Kedves Szerelmem, ott kezdem, ahol számomra is kezdődött.
Kis papírfedelű könyvecskét olvastam valaha. Egy rajzon akadt meg a szemem olvasgatás közben, szakállas, görög férfit ábrázolt, karikatúra-szerűen elrajzolva. Teknősbéka után loholt a férfi, izzadtan és meglepett ábrázattal. A teknős nem is leplezte, milyen vidám. Tele szájjal röhögött és a farka megvetően lebegett a férfi orra előtt, mint amikor az idegen gyerekcsapat, elfoglalva az erődítményt, kitűzi zászlaját az oromzatra, és az bizony lobog a zúgó szélben a megalázottak orra előtt. Ez az ijedt tekintetű férfiú, mint csakhamar megtudtam, Akhilleusz volt, a híres hős, aki többek között rendkívülien gyors lábairól volt nevezetes. A teknősről nem kellett többet tudni, nem volt földi alakba bújt halhatatlan, egyszerű teknősként élt és vonult be a bölcsészettudományokkal foglalkozó könyvek lapjaira és így a könyvtárakba is. Még megtudtam azt is, hogy a rajz, a könyvtárakba való bevonulás voltaképpen Zénónnak, az antik görög filozófusnak köszönhető. Ő ugyanis egy szép napon kijelentette, hogy Akhilleusz egy elképzelt versenyfutásban – még ha nemes lelkűen előnyt is ad, bármennyivel is gyorsabb nála – soha nem érheti utol a teknőst. Azt is mondta még, és ez talán fontosabb, hogy a mozgást logikai ellentmondások nélkül nem lehet elgondolni.
Azt mondta, hogy mivel valamely adott test adott pillanatban adott pontban van, áll, vagy ha jobban tetszik, tartózkodik, akkor a mozgás nem létező dolog. Helyesebben szólva, mondta, nincs értelme tagadni a mozgást, de sajnos csak paradoxonnal lehet leírni. A paradoxon pedig úgy hangzik, hogy a test adott pillanatban ott is van, ahol van, meg nincs is ott.
Ez a mi frivol agyunknak talán nem olyan tragédia, de az ő szemében törvénysértésnek számított.
A meglepett Akhilleusz és a vidám teknős kapcsán Zénón a következőket gondolta el.
Mivel két pont között mindig van egy harmadik, Akhilleusz még a teknős indulópontját sem éri el soha. A teknős „B” ponton, a hős „A” ponton tartózkodik az indulás pillanatában, de neki ahhoz, hogy eljusson „B” pontra, át kell még haladnia „C” ponton, mely az előbbi kettő között van természetszerűleg. Ámde ahhoz, hogy „C” pontra eljusson, át kell haladnia „D” ponton, amely „A” és C” között van. Ha pedig el akarja érni „D” pontot, el kell még érnie egy újabb közbülső pontot, melyet nyilvánvalóan az ábécé következő betűjével jelölünk, de hogy ezt a pontot elérje, ahhoz… És így tovább. Akhilleusz tehát egyhelyben fut, amit rosszul tesz, mert feleslegesen fárasztja magát, továbbá hírnevéhez sem méltó teljesen.
Ez volt tehát első találkozásom Zénónnal, a mozgásról vallott gondolatival, Bevallom, először megrémültem, arra gondoltam, hogy ehhez buta vagyok, egészen biztosan nem is értettem az egészből semmit. Később azonban rájöttem, hogy ha nem értem igazán, akkor értem a legigazabbul, hiszen a görögnek pontosan az volt szándéka, hogy megmutasson valami érthetetlent.
Ezután hosszú ideig nem foglalkoztam vele. Egészen addig, amíg kezembe nem akadt Russel egyik cikke, amelyben ő is Zénón elképzeléseit boncolgatja, csak nem a megoldás vágyának izgalmával, éppen ellenkezőleg, a már megoldott probléma iránt érzett, bizonyos mértékű lekicsinylést is tartalmazó fölénnyel. Mert, mint a cikkben írta, a huszadik század matematikus lángelméi minden részletében megoldották a görög hős elé állított problémát. Nem szégyellem bevallani, hogy Russel fejtegetéseiből – és ebben ezúttal biztos lehettem, hisz ő maga írta, hogy azoknak megértéséhez a magas matematika anyanyelvi szintű ismerete szükséges – semmit sem értettem. De minden szavát elhittem, mert babonásan tisztelem a matematikusokat, amióta a középiskolában úgy meggyűlt velük a bajom. Hittem Russelnek, de azért nem voltam boldog. Az az igazság, kicsit el is keserített a gondolat, hogy ezen túl már Zénón is, aki olyan szellemesen kitolt Akhilleusszal, és pár évezrede folyton fityiszt mutat az emberiségnek meg a filozófusoknak, a megoldott és kartotékolt filozófus-aggok házának lakója lesz.
Szerettem Zénónt nagyon. Hogy nem lehetett olyan könnyen túladni rajta. Hogy csak-csak ott lebegett csúfondáros mosolyának képe, évezredeket semmibe véve, a gondolkodó emberek szeme előtt.
Azóta eltelt néhány év. Olykor meglátogattam őt, leültem vele szemben, beszámoltam neki hozzátartozói egészségéről, mert hiszen nem maradt utódok nélkül ő sem. Figyelmesen hallgatta a szavaimat, ő maga nem szólt semmit, csak a szakállát simogatta és mosolygott.
Mostanában azonban újra Zénónért élek, és meg is mondom, miért.
Az egyik tűnődéssel eltöltött estémen rájöttem, hogy a zénóni mozgó testekkel két dolog történik. Először, ezt maga Zénón sem tagadta, végül mégis elérik a célt, Akhilleusz utoléri a teknőst. Ezzel tehát nincs dolgunk, nem ránk tartozik, bíbelődjenek vele a filozófusok és matematikusok, ha akarnak és tudnak még.
Másodszor azonban a testek egy helyben álló, mozdulatlan mozgása is mozgás, csak nem előre törekvő, hanem önmagukba haladó mozgás. Az egyik a külső, látható a másik a belső, ha tetszik a láthatatlan.
Ámde mielőtt fejtegetésemben tovább mennénk, hagyjuk magukra a versenyt futó héroszt és a teknőst. Egy nyílvesszőre kell a tekintetünket vetnünk, olyanra, amit szintén Zénón lőtt ki annak idején, hogy soha ne érjen célba. Mert a mozgás furcsa szokásait szemléltetve a kilőtt nyílvesszőt is példának hozta fel, hiszen annak is meg kell küzdenie azzal a nehézséggel, hogy amíg kiindulási pontjából, tehát az íj pengő idegétől a célba ér, „A”-ból „B”-be, addig át kell haladnia „C” ponton és az egész abécén.
Itt még valamit meg kell jegyeznem. Mindaz, ami a testek mozgására vonatkozik, érvényes az idő múlására is. Tehát, hogy minden szomszéd időpillanat között fellelhetünk egy harmadikat is, magyarán, nem múlik az idő sem, és mégis múlik.
Képzeld ezt a nyílvesszőt, amint a cél felé halad. A külső mozgásban, amely számunkra is közvetlenül tapasztalható, nem találni semmit, ami szemet szúrna, kilövés után nemsokára remegve áll meg a céltáblában, vagy egy mit sem sejtő, élni akaró rőtvad szügyében. Belső mozgásával azonban egyre mélyebben hatol az időbe, nem elmúlva, nem maga mögött hagyva magát, hanem mintegy önmaga létébe önmagát egyre mélyebbre fúrva. Mint amikor a mikroszkópon egyre nagyobb felbontású lencsét használunk, annál tágabb horizontú a világ, először keskeny kürtő, aztán óriási barlang, míg végül határtalan világmindenség. Mozdulatlan és mindig ugyanazt a pillanatot éli, így tölti ki egyre teljesebben saját létét, egészen a mámorig, amikor, hiszen elérte már minden határát, amelyek eddigi létét elzárták más létezők elől, kicsap medréből és egyesül a többi létformával, levetve eddigi öltözetét.
Úgy látszik, mintha Zénón nyilánál és Akhilleusznál kezdődne a misztika, a révület.
Ülök egy fa alatt és nézem, hogyan száll a vörösbegy az ágra nem messze tőlem. Megközelíti a célpontot, rebben a szárnya még egy utolsó csapásban, most széttárja, hogy teste sebességét lefékezze, farktollait is szétteríti, mint a metszeten a japán hölgy a legyezőjét. És íme, a végtelen pillanat, amely nem múlik, és íme, a mozdulatlan mozgás, amely egyre mohóbban hatol önmaga titokzatos belsejébe, hogy mindent tudjon és hogy minden létmorzsát, minden szikanyagot, ami körülveszi, fölszívjon magába. Meg akar születni.
A befelé tartó mozgás és az önmagába belemúló idő tehát mámorosan rohan célja felé. Képzelj el minden fellelhető jelzőt a rohan szócska elé, amelyek csak fel tudják idézni a mámort, a boldogságot. Mozgása, amely belső mozgás, és természetesen közvetlenül nem tapasztalható, gyorsabb, mint a hősé valaha is volt. Sebesebben telik minden másodpercnél, nagyobb távot fut be, mint bármi, ami a látható világban él. Zaj nem kíséri útját, s mindenek előtt mozdulatlan, ha tetszik ünnepélyes, ha tetszik tárgyilagos.
Nem ez a tulajdonképpeni mozgás? Mikor valami nem a látható világban akarja megváltoztatni a helyét, tehát nem kívül, hanem belül? Mert hiszen mi sem egyszerűbb, mint felkerekedni és innen oda menni. Nem az minden létező számára a legnagyobb öröm, ha önmaga létét abszolút módon kitöltve részt vehet – és öntudatosan részt is kérhet, örökre és elválaszthatatlanul a természet, vagy ha teszik a világegyetem ölébe simulva – a lét örömünnepében? Amikor egyszerre létezik mindenben és mindenkor, mozdulatlanul és mégis mozgásban, múlva és mégis múlhatatlanul?
Ennyi, amit Zénóntól tanultam. Elismerem, egy kicsit úgy hangzik, mintha igehirdetés volna, pedig nem annak szántam. Azért jegyeztem fel, hogy tudd, hol tartok most, a modern idők fáradt, tétova fia, aki, minden baj és bánat, fekete lelkiismeret-furdalás ellenére ilyen következtetésekre jut. És aki még azt sem zárja ki, hogy a spanyolviaszt fedezte fel és adta elő nagy gaudiummal.
Még valami van itt azért. Ülök és látom a levelek mozgását, emitt egy bogár mocorog, ott egy hangya tüsténkedik, és nem messze tőlem ott áll a festett fa Krisztus, faluszéli akácok között. Hogy Ő itt van, nagyon jó. Biztosan érti, amit eddig mondtam, bár az is lehet, hogy nem. Nem mintha nem lenne elég okos hozzá, csak éppen mivel számára mindez talán pogányság, játszadozás, ami egyszerűen távol esik az esze járásától, belső világától. Maradnék hát itt, ezen a helyen sokáig, sőt örökre, hiszen itthon vagyok. Sajnos azonban nem áll módomban ezt tenni. Belső lényegem úgy látszik az, hogy az innen-oda szerint éljek. És hiába kerülget a sírás, nem sokára felállok és elmegyek innen oda, ahol autón egyik helyről a másikra gurulok, ahol öregszem és lesz végem, ahol minden úgy fut ki önmagából, mint ahogyan a tej fut ki a fazékból, és semmivé füstölög.
Büki Mátyás
Megjegyzés küldése