Egy alkalommal betértem az egyik kedvenc könyvesboltomba. Megkapta szememet a nagy nyomtatott betűs felirat: GUCCI. Patrizia Gucci Csábítás és Szingli című könyvei voltak azok. Végül a Szingli című alkotás mellett döntöttem. A külső borító rózsaszín-fehér színekben pompázó grafikái rögtön elárulták, hogy egy nőkönyvről van szó. Gondoltam, jó lesz karácsonyi ajándéknak. Majd pedig: mi lenne, ha erről szólna a Panoptikum első esszéje. Miért? Annyira nem eget rengetően egyedi. Patrizia Gucci még a Wikipedián sincsen fönn… (legalábbis néhány perce még nem volt), viszont természetesen van egy saját honlapja.[1] Egyszerűen érdekelt, hogy mit mondhat Aldo Gucci leszármazottja a szingliségről, egy teljes könyvön keresztül.
A Szingli egy használati utasítás akar lenni, egy felszabadító könyv, hogy megmutassa, hogyan légy boldog és kiegyensúlyozott szingli, „mert ha az ember szingli, az egyet jelent a szabadsággal, amelyet aztán saját képére formálhat”.[2] Gucci abban kíván segédkezet nyújtani, hogy mit kezdjünk a ránk szakadt szabadsággal, illetve, hogy szabadságként lássuk a szingliséget, ne valami fertőző, kezelhetetlen kórként.
Természetesen több fajta szingli van: választott szingli, szükségből szingli, lelke mélyén szingli. Az utóbbi kategória egy kis magyarázatra szorul: „Ők stabil párkapcsolatban élnek, mégis (…) hajlamuk van a szingli életre.”[3] Érthető, ugye? Ne várjunk ennél világosabb, vagy „sötétebb” meghatározásokat ettől a könyvtől. Könnyedén átrághatja magát a sorokon az ember néhány óra leforgása alatt, egyszóval nem kell sokat küzdenünk a szöveggel. Ez nem értékítélet, csupán megállapítás, bár tény, hogy Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényének Iván és az ördög nagyjelenete évek távlatából sem megy ki a fejemből. Patrizia Gucci könyvéből azonban nehezen tudok felidézni részeket, pedig most olvastam. A gyorsan, könnyedén meghódítható dolgok már csak ilyenek…
Ha végre túltesszük magunkat azon, hogy nem kell többet várni egy könyvtől annál, amit adni képes, akkor végső soron elmondhatjuk, hogy kaphatunk belőle néhány praktikus tanácsot. A Tíz sztereotípia című fejezetben tíz szingli-típus életén igyekszik könnyíteni a könyv: a munkamániásnak, a wonder womannek, a rendmániásnak, a bizonytalan szinglinek és még folytathatnánk a sort…
Gucci mondanivalójának lényege az, hogy egy szingli akkor lehet boldog, ha elfogadja egyedüllétét, ha nem kényszerként éli meg a szingliséget, hanem választott állapotként. Az első lépés a teljes élet felé, hogy önmagunkkal alapvetően jó viszonyt alakítsunk ki, hiszen csak akkor lehetünk mások számára jó társaság, ha magunk számára is azok vagyunk.
Gucci munkája azon könyvek sorába tartozik, amelyek nem bonyolítják túl az életet, tipikusan ilyen könyv Csernus doktor A nő című opusa is. Ezek a könyvek néhány egyszerű sémában megkísérlik összefoglalni az élet egy-egy elemét: Csernus arra a kérdésre keresi a választ, hogy a 21. században mitől nő egy nő? Gucci pedig tanácsfűzért óhajt átnyújtani a szingli nőknek boldogságuk eléréséhez. Merthogy Patriziánk nem a szinglikről ír általában, hanem a női szinglikről.
A szerző saját bevallása szerint boldog, választott szingli. Mondjuk, mért is ne lehetne-lenne az? Hiszen divattervező vénáját volt kitől örökölnie (vagy kire alapoznia), újságírással foglalkozik, fest s minden bizonnyal nincsenek pénzügyi problémái, hiszen állandóan esti vacsorákról, partikról, világ körüli utakról, tágas szobákról beszél, de azért értékelendő, hogy néha eszébe jut, hogy egy szingli (nő) nem feltétlenül azért él 30m2-es panelben, mert nem érezné magát jobban egy kétszer, háromszor akkorában, hanem egyszerűen ennyire futja neki.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a Szingli narrátora maga is vérbeli szingli. Egy helyütt arról beszél, hogy egy szingli hogyan viselkedjen az étteremben, hogy boldog szingli legyen. A tanácsok után így folytatja: „Ha körbepillantotok, látni fogjátok, hogy a teremben a párok – valószínűleg éppen egy veszekedés után – ugyanolyan csöndben ülnek egymással szemben, mint ti. Nőket fogtok látni, akiknek már nincs semmi mondanivalójuk a férjük számára, és férfiakat, akiknek nem is volt soha.”[4] Vérbeli szingli, hiszen számára egy néma pár látványa azt juttatja eszébe, hogy biztosan a veszekedés viharán vannak túl, vagy egyszerűen a nők már nem tudnak mit mondani férjüknek, s persze a férfiaknak soha nem is volt mit mondaniuk feleségük számára: azaz egy átlagos párkapcsolat már a kezdet kezdetén üres.
Ezen a ponton az jutott eszembe, hogy ennek értelmében a boldog szingli attól boldog, hogy általánosságban szinte minden párkapcsolatot eleve kudarcra ítéltnek érez. Jó párszor fölfeslik hát a könnyedség fátyla: olyan egyszerű akar lenni néha a szöveg, hogy írója elfeledkezik arról, hogy a szavaknak több jelentésük is lehet.
Tulajdonképpen Gucci jót akar. „Soha nem késő, határozzátok el, hogy azzá váltok, akivé valaha szerettetek volna. Ha mostanáig elégedetlen, esetleg szomorú vagy ideges szinglik voltatok, akkor most változtassatok az életeteken ennek a kis könyvnek a segítségével!”[5] Ennek a könyvnek, ahogy a hibája, úgy az erénye is az egyszerűsége, az a báj, ahogy az írónő hisz abban, hogy könyve valóban hathatós segítséget nyújthat egy (női) szinglinek. Szinte már mi is elhisszük neki…
Antal József
[2] Patrizia Gucci, Szingli, Bp., Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008, 7.
[3] Uo., 12.
[4] Uo., 151.
[5] Uo., 187.
Megjegyzés küldése