Koczeth László - A szépség esztétikája a japán művészetben

„Minden művünk a semmiségbe téved, akár a csónak, hullámtól dobálva. Csöndes halálé lesz a hangos élet. Mi marad itten? Egy árnyéknak álma.” (Hitoshi: Mulandóság)

 

Ahhoz, hogy megértsük a japán emberek kifinomult érzékét a harmónia, a művészi ízlés iránt ismernünk kell lelki beállítódásukat.

Gyakorlatilag 3 vallás hagyott nyomot a történelem során a szigetország lakóiban.

A sinto- mely a természeti szépségek iránti fogékonyságot, a buddhizmus- mely a sorsszerűséget, a megpróbáltatásokkal szembeni ellenállást, a művészetek filozófiai alapjának megerősítését hozta, valamint a konfucianizmust, mely az erkölcsi tanítások teljes elfogadását, a hűség fogalmának odaadó gyakorlatát jelentette, az idősebbek, feljebbvalók, a családdal szemben.

A természetszeretet elragadtatásból, nem a természet erői iránti félelemből fakad. A japán tájra jellemző a hegyek, síkságok váltakozása és a párás levegő halvány színtónusokat generál. Jellemző itt az évszakok erőteljes szétválása, elhatárolódása. Sajátosan életritmusukat is ennek rendelik alá.

A családi ünnepek is évszakokhoz kötődnek, mint pl. a szakura – a cseresznyevirágzás tavaszi ünnepe –, a bon – a halottak napja, vagy a kilencedik holdtölte – az év legszebb holdjának népünnepélyszerű megünneplése.

A természettel való összhang, a harmónia határozza meg leginkább a japán művész lelki habitusát, gondolkodását.

Mindig az ősi módon közelítenek az anyaghoz, és olyan szimbolikus állapotba kívánják hozni a fát, a papírt, követ, agyagot melyben a legteljesebben tárul fel az anyag szépsége.
Ehhez hihetetlen önfegyelemre, alázatra, a természet odaadó tiszteletére, csodálatára van szükség.

Ahhoz, hogy jobban megértsük a felvázoltakat időzzünk el egy kicsit a sibui fogalmánál.
A sibui köznépi meghatározás szerint az, amit az ember jó ízléssel szépnek nevez.
Igazából két fontos összetevőjét említhetjük:

- az egyszerűség szépsége,

- természetesség szépsége.

Ez a két fogalmi összetevő nyomja rá a bélyegét Japán művészetére, viszonyulását, tárgyakhoz, jelenségekhez.

A japán művészet nagyszerűsége abban rejlik, hogy hallatni, érzékeltetni tudja a ki nem mondottat, és gyönyörködni tud a szemmel nem láthatóban.

Ezért használják előszeretettel a japán költők az elhallgatás, picinyke utalás művészi eszközét, mellyel gondolkodásra késztetik olvasóikat.

A befejezettséget, lezártságot is összeegyezhetetlennek tartja az élet örök mozgásával szemben, és szimmetria helyett előnyben részesíti az asszimmetriát, mellyel a párosságot zárja ki, vagyis mindent egyediként fogalmaz meg.

Ezzel az élő és változó világot szimbolizálja.

Élvezik is a kimondhatatlant, a sejtetést – gondoljunk csak a haiku költészetre.

A no, a japán nemzeti színjátszás szigorúan előirt szertartásossága, az álarc használata, a férfi-női szerepek összemosódása is a képzelőerők mozgósítását célozza.

Gyakorlatilag minden japán gyermekkorától kezdve festőművésszé válik, hiszen a kalligrafikus írás, gyakorlott ecsetkezelésen alapul és csalhatatlan arányérzék, biztos és gyors vonásokkal való ábrázolás szükséges a gondolatok kifejtéséhez.

Ehhez és a verseléshez minden japánnak érteni kell.

Gyakran írnak haikukat bambusztekercsre, szobadíszre, legyezőre, origamira.

Január közepén rendezik meg a hagyományos költői vetélkedőt, ahol megadott témára versek tízezreit küldik be, és kb. 20 folyóirat, több mint egymillió példányban teljes egészében a költészetnek szenteli lapjait.(!)

 

A hagyományok, a természettisztelet rányomja bélyegét a japánok mindennapjaira, és jelentős hatást gyakorol kifinomult esztétikai érzékükre, életfilozófiájukra, nemzeti karakterükre.

 

Irodalom:

 

Ovcsinnyikov: A cseresznyefa ága, Kossuth Kk. 1974. 

Oszdd meg: