„Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?”
Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom
 | ||
„Édes fiam, hétfőn, március 29-én, reggel fél nyolc órakor töltöd be életed negyvenegyedik évét. Március 29-e, 1885-ben, mikor születtél, éppen virágvasárnapra esett. Szép, enyhe, verőfényes tavaszi nap volt. Vidáman, reményekkel tele állottunk az ágy körül, melynek párnái közt aludtad első édes álmaidat. Anyai nagynéném, özv. MukicsMátyásné született Kádár Rebeka (a jó Rebi néni), mikor téged bepólyázottan a karjaiba vett, így szólott: »Szép és jeles napon született, híres ember lesz belőle.« Ez a szeretet által sugallt jóslat immár bevált…” – írta Kosztolányi Árpád Dezső fiához utolsó születésnapi köszöntőlevelében. [1]
Esszém főhajtás Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulója előtt. Most rá emlékezünk: Kosztolányi Dezsőre. A nyelvművelő íróra, a költőre, a műfordítóra, az újságíróra, sőt Kosztolányi drámákat is írt. Rögtön ideilleszteném Esterházy Péter gondolatait is, amelyet még magyar szakos tanulmányaimat lezáró szakdolgozatom[2] mottójává tettem anno: „[Kosztolányi] Sokszínű, megfoghatatlan: szivárványos. Nem véletlen a műfajok közti mászkálása. A szakirodalom olykor hevesen vitázik, hogy elsősorban költő-e vagy prózaíró, és hogy sokoldalúsága hátrány-e vagy előny. Gondolom, sem ez, sem az, leginkább tény.”[3] Nem szeretnénk letenni voksunkat egyik oldal mellett sem, hogy Kosztolányi inkább lírában volt jobb, vagy prózában, s hogy egyáltalán, elsősorban író, vagy költő-e. „Sokszínűségét” mi is inkább tényként kezeljük, s örülünk annak, hogy a műnemek és műfajok között vele bolyonghatunk.
Esszém főhajtás Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulója előtt. Most rá emlékezünk: Kosztolányi Dezsőre. A nyelvművelő íróra, a költőre, a műfordítóra, az újságíróra, sőt Kosztolányi drámákat is írt. Rögtön ideilleszteném Esterházy Péter gondolatait is, amelyet még magyar szakos tanulmányaimat lezáró szakdolgozatom[2] mottójává tettem anno: „[Kosztolányi] Sokszínű, megfoghatatlan: szivárványos. Nem véletlen a műfajok közti mászkálása. A szakirodalom olykor hevesen vitázik, hogy elsősorban költő-e vagy prózaíró, és hogy sokoldalúsága hátrány-e vagy előny. Gondolom, sem ez, sem az, leginkább tény.”[3] Nem szeretnénk letenni voksunkat egyik oldal mellett sem, hogy Kosztolányi inkább lírában volt jobb, vagy prózában, s hogy egyáltalán, elsősorban író, vagy költő-e. „Sokszínűségét” mi is inkább tényként kezeljük, s örülünk annak, hogy a műnemek és műfajok között vele bolyonghatunk.
Kosztolányi, valamint a Nyugat folyóirat köre és kora számomra a magyar nyelv tiszta ragyogásának időszaka. Egy olyan nyelvi magaslat, amelyről a mai magyar újságírók jelentős hányada (akiket pontosabb újságírók helyett újságba írogatóknak nevezni) példát vehetne – különösen a pletykalapok s a bulvár felejtett el helyesen, stílusosan, magyarul írni. Ekkor még úgy írtak újságot, hogy azt esztétikai élvezet volt olvasni. Ez nem „bezzeg régen… s ezzel szemben most…” féle siránkozás, vagy a megnemesedett múlt s a silány jelen banális szembeállítása, hanem egy sajnálatos tény közlése.
Jelen írás arról kíván számot adni, hogyan került Kosztolányi irodalmi érdeklődésem középpontjába, avagy úgy is fogalmazhatunk: miért Kosztolányi? Első nagy Kosztolányi-élményem még a középiskolában ért, amikor a nyári szünidőre fakultatív olvasmányként adták ki az Esti Kornélt. Mivel rajtam kívül alig olvasta el más az osztályban,[4] így felkértek, hogy tartsak belőle kiselőadást. Nagyon magával ragadott a novellák sajátos világa, egyedi hangja, tiszta nyelvezete. Néhány osztálytársam oda is jött hozzám az óra után, s elkért tőlem egy-két Esti-idézetet, annyira tetszett nekik a novellafüzér. Egyetemi tanulmányaim során pedig több kurzust is végeztem, amely érintőlegesen, illetve teljes egészében Kosztolányival foglalkozott. Ezeknek köszönhetően mélyebben is beleástam magam a Kosztolányi-életmű egyes részeibe. Amit középiskolásként még csak éreztem (a tiszta nyelvezet), abba ekkor nyertem valódi betekintést. Kosztolányi Dezső Önmagamról című írásában elmondja, hogyan került közel a nyelvhez, a nyelvvel való foglalkozáshoz: „Egyszer megtámadtak valami mondatfűzésem miatt, igazolnom kellett magam, s amint kutakodtam, egyre értékesebb anyagra bukkantam, egyre jobban belevesztem a »nyelvészet édességé«-be. Így szereztem »nyelvészeti műveltség«-em.”[5] Nézzük, hogyan látja egy másik magyar író Kosztolányi viszonyát a (magyar) nyelvhez! Márai Sándor tekintete a Föld, Föld!… című regényében – a II. világháború pusztítását átélt Budapest látképét szemlélve – megakadt azon a „pépes szemétdomb”-on,[6] ami valaha Kosztolányi háza volt.[7] Emlékképei magával ragadják az írót, s ennek eredményeképp egy csodálatosan festett, miniatűr Kosztolányi-kép tárul a szemünk elé. Márai „megfesti”, hogy Kosztolányi számára mit jelenthetett az írás: egyrészt anyagi forrást[8] – hiszen valamiből fedeznie kellett a házvásárlás miatt felvett kölcsönt –, másrészt egyfajta mágikus szerelmet: „Költő volt, szerelmes verseket írt a magyar nyelvhez, Magyarországhoz. Mindennap megajándékozta Magyarországot egy ízes szókötéssel, egy kifejezési árnyalattal, gúnyos vagy patetikus odaszólással. Nem volt tagja semmiféle Pártnak. Amikor írt, nem számított az Osztály nélküli Társadalomra, amely majd egyszer megérti… Nem hitt a Népben. Csak írt.”[9] Látható, hogy Kosztolányi – mivel írással foglalkozott – anyaga a nyelv volt, ami számára magát az életet is jelentette egyben (itt most nem a mindennapi megélhetésre gondolok), s így írásaiban is nagy tisztelettel és szeretettel fordult felé. Kosztolányi „úgy táplálta és fertőtlenítette a magyar nyelvet, mint egy járványorvos fertőzéses időben egy nagybeteget”.[10]
Ki látott bele úgy a magyar irodalom költői közül a gyermeki lélek rejtelmeibe, mint Kosztolányi Dezső? Ki használt képei megfestésére annyi színt, mint ő? Fontos meglátnunk, hogy Kosztolányi gyermekekről, gyermeki lélekről, gyermeki nézőpontból írott művei nem csupán a gyermek érzéseit, élményeit sűrítik magukba, hanem a szülő-gyermek viszony konfliktushelyzeteit is magukban foglalják. Itt gondolhatunk számtalan novellájára (pl.: Szegény kis beteg; Fogoly), de Kosztolányi regényei közül kettő alapvető témája is ez: az Aranysárkány apa és lánya, a Pacsirta pedig szülők és lányuk tragikus színezetű viszonyát mutatja be.
A vitatható Ady-revízió ellenére is úgy vélem, Kosztolányi egyik legalapvetőbb emberi tulajdonsága az őszinteség. Minden írásából kiviláglik, hogy egy Ember szól hozzánk, aki nem rejtőzik (idegen) szavak, személytelen névmások, s egyéb elidegenítő nyelvi elemek mögé. Meri vállalni, hogy ő Kosztolányi, hogy ő egy Szubjektum, hogy ő egy Ember. A maga nevében beszél: de mindannyiunkért.
Antal József
[1] Idézi Kosztolányi Dezsőné = Uő., Kosztolányi Dezső, Bp., Aspy Stúdió Kiadó, 2004, 5.
[2] Antal József, Úton Esti Kornél felé. Kosztolányi Dezső korai prózája, Bp., ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2009. (A dolgozat az ELTE-BTK Toldy Ferenc Könyvtárában olvasható.)
[3] Esterházy Péter, A csokornyakkendős ember = Uő., Egy kékharisnya följegyzéseiből, Bp., Magvető Kiadó, 1994, 160.
[4] Egy ózdi (közgazdasági) szakközépbe jártam. Fontos mindkét jelző: az ózdi azért, mert városunkban égbekiáltó hiátusok vannak a kulturálódás lehetőségeit illetően. A másik jelzőt talán felesleges megmagyarázni, de azért megteszem: sajnálatos tény, hogy kevesebb diák érdeklődik (mélyebben vagy egyáltalán?) az irodalom iránt egy szakközépiskolában, mint egy gimnáziumban.
[5] Kosztolányi Dezső, Önmagamról = Uő., Tükörfolyosó. Magyar írókról, Bp., Osiris Kiadó, 2004, 664.
[6] Márai Sándor, Föld, Föld!…, Bp., Helikon Kiadó, 2006, 138.
[7] „Te ismered a házam, / s ha emlékezni tudsz a / hálószobámra, azt is tudhatod, / milyen szegényes, elhagyott / ilyenkor innen a Logodi-utca, / ahol lakom.” (Kosztolányi Dezső, Hajnali részegség) Milyen ironikus a sors keze: Kosztolányinak nemcsak a szülővárosát pusztította el (átvitt értelemben) egy világháború (pontosabban az azt lezáró „békeszerződés”), de a polgári beérkezését szimbolizáló Logodi utcában található házát is – bár ezt már a második világégés döntötte romba, Kosztolányi halála után néhány évvel.
[8] „Kosztolányi mindennap írt egy kis remeket, mert meg kellett élni.” Márai Sándor, i. m., 152.
[9] Uo., 158-159.
Megjegyzés küldése