Fűvel takartan
Fűvel takartan,
virághantok szelével
fonnálak körül,
föléd hajolnék csendben.
Homlokodból csók ébred.
Nedves mellére...
Nedves mellére
haikukat tördelek,
lehunyja szemét,
versem súgja: szeretlek
visszhangzik könnyed álma.
Szeretnél, szeretnélek
Ne nézz az ágyamba, ne
szagold meg bevetetlen,
kócos párnám. Keserű.
Add hűségednek, mit
nekem adnál! Szeretlek -
testén, szívén keresztül.
Ezernyi éles gyönyörsikoly
aludt el már pokrócom alatt,
s reggelente elhagyott.
Múzsád kacaja botfülemnek,
hajnali őrült magányom
miatt reményt nem suttogott.
Kérlek, maradj meg nekem
álombeli reményként,
megmaradnék neked
ihleted termőföldjeként.
Ha nem és nem: férfivé
válásod része voltam, s
hűséged épp ezért helyetted is
szeretni fog, ám ha nem és
mégis: gyere, nem bánom,
párnámmal együtt álmom
s létem reggel, zokszó
nélkül kimosom.
Ha igen, s ismét igen: leszek
gyermeked, kit asszonyod,
gyötrelmek árán, a
szíve alatt kihordott.
Döntsél, ám jól gondold át,
mit remegve lehel
régen elfeledett ajkam,
melyet csak szóra nyit a vágy.
Gyermekgügyögés hagyja el
torkom s kezem a tollat
egyre csak forgatja, de
nem ismerőse már.
Most nézz az ágyamba, és
szagold meg bevetetlen,
kócos párnám. Balzsamos.
Hűségednek adod, mit
nekem adtál volna. Szerelmünk
barátsággal határos.
Egyetlen édes gyönyörmámor
alszik el már pokrócom alatt,
s reggelente velem marad.
Múzsád kacaja szíventalált,
hajnali ébredésemkor fülemben
cseng meleg szavad.
Utolsó vers annak aki elment
Te voltál a másik réSZem,
féltésem, örökös énem,
kislányos szemérmességem,
égiEs légiességem,
ébredésem, öröméltetésem,
elmémből ébREdő termény,
lélekben virágzó remény,
a fény, mely lágy, sötét, s kemény
fekete életfejlemény,
penészes festményről lógó erény,
a léTTEL versenyző utam,
örömdíjas, nehéz futam,
amit igen és nem tudtam,
akit toltam, s akit húztam,
a kijárat, s fenEKetlen kutam
a forrásom, s folytatásom,
ébredésem, elalvásom,
életcéloM, s kutatásom,
emberségem, s elmúlásom,
a pIllanatom és pillaNTásom,
szeggel kivert vaskoporsóm,
a falra hányt kicsi borsóm,
könnyekkel telt söröskorsóm,
írásomNAk betűorsóm,
kiszáradásomra vizeskorsóm,
aki mellett megmaradtam,
kinek belsőm odaadtam,
nehezék, mely fekszik rajtam,
aki kaPOTt, s kitől kaptam,
ki később elment - én is elhagytam
fűszeres ágyAm melege,
ébredésem rút szégyene,
sajgó múltam ős szelleme,
tovasuhanás fellege,
kínzó pusztítás önös külleme.
Ajtón kattant a rozsdás zár
megtalált a Fényes szempár
te, a részem, távol vagy már,
egy bÖlcs tekintet egyre vár,
így búcsúzom tőLeD: micsoda kár!
Megjegyzés küldése