Mindenkinek az a vers, amit tud, illetve tudni kíván a versről!
De lássuk, mit állít a versről a verstan:
„...szabályos, szótagszinten rendezett szövegritmusú költeményeket nevezhetjük csak versnek, s a hozzávetőlegesen tagolt szövegek nem versek, hanem dalszövegek…” – Írja a Szepesi Erika-Szerdahelyi István féle Verstan.
Ez (is) egyfajta értelmezési lehetőség. Bár az említett kötet előszava előre bocsátja és kihangsúlyozza, hogy így is lehet érteni, értelmezni, de csak lehet.
Ám az egész nem is magától a műtől függ, hanem inkább a befogadótól. Hisz versen mindig minden korban, sőt földrajzi helyenként is mást értettek. A megegyezés folyamatosan viszonylagosnak bizonyult. Egyes mai versformák 500 éve nem is léteztek a 2000 évvel ezelőttiek közül pedig több kihalt. Ám a befogadó minden esetben saját maga ítéli meg, hogy mit tart ő versnek. Ítéletalkotását pedig meghatározza, hogy mit tud ő maga a versről (ami a verstant illeti), illetve arról, hogy mi tetszik neki, mint vers. Hiszen a neki tetszőre könnyebben mondja rá az ember, hogy vers vagy sem…
Ám azon mindenképpen érdemes elgondolkodunk – ha már megítéljük, azt hogy mi vers és mi nem – hogy vajon ismerünk-e minden versformát? Hiszen mi van akkor, ha például valaki mondjuk a több ezer éve keletkezett védák verselése szerint ír, mi van akkor, ha a Magyarországon nem honos, vagy már kihalt verselési stílusban ír? Azt mondjuk művére, hogy már nem vers? Végül is mi a vers? Mindenki mást válaszolna erre… Persze vannak elfogadottabb és kevésbé elfogadott alapvetések. Régen a versek ugyanúgy, folytatólagos sorokban születtek, mint ma a prózai művek. Attól ezeket még versnek hívták akkor és hívják a történeti elemzésekben most. Ma, ha egy ilyen írás keletkezik, nem mondjuk rá, hogy az vers…
A fentebb említett Verstan-ban egy helyen, a vers történeti fejlődésének kapcsán ezt olvashatjuk:
„…az önálló versritmus kialakulása minden valószínűség szerint a zenei és táncritmus hatása alatt ment vége…”
Szerzői pályám első szakaszában (2001-2004) írásaim leginkább zenei hatásra keletkeztek. Egyszerűen azt adtam át írásaimban, amit egy-egy adott zene éppen kiváltott belőlem. Nagy hatással volt rám a The Doors zenéje. Aki ismeri ezt a zenekart és munkásságát, tudja, hogy mennyire improvizatív zenekar volt ez a csapat. Koncertjeiken stúdió felvételeiket szinte mindig kicsit (vagy éppen nagyon) máshogy adták elő. Én pedig ezek hatására írtam, mindig máshogy egy-egy íráson belül is. Erre két dolgot mondhatunk: 1. Akkori írásaim szabálytalanságuk, szótag szinten való rendezetlenségük okán nem versek. 2. Mivel egyfajta szabályosság (csak éppen addig nem alkalmazott) fellehető bennük, új ritmusokat, formákat alakítottam ki…
Nos, nekem tulajdonképpen mindegy, hogy írásaimat versnek nevezik vagy sem. Mert nem is ez a dolog lényege, hanem az elgondolkodtatás, a hatás kiváltása egy-egy írás segítségével.
Én a magam részéről a költészetet elsősorban életformának, beállítódásnak, gondolkodásmódnak tartom. Lehet költő az is, aki soha egyetlen sort sem írt le, de lelkében költőként éli meg a körülötte lévő világot. Vagy netán pár leírt sor tesz minket költővé?
Másrészről abban, ami tanulható, nincsen az emberi lélek számára semmilyen kihívás. Bebifláz az ember valamit és használja, ám sokkal érdekesebb a megfoghatatlan megformálási és átadási kísérlete (mivel ez minden esetben, erőfeszítéstől függetlenül is csak kísérlet maradhat).
Szinay Balázs
Az utolsó bekezdéseknél ötlött fel bennem: Pasolini meditálhatott ilyesmin bővebben. Olvastam valamikor (papírhalmaim alól egyszer talán elő is kerül e pár sor), hogy fejében, lelkében szépen kialakult egy történet, tulajdonképpen ez elég is, nem kellene a filmet leforgatnia...Szerencsére nem tartotta magát ehhez. Különben nem élhette volna át az alkotás örömeit-kínját, s mi sem élvezhettük volna e szörnyű sorsra jutott művész megannyi lenyűgöző művét. (Vagy igen, mondható: nagyszabású kísérletét.)
VálaszTörlés