(Mi is történt, odakint amíg mamus belefeledkezve az idő múlásába keresgélte a szemüvegét.)
Kacagtak az elhangzó szösszeneten, amit Annuska kedvéért ismételtek meg. A lány szeme a levélre tévedt majd felpattant, hogy odamenjen az asztal másik végéhez, hogy elvegye. Nagy lendülettel meglökte a széket, amelyen még az imént ült, ami nagy csattanással eldőlt. Ettől ismét kacagásba törtek ki.
– Had nézzem csak azt a levelet! Nem bírom kivárni, amíg anyus megjön és felolvassa, csilingelte és pár szökelléssel már oda is ért a levélhez. De közben Terka elkapta előle.
– No nem úgy van az, a levél anyusnak jött. Nem szabad csak úgy beleolvasni, mondta aggódva a testvére, és elhúzta a levelet.
– Add csak ide akkor majd magamba olvasom, te meg megvárhatod amíg anyus megjön. Ekkor a húga utána kapott de nem figyelt, hogy az útjában áll a teás kancsó, így az nagy csörömpöléssel a földre esett. A cserépdarabok szanaszét szóródtak a tea pedig mint egy kisebb pocsolya a tavaszi eső után szétterült a kövön.
– Na kellett ez nekünk. Ha nem lennél olyan türelmetlen. Akkor ez nem történt volna meg.
– Ugyan lányok ne veszekedjetek! Harsant fel nevetve Ányos, Terka férje.
– Inkább szedjétek össze a romokat.
Engedelmeskedve az erélyesnek kicsit sem mondható utasításnak, Terka elindult a lapátért és a seprűért.
– Jól van Te nyertél! Összesöpröm a cserepeket és felmosom a teát, te addig olvasd fel a levelet. Mamuska csak nem haragszik meg.
Ezzel engedékenyen átadta a papirost testvérének. Amíg elment a seprűért addig nővére elkezdte kihajtogatni a háromfelé hajtogatott levélpapírost. Terka visszatért, előbb a nagyobb majd a kisebb cserepeket söpörte a lapátra. Az üvegdarabok a kövön sercegő csörgő hangot adtak. Ebben a csörömpölésben kezdett bele a lány a levél felolvasásába.
– Tisztelt Asszonyom!, kezdődött a levél.
– Nini ezt nem is apuskánk írta! Meglepetésében, és eluralkodó kíváncsiságában kissé előre hajolt, végigsimította a lapot majd folytatta.
– Sajnálattal és mély megrendüléssel tudatjuk… A sor elejét még mohón kezdte olvasni, mint egy kislány a szerelmes regényt. De megérezve a szavak súlyát szíve egyre gyorsabban kezdett verni, szája kiszáradt, hangja berekedt. A szavakat egyre halkabban és tagoltan mondta ki. Kimeredt szemmel olvasta tovább, mintha félne, hogy a betűk, ha egy pillanatra nem néz oda, akkor eltűnnek és a messziről jött írás mondanivalója a homályba vész, és ők itt maradnak kétségek között.
– ...a 12. katonai egységet támadás érte, amelyben férje súlyosan megsérült… Futó pillantást vetett testvérére, de a szemeitől megrémült. Szó nélkül parancsolták, hogy folytassa.
– …és két nappal a támadás után elhunyt… Az utolsó szó légiesen mégis jelentésének teljes súlyával hagyta el a száját. Anna elrévedt, gondolatai összevisszasága ellen nem tudott küzdeni. A szavak egyenként csaptak a szívébe mint egy-egy golyó mind nagyobb és nagyobb sebet tépve bele. Míg annyira elfacsarodott, hogy már torkát, gyomrát is szorította. Levegőért kapkodott.
–…ELHUNYT…, ismételte zihálva. A gyertyalángra gondolt, amelyet esténként elfújnak de a kanócon lévő apró parázs még pislog majd kihuny. Az nem lehet! Az ő apja nem hunyhat ki mint egy apró láng.
A levél még nem ért véget, de nem olvasta végig. Hanem újra elkezdte. A szemei még engedelmeskedtek, szállították a szörnyű hírt az agynak, amely tiltakozott és már nem hagyta, hogy az ajkak megmozduljanak és így a szó elakadt. A könnyeitől már nem látott. Gépiesen, remegő kézzel letette a papirost az asztalra. Lassan felnézett. A könnyfátylon át látta, hogy testvérét férje átöleli és, szó nélkül ülnek, mint két szobor. Szemeiből megpróbálta kitörölni a könnyeket, amely egyre intenzívebben tört elő. Amint egy kicsit erőt vett magán, s megindultságának, még ha egy pillanatra is de megálljt tudott parancsolni és látása valamelyest kitisztult, újra testvérére nézett. Amit látott talán még a borzasztó hírnél is lesújtóbb volt. Mit is látott pontosan a lány arcán, aki gyermekként mindig leste apja minden kívánságát? Segített neki ahol, és amiben tudott. Ápolta ha nagy ritkán meghűlt. Aki sírva hagyta el a szülői házat, amikor férjével a városba költöztek. Ez nem más, mint a közöny. A közöny nézett vissza a kétségbeesésre ama teljes ürességében és jeges ridegségében. Annát villámcsapásként érte a felismerés. De nem volt idő kérdésekre, mert a háta mögül felcsendült a mindig oly vidám hang, amely máskor kedvesen melengeti, de most hatalmas dobbanást idézett elő szívében és torkát szorongatta. Remegve, lassan fordult a hang irányába.
– Itt is vagyok gyerekek, ez a fránya szemüveg majdnem kifogott rajtam, jól elbújt, de megtaláltam! Utána meg én balga majdnem otthagytam az asztalon, miután összeszedtem egy kis gyümölcsöt.
Mariska kifordult a konyhából és vidáman mesélte a történteket. Az asztal balkéz felé, a bejárati ajtótól messzebb volt, így csak a mondandója végén esett tekintete a kis társaságra. Amint a gyerekek felé fordult arcába csapott a hideg szél, amely hatalmas szinte dió nagyságú jéggel vegyülve lecsapott a kis falura. Lám milyen az idő. A hírtelen felzúgó viharnak még híre sem volt mielőtt bement a szobába, de lám most mindenkire lesújtva tombolt. Vissza akart szaladni a konyhába, de látta, hogy a társaság nem mozdul.
– Ejnye ezek a fiatalok!, gondolta magában.
– Olyan döbbenten ülnek itt, mint a megriadt őzek, akiket körbevettek a vadászok és nem találnak menekülő utat.
Odaszaladt Annához mert látta, hogy ő a legriadtabb. Remeg és már az arca is csupa víz. Felé nyújtotta a kezét és a többieket is nógatta.
– Gyerünk, befelé mielőtt bőrigázunk!
Anna mohón kapott a feléje nyújtott kéz után. A kéz után, amely oly sokszor adott enyhülést simogatásával, gyengédségével elűzte a szomorúságot, a betegséget. De ez a két kéz a másik két erős kézzel volt teljes. Mariska még hallott a jég hangos kopogásában és a szél süvítésében valamit, valami távolit.
– Apa!
Nem értette a miértjét. Mint ahogy azt sem értette, hogy egy ilyen vidám napon, amikor itt a kis család és a férjétől is érkezett hír, hogyan csaphat le ilyen váratlanul, ilyen erővel szinte az Isten haragjaként a vihar. Annus ért be legelőbb még mindig anyja kezét szorítva.
– Jól van lányom. Értünk mi már ennél nagyobb csapást is. Mi ez nekünk! Élcelődött a lánnyal. Szinte babusgatta és már szaladt is be a szobába, hogy törölközőket, takarókat hozzon, amivel megmelengethetik magukat. Anna a követ bámulta, remegett. Ő már tudta a szörnyű igazságot minden vihar elenyésző ahhoz képest, ami most lelkében dúl. Percek alatt a mélybe zuhant. Apja halálának híre, a különös felfedezés testvére viselkedésében és a bizonytalanság furcsa elegye gúzsba kötötte. Szorította mindenét. Leginkább a feje zsibogott.
– Lányok tegyetek fel vizet a tűzhelyre. Jót fog most tenni egy jó forró tea. Szólt ki a szobából szelíden. Közben teljesen vizesen megérkezett Terka is a férjével. Aki rögtön engedelmeskedett és a világ legtermészetesebb módján nekiállt a teafőzésnek. Anna nézte a mozdulatait. Majd ismét az arcát. Olyan idegennek tűnt. Az ember mostanában olyan sok rosszat hall a frontról, a falvak városok nyomoráról és ez a sok rossz hír egyes embereket érzéketlenné tesz. Talán így próbálnak védekezni. De az nem lehet, hogy a saját testvére, aki még a kis csirkéket is megsiratta ha elhullottak, ilyen megmagyarázhatatlanul közömbösen viselkedjen. Ő pedig alig tudja tartani magát.
– Elmondod a mamának?
Kérdezte Anna alig hallhatóan. Közben kereste testvére tekintetét, de ő elfordult. A tűzhelynél bíbelődött.
– Teri elmondod, hogy mit írtak?
Kérdése egyre kétségbeesettebb volt. Félt, hogy neki kell közölnie anyjukkal a tragikus hírt, de attól pedig rettegett, hogy testvére ezzel a rideg közönyével veti oda mamusnak, hogy az apjuk az ő férje nincs többé.
– Mondj már valamit az ég szerelmére!
De nem tudta folytatni, mert ekkor anyjuk kijött a szobából, kezében több törölközővel és takaróval.
– No, gyerekek törölközzetek meg, nehogy megfázzatok nekem. Amíg készül a tea előveszem a mézet, az is jót tesz ilyenkor. Milyen hírtelen lesz a derűből ború, az ember fel sem foghatja.
Annus elvette a feléje nyújtott törölköző, de nem mert az anyjára nézni. Majd látta amint Ányos is elveszi, és törölközni kezd. Terka már csuporba töltötte a teát és a konyhakredencből csészéket vett elő. Letette az asztalra, és töltögetni kezdte a forró italt.
– Ányos cukorral vagy mézzel kéred?
– Mézzel kérem. Köszönöm. Jött halkan a válasz.
– Te ugye mézzel kéred, fordult a húgához. Gyerekként mindig úgy ittad. Apánk, ha meghűltél még este is képes volt átmenni a másik faluba, hogy mézet hozzon neked.
Annával forgott a világ. Húga, ha komor hangulatban is de ugyanúgy folytatja a történetmesélést, mint a levél felolvasása előtt.
– De te ahelyett, hogy hálás lettél volna ezért, inkább sírva fakadtál, mert nem hozott neked medvecukrot.
– Mit is beszélek, kár kiemelni egy helyzetet szinte sohasem tudott a kedvedben járni akármennyire is próbálkozott. Emlékszel, amikor hozott nekünk egy-egy porcelánfejű babát, te pedig el sem vetted tőle, mert nem olyan ruha volt rajta amilyet te szerettél volna.
– Amikor pedig…
– Elég legyen, eszednél vagy!, csattant fel Anna.
– Na de lányok, mi ez a hírtelen hangulatváltozás. Nem szabad engedni, hogy a rossz idő rátelepedjen a kedélyetekre.
Mosolyogva nézett az akkor már álló Annára. Mosolya le is fagyott arcáról, ahogy megpillantotta a görnyedt, könnyes arcú lányát.
– Lányom! Ennyire megijedtél a vihartól? Te kis csacsi, nem vagy már kislány.
– Te meg mit fricskázod a régi történetekkel. Kényeske volt az igaz és kissé akaratos is. Na de hol van az már, igaz? Kedvesen megcirógatta lánya arcát.
– Apátok pedig mindnyájunkért sokat tett. Nem lehet kiemelni, hogy kinek járt a kedvében többször. A hosszú útjairól mindig sok ajándékkal jött. A háborúba büszkén ment a hazájáért, de aggódó szívvel a családja miatt.
– Na persze! Lehet, hogy sokat tett azért, hogy megéljünk, na de, hogy aggódott volna értünk!, sziszegte Terka!
– Istenem! Megörültél! Anna ezt már üvöltve mondta, fenyegető mozdulattal indult el Terka felé.
– Lányok nyugalom. Ez nem helyénvaló. Szólalt meg Ányos. De a feszültséget nemhogy enyhítette a két lány között, hanem gerjesztette.
– Mit szólsz bele. Ehhez neked semmi közöd, szólt vissza Anna! Lábai elgyengültek, így megkapaszkodott az asztalba.
– Gyerekek mi történt odakint! Amikor bejöttem még olyan vidámak voltatok. Ne tetézzük az idő miatt elrontott napot még egy családi perpatvarral is. Régen sokszor összekaptatok a családi asztalnál, na de azóta sok év telt el, nem…De a mondatot nem tudta folytatni, mert Anna zokogva a vállára borult. Arcát a nyakához szorítva, a könnyei patakokba folytak. Közben görcsösen átölelte a vállát. Mariska kérdőn nézett Terkára.
– Mi folyik itt lányok?
Óvatosan eltolta magától a lányát, hogy a szemébe nézhessen, ismét Terkára nézett.
– Mit mondtál neki, hogy ennyire kivan?
– Na témánál vagyunk, megint ő van a középpontban. Még ebben a helyzetben is magát sajnáltatja.
– Ebben a helyzetben, de mi történt?
Közben követte Terka pillantását, ami testvére kezére esett. A levél volt benne, gyűrötten ázottan. Anna észrevett és gyors mozdulattal a hátához kapta a kezét.
– Mariska türelme elfogyott. Megértette, hogy valami odakint történt és ennek a dolognak köze van a levélhez.
– Mit írt apátok? Sokára tud csak hazajönni? Megsérült? Vagy fogságba esett?
– Szólj már te lány! Rázta meg Annát.
– Anya! Anyácska!
Anna Terka felé fordította arcát. Azért, hogy anyja nehogy kiolvassa belőle a szörnyű valót és azért, hogy segítséget kérjen testvérétől. Segítséget, mert ő nem tudja elmondani. Bármennyire akarja, az elmúlt néhány percben hányszor de hányszor akarta elmondani. Szíve a torkában dobogott, így a szörnyű szavak már nem férnek ki. Ekkor már a levelet jobb kezével a szívéhez szorította, bal tenyerébe pedig az arcát temette. Rázta a sírás. Elfeledte azt, hogy körülötte állnak, csak apjára tudott gondolni. Gyors képek kezdtek peregni előtte. Karácsony, meleg, vacsora, ajándék, szent mise, szekéren utazás apával egy távoli vásárra, behívó, front, mézes sütemény, kacagás, levélhordó fiú, kacagás, szilánkok, levél, halálhír és a vihar. A vihar, amióta megállt az idő.
– Terka most már elég legalább te szólj valamit.
– Anya a levélben, vagyis a levelet nem…
Annát mint egy kéz úgy rántotta ki testvére hangja és a mondandója amibe belekezdett és ami úgy hatott számára mintha csak azt akarná elmondani, hogy odakint eltörtek egy teás kancsót, Na és mi van abba? Hiszen itt van egy másik.
– Mond már a teringettét!
Mariska szigorú tekintete lányába fagyasztotta a szót. Nem várt tovább felkapta az asztalról a szemüvegét.
– Na jó, nem várok rátok mihasznák. Az embernek bele kell őrülni.
Hangja és mozdulatai egyaránt erélyesek voltak.
– Add ide lányom a levelet! Mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Szemében türelmetlenséggel vegyült haraggal. Ezzel a levél után nyúlt.
– Mama ne!
– Majd én felolvasom anyu!
Mondta Terka, de amint elindult, hogy átvegye a levelet, amit anyja már kifeszített Anna ujjai közül Ányos kezét érezte a vállán ami visszahúzz. Kérdőn ránézett. Ányos a fejét rázta, mintha azt akarná üzenni, ne te. De mielőtt elhúzhatta volna férje kezét, hogy továbbindulhasson, már késő volt. Anyja hangját hallotta, amint belekezdett a levél felolvasásába.
– Tisztelt Asszonyom!
Majd testvére óvó szavait.
– Anyu ne, majd én!
Anyjuk pár lépést tett az ablakhoz, hogy jobban lásson. Mert észre sem vették, hogy bent sötétebb lett. Hiszen odakint még mindig dúlt a vihar. Terka elhúzta vállát, kitépve magát Ányos szorításából és bement a szobába. Annus megadón leült a konyhaasztalhoz a székre. Lábai már nem bírták a terhet, minthogy egész lénye kezdett megroppanni. Pedig az ő állapotában még a kisebb izgalmak sem megengedettek.
– Tisztelt Asszonyom! Sajnálattal és mély megrendüléssel tudatjuk, hogy a 12. katonai egységet támadás érte, amelyben férje súlyosan megsérült és két nappal a támadás után elhunyt… Itt megtorpant.
Annus még mindig az ajtót nézte, ahol testvére megjelent 3 gyertyatartóval, amelyekben már égtek a gyertyák. Amint beért, csattanva kicsapódott az egyik ablak, megadva magát a tomboló szél erejének. A hírtelen jött lég elfújta az egyik gyertyát. Ányos becsukta az ablakot. Majd kihúzott egy széket, amire gyengéden leültette anyósát. Mariska lerogyott a székre, szívéből is eltűnt a derű, a hírtelen feltámadó vihar majd széttépte. Letette a levelet, majd az egyik gyertyára pillantott, amelyet azóta Terka letett az asztalra. Táncoló lángját nézte, majd a másikra tévedt szeme, aminek lángja egy pillanat alatt kialudt és amelyet lánya hasztalan próbált meggyújtani, nem engedett. Ányos átvette a feladatot feleségétől, aki odament anyjához a vállára tette kezét és magához húzta anyja fejét. Lassan, puhán simogatta az arcát. Ahogy ő is tette kislány korábban, ha meg kellett őt vigasztalni. Majd hirtelen, ő sem tudja miért, elvette a levelet anyjától, hogy továbbolvassa.
– A tragikus esemény április 13-án történt miután csapataink több összecsapás után letáboroztak.
Anna nézte a testvérét, aki ennél a mondatnál megakadt és látta, hogy összevont szemöldökkel folytatta tovább.
– Férje hősiesen küzdött. Hőse a csapatunknak, hőse népének és hőse a Hazának. Hazaszállításáról nem tudtunk gondoskodni, de méltó megemlékezéssel temettük el külhonban. Fogadja őszinte részvétünket. Hadik Árpád őrezred parancsnok.
Terka lassan levette anyja válláról a kezét. Majd két kézbe fogta a levelet, amelynek már a végére ért, de még mindig nézte. Nézte és arcán, amelyet Anna még előbb közönyösnek látott, most értetlen arckifejezés ült. Mintha csak most akarná megérteni mit is tartalmaz a levél. Terka Annára nézett majd Ányosra és újra Annára.
– Az nem lehet. Mondta rejtélyes hangon. Anna összezavarodott. Teljesen kiismerhetetlen volt Terka viselkedése. Az előbb az érzéketlensége nem volt világos most pedig az, ahogy gondolataiba merült. Terka folytatta.
– Április 13-án? Az nem lehet.
Ismételte. Anna anyjára nézett, akinek fájdalomba torzult arcán könnyei folytak. Soha sem látta még sírni. Biztos sírt azóta, hogy ők élnek, de a gyerekek előtt soha. Most pedig akarva akaratlanul törnek elő a könnyek. Annába a fájdalom villáma ezerszeresével csapott. Nem tudott felállni, hogy vigaszt nyújtson anyjának, mert testvére rejtélyes szavai keringtek fejében.
– Akkor… Nyelt egyet Terka, de nem folytatta. Fejét rázta, majd az ablak felé fordult.
– Április 13-án nem történhetett. Biztos elírták.
Anna pillantása anyjukról Terkára villant, majd annak férjére, aki szintén különösen kezdett viselkedni. Összenéztek feleségével és ő némán is szavába vágva intett, hogy ne folytassa. Anyjuk mit sem látott ebből és talán nem is hallott semmit, mert réveteg tekintete még mindig a kihunyt gyertyán pihent. Anna ekkor erőt vett magán. Ki ebből az értetlenségből. A gyász pillanatát nem fonhatják körbe értelmetlen megjegyzések. Mit akar mondani a húga? Mondja ki vagy hallgasson. Összeszorította a fogait, hogy elejét vegye a dühkitörésének. Hirtelen mégis kibukott belőle.
– Mond, mit akarsz ezzel mondani? Miért nem történhetett 13-án? Három hete volt. De tudod, hogy a frontról milyen lassan érnek ide a hírek? Csoda, hogy egyáltalán ideért.
Testvére kérdő pillantását elkerülendő ismét Ányosra nézett, mintha tőle várna engedélyt, hogy megszólalhasson.
– Lányok az ég áldjon meg titeket. Szólalt meg az anyjuk, és folytatta szívfájdítóan keserű hangon.
– Legalább apátok emlékére tekintettel lehetnétek. Te pedig lányom… Fordult Terka felé.
– …ha mondani akarsz valamit, ne kertelj!
Terka ekkor már Ányos mellett állt, hogy menedéket találjon a kérdések elől, melyek meggondolatlanul kimondott szavai miatt záporoznak rá. Válaszolni akart, de méltatlan lenne a helyzet, hiszen anyja alig pár perce tudja a gyászhírt és testvére is mennyire össze van törve. Hogy elmenekülhessen a már-már támadó tekintetektől, és gátat szabjon fecsegésének kitárta az ajtót és kirohant a kertbe.
– Ezt meg mi lelte?
– Várj majd én utána megyek. Össze van zavarodva. Ez a szörnyű hír, mondta Anna kérdésére válaszul Ányos. Majd az ajtót becsukva kiment felesége után a kertbe.
– Borzasztó mamácska. Szegény papus.
Anna odament édesanyjához, hogy együtt vigasztalódjanak. Ha lehet egyáltalán vigaszra lelni egy családtag elvesztésekor. Nem tudnám megmondani meddig voltak így. Ketten összebújva a konyhába és ketten távol a kertben. Anna teljesen belefeledkezett gondolataiba és majd kiugrott a szíve, amikor ismét kinyílt az ajtó. Fejét az ajtó irányába kapta és pillantása egyből találkozott testvére pillantásával. Már semmit sem értett. Olyan különös volt húga, hogy azt ép ésszel nem tudja felfogni. A vihar előtti közöny, a vihar utáni össze vissza beszéde és most az együtt érző tekintet. Ez az együttérzés miért nem volt meg az előbb a szemében, miért csak ennyi idővel később? Mi történt kint? De a kérdés nem tudta elhagyni a száját, mert Terka odament hozzá és magához szorította. Szorítása egyszerre volt a fájdalom és a megóvás ölelése. Anna könnyeivel küszködve nézett Ányosra, aki felesége után bejött a konyhába és becsukta az ajtót és tett egy teljesen jelentéktelennek hitt megjegyzést.
– Kint kiderült.
Terka kihúzott az asztal alól két hokedlit és gyengéden leültette testvérét majd vele szembe leült ő is.
– Légy erős drága.
Mondta és megfogta nővére mindkét kezét. Anna nézte a borostyán zöld szemeket. A felismerés megingatta. Kapaszkodott a két kézbe, mert megérezte, hogy hamarosan szükség lesz rá, különben a mélybe vész. Testvére tétován, együtt érző hangon mondta:
– Nem apus halt meg, hanem Áron.
Dermedt csend telepedett a házra. Gyász, értetlenség, mozdulatlanság. Anna kétségbeesetten nézett nővérére. Miért teszi ezt vele? Közben észre sem vette, milyen görcsösen szorítja a kezét és szemei mélyen, fürkészőn mélyedtek testvére tekintetébe. Terka lassan kihúzta jobb kezét Anna szorításából és felmutatott egy gyűrött ázott borítékot.
– Szörnyű félreértés. A levélben nincs név, ami érthetetlen, de nézd itt a borítékon a te neved van és nem a mamusé.
Akkor már anyjuk is odament hozzájuk és elvette a borítékot.
– Istenem.
– Amikor Áront besorozták ti még itt laktatok, utána készült el a ház. A seregben ez a cím lett megadva.
Terka úgy mondta, mintha hangosan gondolkodva próbálná összerakni a képet. Amit nem tudott folytatni, mert Anna egyre szaporábban kezdte kapkodni a levegőt. Homlokán gyöngyöző izzadságcseppek kezdtek megjelenni, arcán fájdalom és kétségbeesés jelent meg. Ányos azonnal vizet töltött egy kis üvegpohárba leguggolt Anna mellé, szabad kezét Annáéra tette.
– Igyál kedves, ez szörnyű.
Tekintete egyszerre volt kétségbeesett és aggódó, tele szeretettel. Anna Szemét becsukva, mohón nyelte a kortyokat, mintha a víz hűse enyhíthetné a fájdalmán.
– Köszönöm!
Suttogta. Mindhárman körül állták. Keze még mindig hasán pihent, simogatni kezdte.
– Szegény drágám, mi lesz most veled? Velünk? Két kezét összekulcsolta hasán és ringatózni kezdett. Olyan gyengéden, ahogy egy anyuka fogja és altatja gyermekét Könnyei végigfolytak arcán.
– Uram Isten!
Hasított anyjukba a felismerés és kezét remegve a szájához kapta.
– Lányom! Istenem! Gyermeketek lesz?
Jajdult fel. Anna kicsit várt, nem szólt csak bólintott egyet. Felnézett, körbepillantott. Anyjuk oldalt állt a székénél és simogatta őt. Ányos már nem volt mellette, arcát nem látta, mert kifelé bámult az ablakon. Teste megfeszült, kezével az ablaknak támaszkodott.
– Ma akartam elmondani. De az események, olyan gyorsan történt minden.
Fordult anyjához Anna mentegetőzve.
– Hogy lehet születésről beszélni a gyászban? Még Áronnak sem tudtam elmondani, mert nemrég lett bizonyos. Olyan boldog lett volna, hiszen semmire sem vágyott jobban. Amikor hazajött és úgy volt pár hónapig, hogy már nem kell visszamennie akkor mennyit, tervezgettünk. Istenem és mindez oda. Szegény gyerek, mi lesz vele? Félárván születik. Nem ölelheti magához. Istenem, hogy lehet ez?
Felugrott. Anyja és húga, mint a riadt verebek elrebbentek mellőle. Odasietett a Mária képhez, a Szent Szűz szemébe nézett a válaszra várva. Majd összekulcsolta kezét, fejét lassan lehajtotta, homlokát a képhez szorította és zokogott. Válla beleremegett. Azok a vállak amelyeket nemrég még az önfeledt nevetés rázott most pedig a mérhetetlen fájdalom. Gyász, tévedés, felismerés, reménytelenség. Nem tudni meddig állt ott. A többiek csendben nézték. Hirtelen tett egy lépést hátrafele, a sírás már nem rázta, ismét Máriára nézett. Már erősnek érezte magát. Visszatért gondolataiba egy előző kérdés. Megpördült, Terkára tekintetét keresve.
– Miért mondtad azt, hogy apus nem lehetett. Te tudtál valamit, de nem akartál szólni, csak habogtál össze vissza!
A kétségbeeséshez és fájdalomhoz düh vegyült. Haragos, számon kérő tekintete szinte égette Terkát.
– Mert… Habogta.
– Mond már! Félrebeszélést nem tűrő hangját dobbantással erősítette.
Bárcsak csendben maradt volna. Hogy is tehette, hogy a gyászban fecsegni kezdett. Erőt vett magán, ha már belekezdtem el kell mondanom. Tudniuk kell azt, ami őt már hónapok óta gyötri. Anyjára nézett. Mi lesz most vele? Hogy fogadja majd? Az előbb a férje tévesen keltett halálhíre most csalárdsága. Essünk túl rajta.
– Apa Imolával él. Már nincs a fronton, mert megsérült, de jól van.
Tette hozzá sietve.
– Mit beszélsz te őrült lány!
Csattant fel azonnal az anyjuk. Számára túl sok volt a mai nap. Terka még soha nem látta ilyen dühösnek. Nagyon nehéz volt anyust kihozni a béketűrésből, és pont ő volt az, aki megtette.
– Mit beszélsz, hogy nincs a fronton, meg, hogy Imolával él! Hiszen ő azért nincs most a háznál, mert az anyját ápolja, aki súlyos beteg.
Ezt már lányával szemben mondta, mindkét kezét, a vállát szorítva, haragosan a szemébe nézve.
– Ányossal nemrég elutaztunk a szomszéd megyébe. Átutazóban álltunk meg abba a faluba ahol Imola anyja is lakik. Én nem is tudtam. Amikor megláttam őket, szóval, ők nem láttak minket. Hebegte a lány anyja szorításában.
– De utána kérdezősködtem a falubeliektől, csak úgy óvatosan, nehogy megsejtsenek valamit. Elmondták, hogy már két hónapja élnek együtt a faluba. A férfiról csak annyit tudnak, hogy katona volt, de megsérült a fronton ezért hazaküldték. Azóta együtt vannak.
– Megsérült?
Anyjukat a feltörő fájdalmán, amit a megcsalt emberek éreznek felülkerekedett az aggódás.
– Igen anyus. Megsérült. De már jól van. Nyugtatta Terka.
– Sajnálom anyus. Nem mertem odamenni hozzá. Nem mertem kérdőre vonni. Mert lehet, hogy így soha többé nem mer hazajönni.
– Na azt ne is tegye!
Mint aki ezzel le is zárta az ügyet, Annához fordult, aki már a konyhaasztalnál ült és tenyerébe temette arcát. Megint zokogott. Ez a zokogás megadó volt. Olyan, amikor az ember megadja magát, már minden mindegy és várja a következő csapást.
– Mit számít ez most drága.
Szorította magához lányát.
– Pihenj le lányom. Az a legfontosabb, hogy ti jól legyetek. Ennyi csapás a te állapotodba.
Vészjóslóan mondta, de nem folytatta. Felsegítette megtört lányát és lassan besétáltak a hálóba. Becsukta maguk mögött az ajtót. Az Anyai szeretet legyőzte a megcsalt asszonyt.
folyt. köv.
Harsányi Mónika
 Kacagtak az elhangzó szösszeneten, amit Annusk...){kind=link}
Megjegyzés küldése