget. Gondolkodjunk logikusan! Ha több a kiadás, mint a bevétel, egyet tehetünk: növeljük a bejövő forrásokat. Hogy néz ez ki az egyén szintjén? Másodállást vállal, jobban fizető munkát keres, igyekszik 24 óra alatt 36 órát dolgozni, „pénzt csinálni” magának, hogy fenntarthassa azt az életszínvonalat, amit megszokott.
A kérdés itt, társadalmi értelemben, kettéválik: létrejön a fent említett réteg, aki a lehető legtöbb energiát fekteti abba, hogy szinten tartsa magát, és létrejön egy másik is: akinek nincs lehetősége/képessége/akarata (kívánt rész aláhúzandó), hogy ezt megtegye, megtehesse.
Ők azok, akik „lecsúsznak”.
2010. áprilisban lejárt a moratórium a lakhatásukkal kapcsolatban problémával küzdő emberek kiköltöztetésével kapcsolatban. Magyarán: kiköltöztetik az adósokat azokból az ingatlanokból, melyekre tartozásokat halmoztak fel. Persze, az új kormány még a kampány idején megígérte, hogy kitolja ezt a moratóriumot – hja, könnyen tette, nem az ő idejében járt le. De ez nem politika. Ez gazdaság.
Az eladósodás a legördögibb csapdák egyike. Ha nem tud plusz forrást teremteni az ember arra, hogy adósságállományát csökkentse, legjobb estben is tolja maga előtt a tartozást.
Keressük a felelősöket. Kik azok? A bankok? Az állam? Az egyén?
Szokásos nézőpontomnál maradva, nem ragadnám ki a felelősséget az egyén kezéből. Amikor az ember aláír egy 38 oldalas szerződést, közjegyzővel hitelesítteti, intézi az ügyeit, nehéz azt elhinni, hogy nem tudta, mit csinál. Hogy ő erre nem gondolt. Miért, ki más gondoljon rá, ha nem ő?
De a kérdés nem ennyire egyszerű. Igaz, hogy az egyén dönt minden helyzetben, de az is igaz, hogy adott időpontban meghozott döntése nem biztos, hogy illeszthető a későbbi körülményekhez. Gondolok itt a bankok egyoldalú szerződésmódosítására. Igen, jogos a felháborodás, hogy ha valaki adott összegre szerződött, nem tudja kifizetni annak a másfélszeresét, dupláját.
Tehát, haragudhatunk a bankokra is.
Mi, adósok, vélelmezzük, hogy itt valamiféle jogsértés történt. Természetesen, nem az írott jog értelmében. A morális törvényeken száguldott keresztül a pénzpiac, a bankok, s bizony, már nem az a helyzet, mint amikor ígéretet tettünk egymásnak. Ki az, aki beleavatkozhat ebbe? Ki az, aki megoldhatja? Az állam.
Tehát haragudhatunk az államra is.
Összességében azonban, talán egyenlő a felelősség, viszont más a motiváció. Az adós élni szeretne, a bank busásan megélni, az állam pedig eljátssza a tehetetlent a helyzetben – hiszen ha beavatkozna, az közelebb állna az autoriter irányításhoz, mint a demokráciához.
A felelősség meghatározása azonban nem könnyíti meg azok helyzetét, akik éppen eladósodtak. Remek dolog arra gondolni, hogy a felelősségből csak 1/3 az enyém, viszont nem lesz több a kasszában tőle. És a lényeg, végső soron – itt van.
Végső igazság van-e? Nincs. Az egyén küzd, vagy feladja, a bank nem foglalkozik a dolgokkal, az állam pedig látszattevékenységekbe menekül.
(Visszautalnék Fogyassz! című írásomra – sok tekintetben érinti a témát)
Lépjünk távolabb a bankhitelektől kissé – hiszen vannak más hitelek is. A téma itt válik igazán húzóssá számomra. Ki a bánat tudja megindokolni azt, miért vesznek fel az emberek 258 %-os hitelt, ha „csak egy kicsi kell”? Ki tudja megindokolni, miért annyira fontos a plazmatévé/új számítógép/thai nyaralás, hogy hitelt vegyen fel rá? Nos, számomra senki nem tudja megindokolni.
Gyönyörű a magyar nyelv: úgy tartja, addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Meg kéne tanulnunk végre ezt, sokunknak. Nem pazarolnék erre több szót itt, hiszen itt egyértelmű az egyén felelőssége.
A harmadik, nem elhagyható terület: a megélhetési hitelek kérdésköre. Amikor nem azért vesz fel hitelt valaki, hogy lakhatását biztosítsa, nem is az új plazmatévéért – hanem a helyi uzsorástól kér kölcsön 150 %-os kamatra, hogy enni tudjanak, s az uzsorás (vagy kedves, ám fenyegető fellépésű barátai) már a postánál várják, hogy elvegyék tőle az oda érkező segélyt, családi pótlékot, egyéb jövedelmet. Ők a legkiszolgáltatottabbak. Többségükben nem azért nem dolgoznak, mert nem akarnak – hanem mert nincs mit, vagy nekik nincs mit, vagy mert a környéken senkinek nincs mit. Itt viszont egyértelműen az állam felelősségét hangsúlyozom! Az uzsora törvénytelen, s a kiszolgáltatottakat meg kell védeni ebben a helyzetben!
Mindenesetre az eladósodás, mint létező fogalom, sokkal megfoghatóbb, ha kilépünk a konkrétumok bűvköréből. Hiszen miről szól: adva vannak igények, s nincs hozzárendelve forrás. Adva vannak szükségletek, de nem lehet kielégíteni őket. A közgazdaságtan régi alapelve: a források korlátozottan állnak rendelkezésre, s bizony, verseny van értük. A verseny egyenlőtlen és kiszolgáltató. Az igények, szükségletek viszont mindenütt felfelé mutatnak, a többre irányulnak, hiszen így természetes talán. A megoldás azonban nem minden esetben a kölcsönkérésben van. Ésszerű gondolkodás kell, mellyel igyekezhetünk a vágyak és a lehetőségek közötti ollót mind szűkebbre zárni, valamely oldal megmozdításával: vagy a vágyakat közelítjük a lehetőségekhez, vagy a lehetőségeket fejlesztjük a vágyak szintjére.
A kettő közé meg adósság helyett álmodozást illesztünk.
(Nem tudom lezárni ezt az írást anélkül, hogy ismét bele ne keveredjek a kiszolgáltatott, megélhetési adósok témájába. Rájuk nem igaz a zárógondolat. Igaz, az ő problémájuknak az eladósodás nem oka, hanem tünete. A mélyszegénységben él egymillió ember Magyarországon – nézz utána, olvasó! Rémisztő ez az adat. – nem luxuscikkek, vagy önálló ingatlan miatt van adósságcsapdában. Egyszerűen a kiló krumpli, és a doboz tejföl miatt.)
Hellenbárt László
Megjegyzés küldése