Zoltay Lívia - Mint a borsó, meg a héja

Csöpi néni és Csöpi bácsi olyanok voltak, mint a borsó, meg a héja. A bácsi évek óta nagybeteg volt, asszonya pedig mérhetetlen odaadással ápolta. A ház előtt, a padon ülve gyakran láttam, amint Géza bácsi (igazából így hívták) ráncos, öklömnyire összezsugorodott feje megjelenik az ablakban. Ez jelentette számára a napi levegőzést, mert ahhoz már túlságosan gyenge volt, hogy az utcára lemenjen. Csöpi néni annyira átszellemülten végezte a „munkáját”, hogy a ház összes lakója mély tisztelettel, együttérzéssel beszélt róla. Az időt és a férje lassan elsorvadó testében tanyázó rákot azonban ő sem tudta megállítani. Egy álmos októberi napon meghalt a bácsi. Mindenki arra számított, hogy Csöpi néni illően meggyászolja, s ettől kezdve csakis a férje emlékének szenteli magát, élve eltemetkezve parányi lakásában. Ám mindannyiunk legnagyobb megdöbbenésére ő egészen máshogy dolgozta fel a történteket. Főnixmadárként feltámadva poraiból, olyan vakrepülésbe kezdett, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Még ki sem hűlt az öreg teteme, Csöpi néni máris bevetésre készen állt, és teljes harci díszben pompázva randevúról randevúra szökkent. Kiderült, hogy újsághirdetést adott fel, így próbálva ismerkedni, nem kis eredménnyel. Néhány héttel a férje halála után olyan forgalmat bonyolított, hogy bármelyik örömlány megirigyelhette volna. No, tegyük azért hozzá, hogy Csöpi néni egy ponton túl soha nem merészkedett, s ez a pont a házunk kapuja volt. Még csak nem is a lakása ajtaja. Valamennyi úriember, aki abban a kegyben részesült, hogy eltölthetett vele egy (esetleg két) kellemes estét, legfeljebb a kapuig jutott, tovább nem. Ez, a Csöpi néni személyiségét jellemző furcsa kettősség lázban tartotta a lakókat.

     Az öreglány valójában nem is volt öreg. Az ötvenes évei végén járhatott, és amióta a férje elment, a külsején is erőteljes változásokat észleltünk. Az öltözködése sokkal merészebbé vált. Korábban soha nem láttuk például szoknyában, mert folyton csak nadrágot hordott. Mostanában azonban már az lett volna furcsa, ha nem szoknyát visel. Ahogy teltek a hetek, hónapok, úgy rövidültek a szoknyák, a Csöpi néni körül sündörgő udvarlók legnagyobb örömére. A kapuban ácsorgás viszont csak nem akart megszűnni. Idővel már fogadásokat kötöttünk, vajon melyik hódolónak sikerül először kapun belülre kerülnie. De hiába ostromolták a felhevült lovagok, Csöpi nénit egyikük sem kapta meg.

Tavaszodott már, amikor észrevettük, hogy felhagyott a randevúkkal. Nem tudtuk, miért. Talán megunta a széptevőket, de az is lehet, hogy csak erőt gyűjt, gondoltuk. Egy macskával lehetett látni leginkább, egy fekete kandúrral. Ha vásárolni ment, vagy csak sétált, a kandúr szorosan a nyomában loholt, el nem mozdult volna mellőle, egyetlen percre sem. Egyszer megpróbáltam összebarátkozni vele, de úgy fújt rám, hogy többé nem kíséreltem meg a dolgot. Voltak, akik látták, ahogy a kandúr a közelben lévő bolt előtt üldögélve várja a gazdáját, olyan fegyelmezetten, hogy még egy katona is megirigyelhette volna. Összenőttek ezek ketten, lassan már el sem tudtuk volna képzelni őket egymás nélkül. A macska délutánonként az ablakban ülve pásztázta a terepet, sárga szeme fehérjében a fekete csík úgy világított, hogy inkább elkaptam róla a tekintetemet.

Egy fülledt, nyári este megint a ház előtt üldögéltem a padon, amikor megláttam Csöpi nénit, és a kandúrt. – Jó estét! – köszöntem, ám ezúttal nem csak a szokásos biccentés volt a válasz. Csöpi néni határozott mozdulatokkal indult el felém, oldalán hű védelmezőjével. – Tudja, kedvesem, – kezdte, mikor odaért a padhoz – úgy vagyunk mi ketten az én Gézámmal, mint a borsó, meg a héja. Senki emberfia nem pótolhatja az én drágaságomat! – hadarta boldogan, majd hirtelen szép, szürke macskává változott, és kandúr-lovagjával együtt besurrant a bokrok közé.

Zoltay Lívia

Oszdd meg: