Az Operánál állok, a főbejárat mellett, a szobránál. Próbálok ihletet meríteni. Írnom kellene róla, de egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék Liszt Ferencről, hiszen már mindent megírtak róla. Nem fog ez menni. Mindjárt besötétedik, a fülledt, nyomasztó nyári melegtől pedig amúgy sem tudok gondolkodni. Ma nincs előadás az Operában, és egyre kevesebb ember kószál a környéken. Arrébb megyek egy kicsit, van ott egy pad, leülök, és onnan figyelem a patinás épületet. Mióta is áll már itt? Azt tudom, hogy Liszt még élt, amikor az ünnepélyes megnyitó volt. Vajon milyen lehetett ez a gyönyörű utca azokban az években? Láttam régi fotókat róla, de az közel sem olyan, mintha teljes valójában látnám. Jó lenne visszautazni az időben. Így töprengek magamban, s érzem, ahogy a kellemes, enyhe nyáresti szél simogatja az arcomat, ami elmondhatatlanul jól esik az egész napos kánikula után.
S akkor észreveszek egy furcsa alakot. A szobor felől jön. Lassan, komótosan mozog. A lámpafények miatt nem látom teljesen tisztán, de annyi kivehető, hogy fekete ruha van rajta. Talán papi ruha. De valahogy olyan időntúlinak hat. Mintha száz évvel ezelőtti, vagy még régebbi lenne. A viselője egyenesen felém tart. Nem, ez nem lehet igaz. Körülnézek, sehol egy árva lélek a fekete ruhás emberen és rajtam kívül. Még közelebb jön. Most már az arcát is látom. Egészen ősz a haja, félhosszú, az orra éppen olyan, mint az időskori képeken, kissé megnyúlt, de még mindig tekintélyt parancsoló. Liszt Ferenc áll előttem. Az idős Liszt. Egészen bizonyos, hogy megbolondultam. Ám nincs időm ezen elmélkedni, mert megszólít.
– Szép jó estét, kisasszony! Leülhetek ide maga mellé? – a hangja kellemes, fiatalos, mintha nem is egy hetven év körüli férfi lenne. A meglepetéstől csak egy halk igen, perszét tudok kipréselni magamból.
– Csodásak ezek a nyári esték, nem igaz? Egészen megfiatalodik tőlük az ember! Még mindig nem akarom elhinni, ami történik velem. Behunyom a szemem, arra várva, hogy mire újra kinyitom, eltűnik innen ez az alak, aki nyilvánvalóan csak a képzeletem szülötte, hiszen más nem lehet.
– Nem fogok eltűnni kisasszony, legalábbis még nem – szólal meg ismét. Arra gondolok, hátha valami átverés az egész, valaki beöltözött Liszt Ferencnek, és így riogatja az embereket. Buta tréfa.
– Ha megengedi, bemutatkozom. Liszt Ferenc vagyok. Ha nem veszi zokon, nem állok fel, idős vagyok már és maguk ebben a modern világban amúgy sem sokat adnak a formaságokra.
Kezdek valamennyire felengedni, de még mindig gépiesen válaszolgatok. Mondom, hogy nem baj, azután én is bemutatkozom.
– Ön tényleg Liszt Ferenc? – kérdezem, s magam is csodálkozom azon, hogy belemegyek ebbe a játékba, de játsszuk csak végig, majd meglátjuk, mi sül ki belőle.
– Igen, én vagyok – a hangja most még megnyugtatóbb, mint eddig. Felé fordulok, féloldalasan ülök, hogy jobban lássam. A hasonlóság döbbenetes. Lehet, hogy pár nap múlva egy kandi kamerás műsorban látom majd magam, de most valahogy nem bánom.
– Hogy került ide? – banális kérdés, de talán kapok végre egy választ, amiből kiderül, hogy ez az egész csak vicc.
– Időnként megjelenek, ha úgy érzem, szükség van rám, és magának mintha írnia kellene rólam, nemde?
Hát, ez egyre jobb! Apró verejtékcseppeket érzek a halántékomon, de nem a melegtől, mert az idő kellemesen hűvössé vált így estére.
– Honnan tudja, hogy?...
– Nem hiszem, hogy ez valóban fontos – vág a szavamba határozottan. – Tudom, és kész. Azt tanácsolom, használja ki ezt az alkalmat, és kérdezzen. Nem minden nap járkálok csak úgy ebben a világban, és a legkevésbé sem társalgok mindenkivel, úgyhogy azt tanácsolom, hogy éljen a lehetőséggel!
Erre már tényleg nem tudok mit mondani. Ha átverés, roppant élethű a jelmez és a maszk is, elismerésem az ötletgazdának és a kivitelezőnek!
– Próbálja elhinni, hogy ez lehetséges! Másképp nem fog menni! Most az egyszer tegye félre a gyanakvását. Várom a kérdéseket. Amúgy magam is írtam. Gondolom, tudja. Leginkább a zenéről. Megadom magam. Nincs erőm tovább kételkedni, hadakozni. Késő is van már. Rendben, legyen.
– Valóban írnom kellene Önről, de fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá, hiszen már mindent elmondtak.
– Többet is, mint kellett volna. Maga zenél? – a kérdés jogos.
– Nem.
– S ért valamit a zenéhez?
– Nem.
– Elég baj az. Meggyőződésem, hogy sokkal jobb lenne a világ, ha többet zenélnének. Nem művészi szinten gondolom, csak kedvtelésből.
– Nincs rá idő.
– Szakítani kell.
– Nem könnyű – próbálok mentegetőzni.
– Semmi sem az – olyan érzésem van, mintha ezt egy kicsit magának is mondaná. – De most nem Önről kell beszélnünk, igaz? Kérdezzen bátran.
Na jó, akkor hát rajta.
– Hol szeretett a legjobban élni?
– Mindenhol. Bécset imádtam, ott mindig feltöltődtem. London érdekes volt, Párizs maga a csoda, de hát ezt úgyis tudja, hiszen manapság olyan sokan utaznak.
– És nagyon sokan nem.
– Igaz. Úgy értettem, hogy ma jelentősen könnyebb eljutni egyik városból a másikba, mint százötven éve. Maga volt már Párizsban?
– Nem.
– Nézze meg! Szakítson rá időt! Az idő az, amivel maguk annyira hadilábon állnak, ugye?
– Igen. És Pest? – furcsállottam, hogy nem említette.
– Pest mindig egészen különleges helyet foglalt el a szívemben, és ez ma sincs másképp. Amikor a Zeneakadémián tanítottam, akkor éreztem igazán, hogy ide mindig hazajövök.
Ekkor tűnt fel, hogy magyarul beszélgetünk. Én úgy tudtam, Liszt nem beszélte a magyar nyelvet. Próbálkozott ugyan, még tanárhoz is járt, de soha nem tanult meg jól. Most viszont tökéletesen formálja a szavakat. Rákérdezek. A válasz éppen olyan, mint az egész találkozás. Ha akarom, elhiszem, ha nem akarom, akkor nem.
– Bayreuth mit jelentett Önnek?
– Bayreuth Cosima miatt volt fontos. És persze Richard miatt.
– Wagnerral nem mindig voltak jóban, igaz?
– Richard éppúgy, mint a legtöbb nagy művész, önző volt. Mindent csak saját magán keresztül látott. Zseni volt, ez nem vitás, de amikor megtudtam, hogy Cosimával…– elhallgat. A feszültség szinte tapintható.
– Szerelem volt – próbálom oldani a fagyossá vált légkört.
– Egy dolog a szerelem és egy másik a házasságtörés, ami abban az időben, hát hogy is mondjam, nem volt éppen elfogadott. Most biztos azt gondolja, tessék, bort iszik, és vizet prédikál. De nem. Csak arról van szó, hogy az ember a gyerekének jobb életet akar, mint amilyen az övé volt. Persze később összeházasodtak, de az egész olyan, ehhh.., minden csak Richardról szólt! Ha Cosima száz évvel később születik, a saját jogán is híres lehetett volna. Ahogy maguk manapság mondják, kiteljesedhetett volna. Ez ma divatos kifejezés, nem?
– De igen. Azért Cosima így is szép sikereket ért el.
– Persze, mint Liszt lánya, és mint Wagner felesége.
– Meg Bayreuth úrnője és Wagner szellemi örökségének gondozója. Nem túl szigorú a lányával?
– Nem hiszem. Én csak azt mondom, hogy Cosima sok mindenben jó lehetett volna. De az a kor, amelyben mi éltünk, még nem tette lehetővé, hogy egy nő a saját erejéből is híres, sikeres legyen, néhány kivételtől eltekintve.
– Mint például Georg Sand?
– Például. De róla most ne beszéljünk – halvány mosoly húzódik az arcán, először, amióta beszélgetünk.
- És a többi gyereke? Blandine és Daniel? – a vonásai még jobban ellágyulnak.
- Nagyon szerettem őket. Ahogy Cosimát is. De sok mindent rosszul csináltam velük kapcsolatban. Ha lehetne, ezen változtatnék.
– Rengeteget tett értük. Amit akkor lehetett, azt megtette.
– Még többet kellett volna! És Marie-val az a rengeteg felesleges háború! Annyira értelmetlen, méltatlan volt! – egy meglett filozófus bölcsességét érzem rajta. – Hanem későre jár. Nincs túl sok időm. Még egy-két kérdés, aztán elbúcsúzom.
– Hova siet? – kérdem őszinte kíváncsisággal.
– Ahova kell – megint milyen titokzatos.
– Ki, vagy mi jelentette Önnek a nyugalmat?
– Carolyne, ez egyértelmű. Meg persze a zene. Mindig.
– Igaz is, melyik művét szereti a legjobban?
– Micsoda kérdés? Mindegyiket! És minden életszakaszomban mást és mást. De talán az egyházi témájú műveim állnak hozzám a legközelebb. És maga? Magának melyik tetszik?
– A magyar rapszódiákat nagyon kedvelem. Szeretne most élni? – a hirtelen témaváltáson magam is meglepődöm, de sietnem kell, hiszen azt mondta, nemsokára elmegy.
– Szeretne most élni?
– Őszinte leszek, nem – vajon miért nem lepődöm meg a válaszon? – Nekem ez a világ túl gyors, túl idegen, túlságosan kegyetlen. Ezt a fajta törtetést, harácsolást az én időmben nem tapasztaltam, pedig akkor is voltak – ahogy maguk mondják – durva dolgok. De ez? Tényleg többet kellene zenélniük! A zene segít, nekem elhiheti – mondja, majd lassan feláll a padról.
– Régen kezet csókoltunk a hölgyeknek, de most másképp van, tehát akkor fogjunk kezet! – finom, puha tapintású keze egyáltalán nem olyan, amilyennek egy idős emberét gondolnám.
- Látom még? – valahogy kikívánkozik belőlem a kérdés.
– Nem hiszem. Remélem, tudtam valamit segíteni – megint mosolyog. Kisfiús a mosolya, s ettől még különlegesebbnek tűnik. Meg akarom köszönni a beszélgetést és el szeretném mondani, hogy igen, rengeteget segített, de eltűnt, egyik pillanatról a másikra, mintha ott sem lett volna. Az órámra nézek, elmúlt éjfél. Már csak az éjszakai buszt érem el. Az utca teljesen üres. Csak én állok a lámpák fényében, a pad előtt, ahol az imént beszélgettünk. Gondolataimba mélyedve indulok el, még mindig a történtek hatása alatt, kissé kótyagosan baktatok az Andrássy úton. Vajon igaz volt, vagy valaki átvert? Netán csak képzeltem mindezt?
Végül is mindegy, mert az már egészen biztos, hogy jó kis történetet írok belőle…
Zoltay Lívia
Megjegyzés küldése